Interjú, Lábánné Hollai Katalin

Nem a hétköznapi emberektől várom a megerősítést elsősorban – Czotter András

Czotter András magyar vállalkozóként veszi fel a versenyt, sikerrel, a mai IKEA-kultúrával. Három gyermek édesapjaként és hívő emberként vallja, hogy mindenkinek feladata tenni a másikért, a társadalomért. Ágymester cégével nemcsak ágyakat készítenek, hanem bölcsőket is a legkisebbek számára. Az igazán különleges dolog pedig az a mozgalom, amelyet 2012-ben indított el Vándorbölcső néven.

A Vándorbölcső egy hagyományőrző-mozgalom, melyben a résztvevő családok között vándorolnak az Ágymester bölcsői. Miután a bölcsőt kinövi a kisbaba, új családhoz vándorol, hogy újabb csecsemőt ringasson. Évtizedekkel ezelőtt ez egy létező szokás volt, családról családra vándoroltak a bölcsők a településeken, közösségeken belül.

A különböző rácsos ágyak, babaszigetek és babafészkek korában miért pont bölcsőket indítottál útnak annak idején?

András: Nem volt ebben semmilyen praktikus szempont, egyszerűen ezt kaptam feladatként. 7-8 évvel ezelőtt egy reggeli csendes perc alatt jött nekem ez a gondolat, hogy folytatnom kell ezt a régi hagyományt. A talpas bölcső egy régimódi forma. Manapság a fiataloknak egyre kisebb a helyük az otthonaikban, így ez most nem olyan divat, mint mondjuk 30-40 éve lehetett.

Székelyföldön sincs hagyománya?

Megkeresett bennünket egy székely ember 4-5 éve, hogy adjak neki pár bölcsőt, mert Csík környékén szeretnének osztogatni. Kiküldtem és ők elindították kint a mozgalmat. Végül elkezdték maguk gyártani a bölcsőket, és akkorát szólt ott a dolog, hogy mennyiségben már lehagytak minket. Ők rengeteg felajánlást is kapnak. Engem soha senki nem keresett meg, hogy egy bölcsőt kifizetne, hogy mi gyártsuk le és ő elviszi mondjuk Felvidékre, mert van valamilyen felvidéki kötődése. Ezzel szemben odakint ez megy. A székelyföldi kötődésű magyar tanárnéni összespórolja a nyugdíjából és kifizeti a bölcsőt, hogy azt az ő nevében adományozzák el.

Fotó: vandorbolcso.hu

Vajon ez Magyarországon miért nem megy így?

A banális közhelyeken túl nem tudok többet mondani. Nem tudom, de ott kint ez így megy. Nyilván én a saját lehetőségeimen belül adományozok. Kis táblácskát teszünk minden bölcső aljára, most a 120. sorszámnál tartunk körülbelül. Ebből 70-80 közöttit adományoztam én. A többit kifizették a nagyvállalatok, a megrendelők. De a székelyföldi mozgalom mennyiségben már így is fölénk nőtt. Ott elérte azt a társadalmi mozgalmat, amit én is akartam itthon. Mindegy én ebből nem csinálok hiúsági kérdést.

Merre járnak a te bölcsőid?

Portugália, Luxemburg, Belgium, Írország. London. Ha látok a sarokban készen két bölcsőt, eszembe jut, hogy akkor ezt most elküldöm egy külföldi magyar csapatnak. Írok nekik, de sokszor nem érdekli őket, máskor viszont nagyon hálásak. A svájciak például néha írogatnak is nekem. Az ottani magyaroknak három bölcsőt is adtam.

Ezek szerint vannak visszajelzések?

Nagyon ritkán.

Hiányolod?

Jó érzés lenne, de hívő emberként talán szabad ezt mondanom, hogy nem a hétköznapi emberektől várom a megerősítést elsősorban.

Én szívesen részt vennék ebben aktívabban, de ha nincs fogadókészség, akkor az erőforrásainknak nyilván csak kis részét tudom erre fordítani.

Fotó: vandorbolcso.hu

Van valamilyen álmod a vándorbölcsőkkel kapcsolatban?

Szívem szerint úgy lennék nyugdíjaskorú, hogy 1000 bölcsőt adományoztam. Nagyon szívesen lemondanék arról, hogy legyen egy új hibrid hajtású családi SUV-om. Legyen inkább egy valami szakadtabb autóm, amiben azért a gyerekeimet biztonságban tudom hozni-vinni, de adományozhassak még 900 bölcsőt. Csak ennek legyen értelme is! Ha erre a társadalom úgy tekint, mint valami ingyenes termékmintára és a mögöttes értékét és szellemiségét nem látják, ahogy én, akkor biztosan nem fogom csinálni. Akkor golfozni fogok öregkoromban, vagy utazgatok, mint mindenki. (Nevet)

De én szívesen részt vennék ebben a társadalomban aktívabban. Az ember visszaadna erőforrásokat, hogy egy szebb, jobb társadalmat építsen.

Itt jelen esetben összefogásról van szó, emberek közti együttműködésről, kicsit a hagyományos értékek megtartásáról, a formakincs megtartásáról.

Bízzunk benne, hogy lesz változás és nyitottabb lesz a társadalom erre az értékre. Azért mostanában egyre népszerűbbek az egyedi, hazai termékek a tucattermékekkel szemben.

Igen, bár én azt hiszem még várnunk kell ennek a szubkultúrának a kiteljesedésére. Ehhez szükséges, hogy a tárgykultúránk, a kapcsolati hálóink, civil szervezeteink újraépüljenek, mert ezek fogják megőrizni az ilyen hagyományokat.

Fotó: vandorbolcso.hu

A vírus hozott változást? Én úgy érzem, hogy egyre erősödik az az irány, hogy magyar termelőtől, gyártótól vásároljanak a magyar emberek.

Lehet, hogy most áttörést hozott a vírus, de ez egy létező tendencia volt eddig is. Az én cégem például ebből nőtt ki, hogy a hazai középosztály még a józan megfontolások mellett is inkább minket választott. Nyilván ehhez kell egy anyagi keret, de egyszerűen ez a polgári tárgykultúrában megmaradt, hogy hasznos dolgokat vegyünk, amiket évtizedekig tudunk használni. De én azt gondolom, hogy a magyar fogyasztók irreálisan nyitottak a beszerzési forrásaik felé. Nagyon észszerű alternatívák mellett kell nekünk győzni egy-egy nemzetközi vállalat termékével szemben. Nekem meg kell versenyeznem velük, de ez a verseny jó, mert én tudom, hogy megharcoltam ezekkel a cégekkel és jobbat tudok nyújtani ár-érték arányban is.

Visszatérve a bölcsőkre, a te gyerekeid is talpas bölcsőben aludtak kicsiként?

Nagyon kicsi házunk volt, amikor a lányok kicsik voltak. Volt bölcsőjük, de függesztett, amit leakaszthattunk, ha nem fértünk el, mert 54 nm-en voltunk a két gyerekkel. A harmadik gyereknél már elfért volna a talpas bölcső, de akkor egyszerűen nem volt időm vele foglalkozni. Ráadásul ő olyan kis duckó volt, hogy nagyon hamar ki is hízta a bölcsőt.

Az alkalmazottjaid mennyire támogatóak ebben a mozgalomban?

Értik a főnököt, egy kicsit „hülyének” gondolják, de azért büszkék rá. Nekem egy kicsit erőszakolnom kellett, hogy ilyet is csinálni kell. El kellett mondanom, hogy mi egy ilyen szellemiségű cég vagyunk és punktum. Adunk a társadalomnak. Másban is fel szoktam vállalni észszerűtlenségeket, más területeken is harcolunk, bevállalunk olyat, amit nem kellene feltétlenül.

Lehetnénk megalkuvóbbak és anyagiasabbak, de én nem hagyom.

Fotó: vandorbolcso.hu

Azt is el szoktad mondani az alkalmazottaknak, hogy ebben hitbéli meggyőződés is van?

Igen, ezt kerek perec meg szoktam mondani. Én ebben nem finomkodom. Nem várom el senkitől, hogy így gondolkodjon, de elmondom egy reggeli csendes perc alatt jött a gondolat, hogy folytatnom kell a vándorbölcsők hagyományát. Szolgálatként kell erre tekinteni, energiát kell ebbe tenni és igenis adományozni kell. Ezt így egy fél mondatban mindenkinek el szoktam mondani, mert ez fontos.

Ez nagyon ritka és példaértékű!

Pedig ez szerintem semmi.

Igen, sokunknak talán ez tényleg semmiség, de ha nagyobb perspektívából nézek rá a társadalomra vagy akár a keresztény társadalomra, akkor nem ez látszik. Kevés az olyan ember, aki érti, hogy miért fontos az adakozás, cselekszik és másokat is erre ösztönöz.

Én azért gondolom, hogy ez evidencia, mert én valamilyen szinten etalonként tekintek a 20-30-as évekre vagy a századfordulóra, és akkor ez evidencia volt. Volt például egy bajai asztalos, aki bölcsőket adományozott a városának. Ő is ugyanezt mondta volna, hogy ez az ő feladata. Nyilvánvalóan templomba járó ember volt és az imádságaiban is szerepelt, hogy vajon neki milyen társadalmi feladatai vannak, mi az ő dolga. Hiszen erről is szól részben az imádság. Azért mondom, hogy az adakozás evidencia, hogy valóban legyen egy evidencia! Nem egy nagy szám, hogy egy 12 éves autóval járok egy egyéves helyett, de sokkal jobb így, mert van bennem aktivitás is.

Lábánné Hollai Katalin

Fotók: vandorbolcso.hu, kiemelt kép: Ágymesterek

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás