Türelem, bátorság, bölcsesség. Ezekre nemcsak Szent Ágostonnak volt szüksége, hanem a XXI. század emberének is, különösen a mai járványhelyzetben. Tapolyai Emőke keresztény pszichológus egyik rövid videóját szemlézzük.
Szent Ágostonnak van egy nagyon szép imája, amely így szól: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni; adj bátorságot, hogy változtassak, amin lehet; és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni!”
Rengeteg olyan dolog van az életünkben – elég a koronavírus-járványra gondolni – amelyen nem tudunk változtatni, így türelemre van szükségünk.
A türelem egy érzelmi ingadozás a vágyaim és az elégedettségem között.
De mi az, amin tudunk változtatni? Tudunk változtatni például azon, hogy az időseket felhívjuk, megkérdezzük, hogy vannak, bevásároljunk nekik. Bátorság kell a változáshoz, ahogy ahhoz is, hogy ne háborogjunk a Facebookon, hanem munkáljuk a békességet – utóbbi mindig nagyobb kihívás.
Valóban bölcsesség kell ahhoz, hogy lássuk, ha valami rajtunk kívül álló ok, és nem tudjuk befolyásolni.
Ha erre rájövünk, sok energiánk szabadul fel, amelyet arra tudunk használni, hogy cselekedjünk ott, ahol értelme van.
A teljes videót itt láthatjátok:
Forrás: Kandela Központ – YouTube
hirdetés
1 Komment
“Türelem, bátorság, bölcsesség.” Ezeket mi hozzuk létre magunkban az élettapasztalataink és a minket ért érzelmi hatások által. Ezekhez magunkhoz van köze és szerintem nem Istennek. Mindazonáltal Szent Ágoston gondolata már régóta a kedvencem, csak nem kapcsolom össze Istennel, mármint nem tőle várom a segítséget, hanem igyekszem magamat képessé tenni rá.
“A türelem egy érzelmi ingadozás a vágyaim és az elégedettségem között.” Ez nagyon tetszik.
“De mi az, amin tudunk változtatni?” Pontosan ez itt a kérdés és akire vonatkozik, az is jó. Ha minden földi ügyünket isteni szintre emeljük, annak egyrészt semmi értelme másrészt világosan látszik, hogy abszolút alkalmatlanok vagyunk a földi életben a normális, felelősségtudatos létezésre. Azt látom,hogy nem merünk felelősséget vállalni tetteinkért és állandóan Istent “nyaggatjuk” olyan dolgokért amit nekünk kellene megoldani. Évszázadok óta ezt csináljuk és nem azért nem jutunk sehová, mert Isten nem segít (tehát a sikertelenségünket nem Istenre fogom), hanem azért mert mi nem eszméltünk rá arra, hogy rajtunk múlnak a dolgok.