Lelkiség

Nincs tisztább szeretet – Az utolsó vacsora Pilinszky János szavaival

Az utolsó vacsora szimbolikus cselekedeteit az evangéliumokból jól ismerjük, ám Pilinszky János szavaiban újra, még tisztábban megelevenedik előttünk.

„Mikor Jézus asztalhoz ül, már első szavával elárulja szeretetét: »Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát…« Az utolsó alkalom fölmenti minden további »halogatás« alól; többé nincs miért »türtőztetnie« magát. Végre bevallhatja örök vágyakozását, hogy velünk lehessen.

S hozzáteszi: ».. mielőtt szenvedek«. A kettő ugyanis egy. Minden szeretet tragikus; nincs szeretet tragédia nélkül. És Istennek még csak választása sincs, hogy elfogadja a szeretetet, vagy elutasítsa a tragédiát, mivel ő maga a szeretet. Innét az alázatos, szinte bebocsátásért és elfogadásért könyörgő »intonálás«, az egyedül lehetséges Isten szájából: »Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát…«

Minden szeretet tragikus a földön. S fordítva is: szeretet nélkül nincs tragédia. Szeretet nélkül az élet lehet szenzációs és unalmas, értelmes és értelmetlen, de sohase tragikus. A szeretet nem arra való, hogy a szenvedést föloldja. Épp ez a szeretet titka. Egyedül szeretve tapasztalhatjuk meg a halál végleges tragikumát, s az öröklét realitását.

Élet és halál, öröm és szenvedés egyedül a szerető szívek számára valóság.

A húsvéti bárány elfogyasztásakor lehetetlen nem fölidéznünk Simone Weil gyönyörű gondolatát Jézus kettős szimbólumáról. A pásztor- és a bárányszimbólumra gondolok. A pásztor: őrzője, gondozója, hűséges és szerető gazdája övéinek. A bárány: a testet öltött szelídség és engedelmesség, a szeplőtlen s ártatlan áldozat örök jelképe. A kettő közt azonban élt egy végső és föloldhatatlan ellentmondás: az, hogy a pásztor végül is leöli a bárányt, mit fölnevelt.

Jézus, egyszerre vállalva a két szimbólumot áldozatos halálával örökre föloldja a két isteni jelképben rejlő ellentmondást. »Ki nagyobb: aki asztalnál ül vagy aki fölszolgál? Ugye, az asztalnál ülő? Én mégis úgy vagyok köztetek, mint a szolga.« Mint az első és mint az utolsó. Mint a Pásztor és mint a Bárány. Mert ennek az isteni szeretetnek, didergő és szomjazó, elfogadásért könyörgő isteni szeretetnek a kohójában végre értelmet nyer, és tiszta szeretetté válik minden, a világot megosztó ellentmondás. Öröm és szenvedés, halál és föltámadás mulandóság és öröklét. Az utolsó vacsora az isteni »sűrítés« csodája.

Ez az én testem, amelyet értetek adok. Az isteni szeretet, s ugyanakkor az ember »testi történetének« kielemezhetetlen mélységű és gazdagságú szavai ezek.

Bennük egyszerre szólal meg az, aki éhes, és az, aki enni ad. Aki búcsúzik és aki örökre velünk marad ezentúl.

Az, aki meghalt, és az aki legyőzte a halált. Nincs szöveg – még csak hasonló se –, melyben mélyebb és alapvetőbb ellentmondások váltak volna tiszta és egyszerű szeretetté: egyetlen és halhatatlan gesztussá.”

 

Forrás: Pilinszky János – Lukács margójára

Borítókép - Fotó: Prakich Treetasayuth
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás