Az elmúlt hetekben hatalmas politikai és kulturális vitákat robbantott ki az a hír, amely szerint a Hagia Sophia a jövőben újra mecset lesz. Keveset írt a magyar sajtó azonban a templom történelméről és jelentőségéről, ezért megkértük Gájer László atyát, hogy segítsen bennünket és olvasóinkat az ismeretek bővítésében. Hálásak vagyunk, hogy kérésünkre egy remek cikkel ajándékozott meg bennünket!
Amikor 537-ben az isteni Bölcsesség tiszteletére felszentelték Konstantinápoly főtemplomát, Jusztiniánusz császár szándéka szerint a keresztény világ legragyogóbb templomát hozták létre. A Hagia Sophia az ökumenikus pátriárka székhelye volt, itt koronázták meg a bizánci császárokat, egy évezreden át – a sevillai katedrális 1520-ban történő befejezéséig – ez volt a világ legnagyobb keresztény temploma, az épület művészi megformálása és díszítése pedig egyedülálló módon mutatja a keleti kereszténység lelkiségének páratlan jellegét. 1453-ban II. Mehmed, a hódító ottomán szultán elfoglalta Konstantinápolyt, és az első adandó alkalommal imára hívta a főtemplomba Allah híveit, mecsetté alakítva ezzel az épületet, amely majd’ ezer esztendeig a bizánci kereszténység központja, és a keresztény város lelke volt. Az épületben ezután elhelyezték a templom egykori oltára fölé a két tondót Isten és a Próféta nevének arab feliratával úgy, ahogy az a mecsetekben szokás, jóllehet a keresztény mozaikok – köztük Krisztus és a Szűzanya drámai erejű ábrázolásaival – többnyire érintetlenek maradtak.
Igaz, a templom rövid ideig – a 13. századi Latin Császárság idején – a keresztesek fennhatósága alatt állt, az ezer esztendő mégis csak ezer esztendő, Bizánc ragyogó történetének ezer esztendeje. 1919-ben volt még némi remény arra, hogy az I. világháború után francia segítséggel esetleg újra keresztény templomként működhet a Hagia Sophia, Bizánc azonban nem született újjá, 1935-ben pedig Mustafa Kemal múzeummá alakította a szent helyet, megtiltva ott minden szakrális tevékenységet. Éppen emiatt okozott 1967-ben némi feszültséget VI. Pál pápa történelmi gesztusa, aki az 1054-es szkizma helyén térdre borult a kiengesztelődésért és a keresztények egységéért imádkozva.
Fotó: Dreamstime
Erdogan elnök 2018 óta beszélt arról, hogy az épület szakrális státuszát helyre kell állítani, és azt mecsetté kell visszaalakítani. 2020. július 10-én a török Államtanács jóváhagyásával az elnök megtette azt a lépést, melytől előtte Mike Pompeo-tól kezdve az UNESCO-n át a római pápáig, illetve a konstantinápolyi ökumenikus pátriárkáig mindenki óvva intette, és újra az iszlám vallásgyakorlás helyévé tette az épületet.
Erdogan elnök ezzel egyben hatályon kívül helyezte elődje, az első török elnök 1935-ös, az épületben a vallási szertartásokat tiltó rendeletét.
Egy szakrális épület átalakítása nem egyedülálló a történelemben. Gondoljunk csak a Mátyás-templomra, amely a török időkben mecsetként működött, de eszünkbe juthat a damaszkuszi Ommajád nagymecset, amely ma már keresztény templom vagy a palermói bazilika, amely ugyancsak mecset volt korábban. Egy pillanatra komolyan elgondolkodva a kialakult helyzeten, megkérdezhetnénk, hogy ugyan mi ebben rossz. Hiszen egy szekuláris hely szakrálissá alakítását tekinthetnénk előrelépésnek is. Ennek következtében ugyanis egy újabb hatalmas fizikai tér áll majd rendelkezésre azért, hogy ott az egyetlen Istent imádják, ami nyilván mélyebb erejű, mint a múzeumfunkció. A templom rövid történetét azonban éppen azért írtam le, mert abból is érezhető, hogy feszültségek terhelik az épület sorsát, és az azzal kapcsolatos döntések mély sebeket téphetnek fel. Ferenc pápa, aki 2019. februárjában a szunnita iszlám vezető tekintélyének számító Al-Azhar főimámjával írt alá közös nyilatkozatot Abu Dhabiban arról, hogy a keresztények és az iszlám követői együtt kell, hogy munkálkodjanak a világ békéjének megteremtéséért, július 12-én a vasárnapi Úrangyala imádság után arról beszélt, hogy mély fájdalommal gondol a Hagia Sophiára. Hiszen az épület átalakítása nem az egység és a megbékélés, hanem a feszültségek útját kövezheti ki, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy egyes politikai csoportok évek óta az épület előtt ünneplik meg demonstratív erővel a város ottomán kézre kerülésének évfordulóját. Atatürk szándéka a szekuláris török állam megteremtésére irányult, amely több szempontból fájdalmas volt az egész iszlám közösség számára. (Gondoljunk csak a kalifátus eltörlésére.) Félő azonban, hogy a jelenlegi döntés nem egy régi sérülés begyógyulását, hanem újabbak keletkezését hozza majd magával. I. Bartholomaiosz ökumenikus pátriárka jelenlegi székhelye Isztambul egykor görögök lakta Fanar-negyedében van, Bizánc helyreállítására pedig sem lehetőség, sem valós igény nincs. Az elnöki irányítással megvalósuló revízió azonban könnyen felélesztheti a szunnyadó feszültségeket, kulturális konfliktusok mögött vallási feszültségeket szítva.
A Hagia Sophiára gondolva nekünk keresztényeknek tanácsos volna a múlt jelképeire – azok értékének tudatában – úgy tekintenünk, mint amelyek a múlt részei, hogy azok ne akadályozzák az evangélium útját a jövő felé. Ha így gondolkodunk, akkor a jelenlegi döntés nem lehet fájdalmas a számunkra, hiszen a múltból ugyan, de nem a múlt emlékének rabjaiként élünk: az evangélium utat tör majd magának a jövő felé a keresztény keleten a műemlékektől és az épületek státuszától függetlenül is. Imádkoznunk kell azonban azért, hogy Abu Dhabi lelkülete, vagyis a kiengesztelődés lelkisége és a közös – keresztény és muzulmán – béketörekvés ne rendüljön meg bizonyos partikuláris nemzeti, illetve politikai érdekek miatt.
Gájer László
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás