„Bárhova elmentem volna azért, hogy egy-egy népet megnyerjek Istennek” – Interjú egy misszionárius lánnyal

Ha azt mondom, Papp Jácintának, vagy ahogyan a legtöbben ismerik, Cintinek kalandos az életútja, akkor még finoman fejeztem ki magam. Itt van egy lány, aki miután tinédzserkorában megtért, több évig missziózott Indiában, ma pedig egy nemzetközi gyülekezet pásztora itthon, tajvani vezetők megbízásából. Cinti tűzzel, szenvedélyesen, és valóban őszintén, a kétségeit, megtorpanásait, megtöretéseit is felvállalva beszélt nekünk a hitéről és arról, milyen is a gyakorlatban a misszió.

Bátorító, hogy a közösségi oldalakon is nyíltan vállalod a hited. Egy nemrég írt bejegyzésedben megosztottad, hogy 21 éve tértél meg. Hogyan történt ez a találkozás Istennel?

Én keresztény családba születtem, mindig is tudtam Istenről és arról, hogy mi a jó, a helyes. Tízéves koromban hoztam döntést egy alkalmon, ahol előre lehetett menni, ha át akarod adni az életed Jézusnak. De már másnap összevesztem az egyik húgommal és akkor anyukám rám szólt, hogy most megint meg kell térnem. Most már értem, hogy mire gondolt, de akkor ez a mondata összezavart, hiszen már döntést hoztam… Most akkor jövő vasárnap megint ki kell mennem, mivel összevesztem a testvéremmel?  Ez komoly dilemmát okozott, azt hittem, rosszabb vagyok, mint bárki más. Amúgy is ilyen visszajelzéseket kaptam akkoriban, hogy nem vagyok elég jó, így elhittem, hogy Istennek sem felelek meg. Azt gondoltam, ha minden kis hiba azt eredményezi, hogy újra kell kezdenem vele, akkor sehova nem tudok eljutni. Egy idő után elkezdtem hazudozni, üzletekből lopni mindenfélét. Tizennégy éves koromra úgy éreztem magam, mint egy rohadt alma, ami kívülről szép, de ha valaki látná, mi van belül, akkor hányingert kapna.

Ez tartott vissza attól, hogy Istenhez fordulj?

Tudni kell rólam azt is, hogy elég reális gondolkodású vagyok, mindkét szülőm mérnök. Így az volt bennem, hogy bizonyítsák be nekem, hogy Isten létezik, különben én nem fogok hinni, csak azért mert a szüleim keresztények. Egyszer a fizikatanárom azt mondta, hogy Isten létezését nem lehet a mi a dimenziónkban bizonyítani. Nekem kellett hallanom ezt az érvet egy tekintélyszemélytől, hogy elhiggyem.

Ez győzött meg, hogy megtérj?

Kellett az is, hogy eljussak odáig: undorodom magamtól, és én nem vagyok képes megváltozni. Tudtam, hogy ha valaki meg tud változtatni, az csak Isten. Végül egy keresztény tinitáborban  találkoztam Istennel, ahova csak azért mentem, mert Svájcban volt és el szerettem volna jutni külföldre. Ott volt egy este, amikor csak annyit mondtak, beszélgessünk Istennel, akkor jöttem rá, hogy én már nagyon rég nem beszéltem vele. Eldöntöttem, hogy személyes kapcsolatot akarok vele: mondtam neki, hogy „ha létezel, találkozni akarok veled”. Bocsánatot kértem a sok hülyeségért, amit csináltam,  és kértem, hogy változtasson meg. Annyira közel jött hozzám akkor Isten! Mint egy apuka, ölbe vett, átölelt és csak szeretetet éreztem, vádlást nem. Teljesen átformált a szeretete – ez azóta is tart. Utána mindig megállított, ha lopni vagy hazudni készültem, hogy „biztos ezt akarod?”. Adott erőt, hogy ne tegyem meg. A szeretete betöltötte bennem azt az űrt, amelyet próbáltam addig minden mással betölteni.

Miben formált legjobban a szeretete? Megváltoztatott úgy, ahogyan szeretted volna?

Én akkoriban még nagyon visszahúzódó, magamnak való lány voltam, ennek az is volt az oka, hogy az óvoda és az iskola tizenkét évét tíz különböző helyen töltöttem, mert állandóan költöztünk, így nem tudtam beilleszkedni. Tizenöt évesen egyik este csak úgy beszélgettem Istennel, és azt mondta, azt szeretné, hogy beszéljek másoknak róla. Egyszerűen tudtam, hogy Isten szólt, de azt is, hogy én ezt nagyon nem akarom és képtelen is vagyok rá. Én beszélni? Istenről másoknak? A legtöbb osztálytársam azt sem tudta, hány tesóm van, nemhogy azt, hogy keresztény vagyok. Azt mondtam Istennek: „ha képessé teszel rá, vállalom”. Ő tényleg megváltoztatott. Egy év múlva azon kaptam magam, hogy a gimiben összegyűjtöm a keresztényeket: konkrétan egy reggel az összes tanterem összes táblájára felírtam, hogyha keresztény vagy, gyere ebbe a terembe, ebben a szünetben. Lettünk páran, onnantól rendszeresen összejártunk imádkozni, megáldani a tanárainkat, az osztálytársainkat és evangelizáltunk is. Nagy betűkkel ráfestettem a táskámra, hogy „Jézus szeret téged” és három évig azzal jöttem-mentem. Teleplakátoltam az iskolát igékkel. A végére az igazgató is megtért. Döbbenetes, hogy mit csinált Isten.

Gondolom, innentől nem volt megállás.

Igen, innentől már csak Istenről akartam beszélni másoknak is, a szomszédaimnak, a villamoson az embereknek, bárkinek. Ez közben engem is közelebb vitt Istenhez, sokszor azt vettem észre, hogy ahogy Róla beszélek másoknak, akkor ad nekem is megértéseket. Csontjaimba rekesztett tűz lett Ő. Persze sokszor kaptam beszólásokat azért, mert hiszek. Olyan is volt, hogy úgy keltem reggel, hogy én ma nem akarom a Jézus feliratú táskát vinni. Aztán mégis továbblendített ezeken Isten.

Fotó:Katona Flóra

Mi vitt a külföldi misszió felé?

Mikor utolsó éves voltam gimiben, volt egy választható tantárgyunk, amely a világ különböző vallásairól szólt. Nagyon megfogott, hogy mennyi Istenkereső ember van, akik nem tudnak semmit Jézusról. Mindenfélét megtesznek, amit a vallásuk diktál, és közben nem is tudják megismerni az Atyát, mert hozzá csak Jézuson keresztül vezet az út. Itt Magyarországon azért meg lehet találni Istent annak, aki keresi: minden második sarkon van egy templom, a Bibliát bárhol meg tudod venni. De vannak olyan helyek, ahol nagyon nehéz ez és akár a fejét veszik annak, aki hisz Jézusban. Mikor erre rájöttem, új szenvedély jött, hogy ezeknek az embereknek is akarok Jézusról beszélni. Elkezdtem tanulmányozni a vallásokat, és nagyon a szívemre kerültek a hinduk. Később olvastam egy könyvet, Valóban te mondtad, Uram? címmel, amely egy világméretű missziós szervezet, a Youth With A Mission (YWAM) történetéről szól. Ez aztán még jobban fellelkesített, kiderült, hogy ők ki is képeznek embereket a külföldi misszióra.

Beiratkoztál hozzájuk egyből?

Elvégeztem a hathónapos tanítvány-és missziósképző kurzusukat. Erről amúgy számomra akkor derült ki, hogy angolul van, amikor beléptem az ajtón. Kemény volt, mert előtte alig tudtam angolul, de legalább jól megtanultam a végére. A kurzus végén két lehetőséget kínáltak: lehetett menni Kazahsztánba vagy Indiába. Én Indiát választottam, mert ott hinduk vannak, akikhez ugye húzott a szívem. Eleinte nagyon nehéz volt kint. Pár nap után nagyon beteg lettem. Nem akartam senkit látni, hallani, becsuktam az ablakokat, mert kintről mindig zaj és kántálások szűrődtek be. Haza akartam menni. Aztán egy dalon keresztül megszólított Isten megint, megmutatta, mennyi mindenért lehetek hálás. Őszintén bocsánatot kértem a panaszkodásomért, és Isten meggyógyította a szívem, majd pár nap után a testem is. Friss szenvedélyt adott belém az indiai emberek megismerésére. Végül két hónapot voltam kint, és úgy jöttem haza, hogy biztosan vissza akarok menni.

Valóban kimentél újra?

Igen, közben beiratkoztam szociális munkás szakra, de volt több nyár is, amikor kimentem a félretett ösztöndíjakból és támogatásokból. Mikor lediplomáztam itthon, az volt a vágyam, hogy kiköltözzek egy évre Indiába, ebből aztán majdnem négy év lett, mert csak úgy tudtam vízumot szerezni, ha a kinti egyetemre jártam. Kint is nagyon sokféle dolgot csináltam, együttműködtem helyi gyülekezetekkel, és olyan szolgálatom is volt, amit én magam kezdeményeztem. Közben volt egy nagy törésem, mert megismertem kint egy indiai srácot, aki el is jegyzett. Tudni kell, hogy Indiában nincs ismerkedős, randizós fázis, hanem egyből eljegyzés van. Azt láttam, hogy ez sok barátnőmnek működött, sokuknak a mai napig jól működő házassága van így, hogy látatlanban volt az eljegyzés. Ráadásul a fiú abból a törzsből származott, amelyik kifejezetten közel állt a szívemhez és ő maga pedig pásztor volt, így belementem. Persze ez nyugati, illetve mai szemmel nézve hülyeség, de akkor, ott nem láttam akadályát.

Gondolom, ezután jöttek a nehézségek.

Ahogy teltek a hónapok és jobban megismertem, láttam, hogy egy senkivel és semmivel nem törődő, lusta ember, és ez rengeteg frusztrációt hozott. Sokszor én jártam át hozzá rendet rakni, főzni, a családtagjaival is sokkal többet törődtem, mint ő, egy idő után már a számláit és a bevásárlásait is nekem kellett intéznem, ő meg csak feküdt az ágyon vagy videojátékozott. Náluk a jegyesség olyan elköteleződést jelent, amelyből nincs visszaút, én is ki akartam tartani mellette, imádkoztam, böjtöltem, de be kellett látnom, hogy működésképtelen a kapcsolatunk, és én egyre jobban leépültem. Mégis ő volt, aki egyszer kiborult arra, hogy nekem nem tetszett, hogy nem vállalt el egy kínálkozó szuper munkát, hogy keressen is valamit, és indulatból szakított velem. Először nagyon összetörtem, de aztán rájöttem, hogy igaza van, ennek így nincs értelme. Erre ő annyira kiakadt, hogy teljesen kifordult önmagából, majdhogynem megbolondult. Megfenyegetett engem és a barátaimat, hogy megöl. Végül isteni csoda volt, hogy hazajutottam Magyarországra.

Mi történt, miután hazajöttél?

Úgy éreztem, nincs erőm arra, hogy itthon szolgáljak, vissza Indiába nem mehettem. Isten arra indított, hogy legyek fény a sötétségben: világítsak Ővele egy „világi” munkahelyen. Vicces módon épp egy indiai étterembe kerültem, ott lettem felszolgáló, majd étteremvezető. Sikerült teljesen átformálni a helyet, felvettem keresztényeket a csapatba és úgy szerveztem, hogy ők kezdjenek reggel, így a hindu szentségek imádása helyett Jézushoz imádkoztunk minden nap elején. Egy évig dolgoztam ott, de éreztem, hogy igazából nem az az én helyem. Aztán apukám átküldött egy videót, amely arról szól, hogy vannak emberek, akiket Isten kimondottan misszionáriusnak teremt. Megérintett: sírtam, mert éreztem, hogy én is ilyen vagyok. Jobban bírom a kényelmetlen körülményeket, mint az átlag, fontosak más népek számomra, könnyen meg tudom tanulni a kultúrát és tényleg bárhova elmentem volna azért, hogy egy-egy népet vagy embercsoportot megnyerjek Istennek. Engem erre teremtett.

Fotó: Katona Flóra

Léptél valamit azután, hogy ez tudatosult benned?

Visszamentem a YWAM-hez, elkezdtem missziókat vezetni és csodának éltem meg, hogy a lelki sérülések után képes voltam visszamenni Indiába is, ahova azóta is rendszeresen visszajárok. Három éve találkoztam egy másik csapattal is, akik Tajvanból jöttek és itt Magyarországon szolgáltak romák felé, kis, néhány százfős falvakban. Hívtak hozzájuk tolmácsolni, én pedig határozottan Isten hívását éreztem ebben, így mentem.

Mik voltak a benyomásaid róluk, amikor találkoztál velük?

Fantasztikus emberek, akiknek pont ugyanaz a hozzáállásuk a misszióhoz, Isten királyságához, mint nekem. Rendkívül szervezetten működnek, ugyanakkor hagyják, hogy a Szentlélek vezesse őket – ritkán láttam egyszerre ilyen kombinációt. Egységben vannak és tisztelik a vezetőiket. Kiderült, hogy több Magyarországon működő roma gyülekezetet is támogatnak, így sokszor jöttek hozzánk. A vezetők kérték, hogy menjek velük Tajvanba, ugyancsak tolmácsolni, nagyon ragaszkodtak hozzám. Később arra is megkértek, hogy hosszútávon szolgáljak velük. Kiderült, hogy itt Budapesten szeretnének indítani egy nemzetközi gyülekezetet, amelynek Bread of Life a neve, és azt szeretnék, hogy ezt én vezessem. Ez persze elsőre túl meredeknek tűnt. Ott kellett hagynom hozzá a gyülekezetemet, a YWAM-et és nőként pásztornak lenni, vezetni egy új gyülekezetet, ami azért itthon nem igazán elfogadott. Át kellett gondolnom, mi az, ami tényleg én vagyok, mi az, amit Isten tényleg rám bíz. Végül Isten győzött meg azzal, hogy megmutatta: ébredés lesz Magyarországon és minden „edényre” szükség van az eső begyűjtéséhez. Szükség lesz ezekre az új gyülekezetekre. Így kiléptem ebben, elvállaltam. Olyan gyülekezetet plántálálok, amely az itt élő, más vallású emberekhez is szól. Hamarosan megnyitjuk a kaput a szélesebb nyilvánosság felé is.

Sokak örömére elindítottál Facebookon egy bejegyzés-sorozatot 100 nap hála címmel, ez hogyan született meg?

Épp elég rossz passzban voltam, mikor arra vezetett Isten, hogy kezdjek el hálát adni neki. Eldöntöttem, hogy ezt fogom tenni: 100 napig minden egyes nap kiírtam, hogy épp miért vagyok hálás. Nagyon sok visszajelzés érkezett, hogy ez feltöltötte az embereket reménnyel, konkrétan volt, aki megtért ezek hatására. Aztán ennek a mintájára felmerült bennem, hogy megosszak 100 bizonyságot is, pont akkor kezdtem el, amikor kitört a világjárvány. Most minden tele van borzalmas hírekkel, szükségünk van arra, hogy Isten csodáit meglássuk most is és ezek által bátorodjunk.

hirdetés