Vajon tudunk-e várakozni? Olvasónk megosztotta velünk gondolatait arról, miért kell komolyan vennünk a várakozást.
Kedves Olvasó!
Képzeld! Voltunk ma rorátén a Családdal! A négy apró-cseprő gyermekkel, akik közül a két nagyobb már ministrált. Két napja azt mondogatták, hogy „hétfőn feküdjünk le időben, hogy reggel fel tudjunk kelni a rorátéra!”
Olyan jó volt megélni a várakozást, ami eltöltötte őket!
Az örömöt látni az arcukon, amikor ébredeztek és dörzsölgették álmos szemeiket. Az igyekezetet, hogy készülni kell, nehogy elkéssünk. Jó volt jelen lenni a templom félhomályában, az égő gyertyák között, és nagyjából huszadmagunkkal együtt imádkozni.
hirdetésMár régóta le szerettem volna írni, mit jelent nekem-nekünk a várakozás. Mert úgy érzem, ma már szükség van erre is. Tegnap este arról beszélgettünk a feleségemmel, hogy hány ház fel van díszítve már hetek óta, és van, aki már azt posztolgatja, hogy náluk bizony már a fa is fel van díszítve (december 21-ét írunk).
Kicsit olyan ez, mint az együttélés házasság előtt. A szépet rontjuk el. A várakozás örömét.
Mert a rózsa sem fog előbb kinyílni, ha szétfeszegetjük a szirmait. December 24-e nem lesz itt előbb. Akkor sem, ha „x” nappal előtte fényárban úszik a ház és fel van díszítve minden.
Az ünnep a szívünkben jön el.
Meg kell tanulnunk várni. Meg kell tanítani magunkat újra várni. Mint ahogy a szerelmes vár kedvesére, ahogy az édesanya vár gyermeke születésére, úgy kell várnunk. Szépen. Csendben.
Várjunk. Szeretettel.
Az Úr közel van!
Áldott Ünnepet!
Tóth Róbert
hirdetés
