Blog

“Taizé egy külön világ” – olvasónk élménye a különleges találkozóról

Minden évben több tízezer fiatal indul útnak Európa – és a világ – különböző pontjairól, hogy részt vegyen a Taizé-i találkozókon. A francia település legendás helyszín lett, ahol az imádságban eltöltött napok számtalan életet változtattak meg. Lázár Fruzsina olvasónk is megtapasztalta a találkozó különlegességét.

Tizenhat óra – ilyen hosszú volt a Taizébe vezető buszút. Még sosem buszoztam ennyire sokat. Egy ilyen hosszadalmas és kimerítő utazás után pedig valami igazán varázslatosra és nagyszabásúra számítottam; valamire, ami igazolja, hogy miért jár Taizébe évente sokezer ember. De csak szerény faépületeket, sátrakat és port találtam.

Az érkezésünk napján esett az eső, és hét órát vártunk arra, hogy végre megtudhassuk, melyik szobába osztottak be minket. Minden vágyam egy forró zuhany volt, és az, hogy végre ne érezzem magam ilyen elveszettnek – hiszen 1400 kilométerre voltam otthonomtól, és a hatalmas, spirituálisan földbe döngölő fogadtatás valahogy elmaradt.

Az első napokban küzdöttem a fáradtságom és a kételyeim ellen. Taizébe leginkább útmutatásért és Istenélményért érkeztem: huszonkét éves egyetemistaként elérkeztem arra a pontra, ahol idejét éreztem annak, hogy gyermeki hitem valami komolyabbra cseréljem. Úgy gondoltam, idejövök, megcsap majd az itteniek lelkülete, és majd én is egyszerre átszellemülök, megértem, amit eddig nem értettem, rendeződik az életem, mert Isten rendezi nekem. Eleinte azonban csak praktikus dolgokról volt szó: önkéntes munka, workshopok, időbeosztás, kötelezettségek, kiscsoportos beszélgetések, szabályok. Kapkodtam a fejem; és mire észbe kaptam, tizenöt másik fiatallal rendezgettem a sokszáz énekeskönyvet és a sokezer papírt, amit az esti imáról távozó tömeg hátrahagyott.

Nem láttam, hogyan töltődhetnék ebből az egészből.

Talán akkor kezdődött a változás, amikor a barátnőimmel meglátogattuk a faluban álló románkori kistemplomot. Az öreg templomocska kertje őrzi a taizéi közösséget alapító Roger testvér sírját – belsejében pedig a zománc üvegablakok színes fényétől átitatott csend honol.

Hadd mondjak valami fontosat Taizéről! Ez nem a kényelem helye. Tábori körülmények között alszunk, tisztálkodunk és eszünk, és bizonyos szabályok keretezik az itt eltöltött időnket. Emellett minden lehetőség megvan az elmélyülésre – ehhez azonban meg kell tanulni, hogyan legyünk jelen.

Taizé nem egy lelkiséget kínál. Taizé egy külön világ, a béke szigete, az elfogadás helye. A szeretet hatalmát képviselik és hirdetik az itt élők. A szemlélődés, az elmélkedő imádkozás, a valódi mélyülés helye ez. Engem is akkor és úgy érintett meg, ahogy a legkevésbé számítottam volna rá; hiszen eljöttem otthonról, és hoztam magammal a kontroll iránti vágyam. De mindez semmit sem ért, képtelen voltam irányítani a folyamatot, ami végbement bennem. Minden nap kértem Istent, hogy jöjjön, kopogtasson a szívemen, és talán valami kézzelfoghatót vártam. Hát, ilyesmi nem jött.

Viszont találkoztam emberekkel. Emberekkel, akik megosztották velem a történetüket, a félelmeiket és a vágyaikat úgy, hogy fogalmuk sem volt, ki vagyok. Megöleltek, fontos témákról vitatkoztak velem, válaszoltak a kérdéseimre. Egyesekkel nem is váltottam szót, de láttam őket nevetni, sírni, énekelni, imádkozni. Láttam, ahogy Isten színe elé járulnak, ahogy annyira sokfélék, hogy felfogni is nehéz, és láttam, hogy mind szeretve vannak. Ez erőt adott, hogy bízzak abban, én is szeretve vagyok.

Találkoztam magammal is. Sokat ültem a templom padlóján – napjában háromszor zsibbadt el a lábam –, és írtam. Írás közben jobban tudok gondolkodni. Kimondtam, bevallottam magamnak dolgokat, amikről tudtam, félek tőlük. De úgy éreztem, hogy itt, Taizében nincs menekvés, ha meg akarom ismerni Istent, fel kell tárnom magam. Sokat sírtam, mert megérintett, hogy milyen kicsi vagyok, és milyen egyedül lennék, ha nem lenne velem. De valamiért úgy éreztem, a hullámzó, daloló tömegben énekelve én pont a tenyere közepén ülök.

És találkoztam Vele is, pedig nem igazán hittem-reméltem, hogy ez bekövetkezhet.

Nem onnan jött, ahonnan vártam. Nem kívülről, hanem belülről. Mintha én magam változtam volna meg, hogy lássam Őt magam körül és magamban. És addigra megértettem, hogy nem irányíthatok. A hét végére nemcsak a különös étrendhez és a kevés alváshoz szoktam hozzá, de megnyugodtam abban is, hogy a csendes, bizakodó várakozásnak ugyanúgy megvan a helye az életemben, mint ahogy a rohanó, pörgős munkának, a vidám szabadidőnek, a közösségi létnek is. És meg is kell adni neki a helyet, mert elvezet Istenhez.

A hazaúton izgatott voltam és volt bennem valami mélyen nyugvó bizonyosság. Úgy éreztem, felgyulladt bennem valami, ami fényesebb, mintsem, hogy ne adjak belőle másoknak is. Tovább kell adnom a csendes szeretet és az egymással és önmagunkkal való kiengesztelődés valóságát.

Én eljutottam Taizébe, most el szeretném juttatni Taizét másokhoz.

Lázár Fruzsina

(Ha szívesen eljutnál Taizébe, akkor figyelmedbe ajánljuk az alábbi eseményt.)

Borítókép - Fotó: Dreamstime
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás