Farkas László atya egészen különleges módon mondott igent Isten hívására: szerelmes volt, de egy még nagyobb szerelem a papság hivatására invitálta, miközben másik nagy vágya az volt, hogy labdarúgó lehessen. Ma már a foci segítségével hozza közelebb a fiatalokat a hithez, miközben az óvodásoktól egészen a felnőttekig minden korosztállyal jól megtalálja a közös hangot. Idén augusztustól Dunakeszi plébánosa lett a korábban tíz évig ifjúsági lelkészként szolgáló pap, akinek élettörténetét a NEK TV mutatta be.
Farkas Lászlót 2002-ben szentelték pappá, neve összefonódott a fiatalokkal való evangelizációval: tíz éven át volt a Váci egyházmegye ifjúsági lelkésze, ahol megközelíthetősége és karaktere miatt igen nagy népszerűségnek örvendett. Azóta sem szakadt el a fiataloktól, de most már Dunakeszi plébánosaként szolgál, ahol többek között olyan eszközöket használ fel az örömhír terjesztésére, mint a bábozás vagy a labdarúgás. Többek között hivatásának felismeréséről is beszélt a ,,NEK TV” legújabb adásában:
,,Szerelmes voltam egy lányba, de egy másik – annál is nagyobb – szerelem jelent meg az életemben. Egy nyári táborban voltam, ahol életemben először úgy imádkoztam a Miatyánkot, hogy minden sorára nagyon komolyan odafigyeltem. Amikor ahhoz a sorhoz értem, hogy ,,legyen meg a te akaratod”, akkor villámcsapásként ért az a gondolat, hogy lehet Isten engem papnak hív. Ezt mondtam Jézusnak: ,,Őszinte embernek ismersz, én többet így nem fogom imádkozni a Miatyánkot!”. Két és fél éven keresztül úgy imádkoztam ezt az imát, hogy ,,legyen meg a te akaratod – csak azt ne akard, hogy papnak menjek – miként a mennyben, úgy a földön is.
Egy katolikus karizmatikus találkozón egy szentségimádás alatt odaálltak a testvérek a mikrofonhoz és olyan üzeneteket mondtak, amelyekről érezték, hogy azok Istentől valók. Az egyik így hangzott: ,,Két testvér érkezett a találkozóra” – eddig stimmelt, mert a nővéremmel érkeztünk. ,,Istenbe elkötelezett életre hívom őket” – folytatódott az üzenet. Ebben a pillanatban elengedtem a barátnőm kezét, mert úgy éreztem, hogy ez most ugyanaz a hang, amelyet korábban is hallottam, de akkor féltem és ellenálltam, most meg roppantul vonzott.
Olyan jeleket kaptam, amelyek életem legnagyobb bizonyosságává váltak.
Ha van biztos pont az életemben, akkor az az, hogy Krisztus engem a papjának akar.
László – vagy ahogyan mindenki szólítja, Laci atya életében nagyon fontos szerepet játszik a sport, azon belül is a labdarúgás. A videóban egy megható történetet elevenített fel arról, hogy hogyan teljesült élete egyik nagy álma:
,,Gyerekkorom óta focizom, az életem nagy álma az volt, hogy egyszer a magyar válogatott játékosaként pályára léphessek a Népstadionban. De Istennek van humora! Amikor elhívott a papi hivatásra, akkor az utolsó kifogásom pontosan ez volt. Ezt mondtam neki: ,,Oké Jézus, de mi lesz a focival?”. Egy imádságos csöndben legbelül azt a választ kaptam, hogy ,,Én azt akarom, hogy az én csapatomban játsszál.” A szeminárium vége felé meghívtak a papi válogatottba, hogy a színészválogatott ellen lépjünk pályára – a Népstadionban…
A fiataloknál az egyik legjobb eszközöm a foci: ha együtt vagyunk a pályán, akkor egy sokkal személyesebb hangnemre tudunk váltani. Egy dologra van szükségük, az őszinteségre. Arra vágynak, hogy érdekeljen engem, hogy mi van velük. Megpróbálok mindenkivel személyesen is beszélgetni, akik eljönnek a közösségbe, ezekből gyakran lelkivezetés lesz, sokan rendszeres gyónóvá válnak.”
Laci atya a mai napig több tábort is szervez a fiataloknak, ahol a játékos programok mellett a lelki feltöltődésre is nagy hangsúlyt fektet. Ezeknek a nyári eseményeknek az egyik legszebb pillanata a szentségimádás:
,,Az a tapasztalatom a táboraink során, hogy nem kell félteni őket Jézus jelenlététől. Mindig lenyűgöz, hogy az esti szentségimádások alkalmával a fiatalok mennyire nem akarnak elmenni aludni, egészen hajnalig ott vannak, egymásért imádkoznak. Átformáló élmény számukra, amikor Krisztussal együtt vannak megtapasztalják ennek a találkozásnak az erejét.”
“Ha Jézus velem jön, a világ végére is elmegyek” – Farkas László
hirdetés
1 Komment
,,Én azt akarom, hogy az én csapatomban játsszál.” Nagyon ismerős érzés,átéltem én is. Az,hogy tulajdonképpen kivel is beszélgetünk akkor,lehet nem is fontos,fontosabb az,hogy kinek hisszük,akivel beszélgetünk. Hatalmas erőt tud adni és nagyon megváltozik ilyenkor a gondolkodásunk.
„“Ha Jézus velem jön, a világ végére is elmegyek” Ugyan úgy mint Istennél,nincsen „HA”. Nem zsaroljuk és nem támasztunk követeléseket feléjük. Sajnos egy idő után ezeket nem látjuk tisztán,illetve szerintem átesünk a ló túl oldalára. Mert aki ebbe a (jó értelemben) „bódult” állapotba kerül és ott is tud maradni,az tisztán érzi,hogy nincs „ha” hisz Jézus MINDIG VELEM VAN,olyan mintha én lennék Jézus,mi pedig mindig magunknál vagyunk. Sajnos ez a jó érzés és vele az értelem is elillan. Onnantól kezdve pedig csak kergetjük és kergetjük de egyre távolodik tőlünk,míg végül odáig jutunk,hogy kijelentjük,hogy „ha Jézus/Isten velem van”. Itt már csak az emlék maradt, az viszont életünk végéig velünk marad. A harmadik legnagyobb élményem volt.