„Maradjunk csendben egy percre” – Református püspök az Hagia Sophia mecsetté alakításáról

Múlt héten a török legfelsőbb közigazgatási bíróság semmisnek minősítette azt az 1934-es minisztertanácsi döntést, amely a Hagia Sophia múzeummá alakításáról szólt. Erdogan török államfő pedig rendeletet adott ki az újbóli mecsetté alakításra. Az első nagy közös imát következő pénteken tartják a Hagia Sophiában, melynek idejére az egykori ortodox bazilikát díszítő keresztény ikonokat letakarják majd. Bogárdi Szabó István, református püspök a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság műsorának Lélektől lélekig rovatában beszélt az egykori keresztény templom mecsetté alakításáról.

Isztambulban újra mecsetté alakítják a bizánci templomépítészet dicsőségét, a keleti keresztyénség egykori remekét. Azért újra, mert 1453 után, mikor az Oszmán Birodalom elfoglalta a maradék Bizáncot (vagyis Konstantinápolyt), a Szent Bölcsesség temploma (görögül Hagia Szófia, latinul Sacra Sapientia) csakhamar muszlim imádkozó hely, majd vallási központ, mecset lett. Ahogyan az lett már korábban Keresztelő Szent János székesegyháza Damaszkuszban az arab hódítás után, vagy Szent Vince kolostori temploma Cordobában a mórok uralma alatt, és néhány éve Szent Efrém temploma Moszulban az Iszlám Állam idején. Hosszú a mecsetté alakított templomok sora. A sorsa pedig mindegyiknek nehéz.

Tetézi ezt, hogy szinte oda sem figyelünk rájuk, ha ugyan hírbe jönnek egyáltalán. Helyi ügy – ahogy mondják a cinikusok. A Hagia Szófia mégis hír lett. 80 évvel ezelőtt, Törökország szekularizációja idején a mecsetet múzeummá és látogató központtá alakították, 35 éve pedig az építészeti világörökség része lett, és azóta folyik eredeti állapotának feltárása és felújítása. Most, egy bírósági eljárást követően újra mecsetté nyilvánították. Ez a győztesek logikája, mondhatnánk. Mi magyarok némiképpen ismerjük ezt, elég csak a török hódoltság idejére gondolni, és idézni Arany János versét: „Boldogasszony tornya tetejében/ Félhold ragyog a kereszt helyében.” (Török Bálint)

Vagy éppenséggel más vonatkozásban gondolhatunk a kommunizmus idején a „dolgozó nép” tulajdonába vett egyházi épületekre is. A győztes mindent visz, és ebbe a „mindenbe” a múlt is beletartozik, zsákmányként, kényszerfelajánlásként, jogi döntés folyományként, akárhogy. Amit a győztes esetleg meghagy a vesztesnek, az éppenséggel a vereségének tudata, vagyis a fájdalmas és csüggesztő jelen. Egyszerű tanulság ez.

Egy tudós szerint a híreknél olykor fontosabb a hírek fogadtatása.

Most kétféle fogadtatással találkozni. Az egyik a felháborodásé és a tiltakozásé. Ez a világnak abból a részéből jön, ahol már sokszor elvették az emberek múltját, és éppen ezért nem akarnak beletörődni a történtekbe. A másik hang is felháborodott, de inkább csak csalódott. Ez a szólam leginkább onnan jön, ahol nem őrizni akarják a múltat, hanem eltörölni.

Okos elemzéseket olvasni arról, hogy az emlékhely visszaalakítása mecsetté voltaképpen közép-hatalmi érdekeket szolgál, rafinált politikai haszonszerzés eszköze, afféle erőfitogtatás, révült visszatérés a hajdani dicsőséghez, továbbá a haladó, szekuláris programok akarnok felülírása, és mennyire sajnálatos, hogy a múzeummá alakított templom most újra vallási funkciót kap. (Csupa-csupa újmarxista szlogen – mutatna rá, ha élne, Roger Scruton.) Amíg a templom, illetve a mecset múzeumként fungált, nyilatkoznak eme szakértők, addig a vallások és kultúrák közötti párbeszéd szimbóluma volt.

Hogyan? – kérdezhetném ironikusan, ha múzeumot csinálnak egy templomból, máris a vallási béke jelképe lesz?

És most, hogy vallási gyakorlatot szolgál, máris a múltba tévedés riasztó jele volna? Én ezt álaggódásnak tartom és alig leplezett önmegvetésnek. Nekem nincsenek érveim amellett, hogy miért csináljanak múzeumot egy templomból (hacsak nem egy szebb és jobb épült helyette ugyanannak a közösségnek, és a régit nem akarják lebontani). Arra se találok érvet, hogy a Hagia Szófiának miért és hogyan kellene újra keresztyén templommá lennie, hiszen hatszáz éve nem az. Viszont borzongva sejtem, mire számíthat az, aki azt gondolja, hogy a világot és a jövőt elegendő markáns mérnöki vonalakkal megtervezni, és a puszta anyag törvényei szerint kigyúrni. Aki fölösleges akadályként eldózerolja vallását, hogy üres terepet létesítsen egy olyan világnak, melyben állítólag, amúgy zöldmezősen, de ugyebár igazságosan ki van porciózva minden lehetséges boldogság-forrás, az most megrökönyödve szemléli a történteket. De ugyan miért? Ha a szekularistáknak úgy általában nem kell a vallás, attól még Törökországnak kellhet, konkrétan az iszlám.

Mit mondjunk hát mi keresztyének? Mindenekelőtt, talán, maradjunk csendben egy percre, mint a pápa tette, a történekre utalva. Csendben maradni nem azt jelenti, hogy elhallgatunk valamit, hiszen ez a gyász hallgatása, ha jól értem. S ha még jobban értem, ez a gyász nem Bizánc néhai dicsőségét foglalta fohászba, hanem azt a nyugati kultúrát, amely már-már azt is roppant kegynek tartja, ha múzeumi relikviaként kezelheti a szeretet vallását, amit Krisztus keresztje hirdet.

Bogárdi Szabó István

Elhangzott a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság műsorának Lélektől lélekig rovatában 2020. július 19-én.

hirdetés