A Papp válaszol!

A Papp válaszol – jó vezető, Isten elrejtése, Jézus áldozata

Három újabb kérdéssel folytatódik a Papp válaszol rovatunk, amelyben Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa válaszol a ti kérdéseitekre!

Bogi (Budapest)

A “karaktergyilkosságról” szeretnék kérdezni. A napokban az egyik legnagyobb magyar színház éléről, több ott dolgozó verbális és fizikai erőszak elszenvedéséről szóló vallomása alapján lemondatták az igazgatót. Szerintem teljesen jogosan, de mindig ott van a másik oldal is. Mennyire érdemli meg egy közszereplő, egy művész, hogy ezek után ne foglalkoztassák? Jogos az emberek öröme, vagy ebben az esetben is legyünk irgalmasak?

A konkrét ügyön túlmutató szempontokat szeretnék megfogalmazni, s előre fogok szaladni száz évet. A vezetésről van szó. Ideologikus mese, hogy az őskorban nem voltak vezetők, s hogy a történelem vagyoni-hatalmi harcai után majd az ideális társadalomban sem lesznek. A francia forradalom egyik kirobbantó oka az volt, hogy az alsóbb rendek rájöttek: a nyomoruk nem automatikus, a vezetőik abszolutizmusát nem kell a végtelenségig eltűrni. Azóta, jó kétszáz éve, tanuljuk a demokráciát: hogyan legyen mindenki egyenlő. A „természettől fogva” egyenlők vagyunk, nincsenek születési kiváltságok, egyetlen szavazata van mindenkinek. Tanuljuk az egyenlősdit. Az ENSZ Emberi Alapjogok is arról szólnak, hogy az egyén szabadságát védjük meg a túlzott állami beavatkozásoktól – de nem szól a jó vezetés fontosságáról. Szerintem az elkövetkező száz év arról fog szólni, hogy a demokráciában a vezetők hogyan kerüljenek vezető pozícióba, hogyan válasszuk ki és képezzük őket, hogyan lehessen jobban kontrollálni és könnyebben visszahívni. Az élet minden területén most tanuljuk, hogyan kell visszahívni valakit, ha emberi, erkölcsi vagy szakmai alkalmatlanságot látunk. Nem kellene a szexuális visszaéléseket évekig eltűrni, nem szabad megvárni a teljes anyagi csődöt, nem szabad megtűrni az érzelmi zsarolókat, a betegítő vezetőket.

Jelen életünkben bárki jelentkezhet „vezetőnek” a munka, a politika, a gazdaság világában, s a rossz vezető nagyon sok kárt okoz. A jó vezető a demokrácia, a csoport, a munkahely érdeke: inkább múlik rajta az eredmény, mint a technikán és a pénzen. Krisztus is beszél arról, hogy kell a jó só, az igaz elit, mert az mindenkinek jó.

Milyen a jó vezető? Három képet szeretnék megidézni. Egyrészt csapatkapitány: minden posztra figyel, hallgatnak a tekintélyére, tud embereket motiválni, és képes egy csapatot mozgatni. Képes nem csak a maga életébe, mások életébe is rendet, erőt vinni. Már a gyerekek között is látjuk, hogy ki „született” vezetésre (ki kapott a Lélektől ilyen karizmát), kire hallgatnak jobban, ki lehet a kés hegye a jövő társadalmában, ki képes sokakat vinni a hátán. Ezért is nagyon fontosak a csapatsportok: szokjuk meg az együttműködés hálóját! Többletet jelent bármilyen vezetői poszton, ha valaki jól játszott csapatjátékot. Másrészt a jó vezetés családias. A család istenadta intézmény, ennek mintája minden területen működik! A jó családban van gyöngéd, elfogadó szeretet, de kemény szeretet, küldés is. Egy munkahelyen, a gazdaság, a politika, a színház világában nem lehet csak az egyik szeretet jelen: csak a babusgatás, vagy csak a préselés. Az a nagy művészet (s ettől jó a jó vezető), hogy mikor melyik szeretet-mód visz előrébb. Ezt a családban gyakoroljuk be. Aki már egy család összetartásában és motiválásában bizonyított, az remélhetőleg a maga csapatát tudja a jól bevált családias légkörben vezetni. S végül a szolgálat: Krisztus nem mondja, hogy ne legyenek vezetők, hatalmasok, de legyenek mindenkinek a szolgái. A jó vezető szolgál, alázatos, együtt szenved, elhivatott. Egészen lélegzetelállító, hogy Krisztus nem tagadja meg a királyi címet, hanem engedi a keresztre szegezni:

úgy király, hogy együtt szenved vezetettjeivel.

Végül a karaktergyilkosság: senkit sem szabad azonosítani egy-egy hibájával. Az ember mindig több, mint a hibái. A karaktergyilkosság egyfajta „rasszizmus”, ami egyetlen jegy, tett alapján általánosít, s a rész alapján elveti az egészet. A saját és mások életére vonatkozóan is érdemes őrizni a csodálatot, a gazdagság ígéretét, s senkit sem azonosítani a bűnével, botlásával, karakterével.

Csíkszentmihályi Mihály a „flow” elméletében arról beszél: akkor tud az ember szárnyalóan dolgozni, ha nem kell a jelen helyzetben szorongania, s oldottan átengedheti önmagát minden energiájával az alkotásnak. Nem is tudják a szülők, a munkahelyi vezetők, hogy mennyi szárnyalástól foszt meg a szorongás, amit keltenek. A jó vezető a flow légkörét teremti meg, ettől lesznek a társai a csapata, a családja, s emiatt szeretik őt és tudnak hatékonyak lenni.


János (Kolozsvár)

Miért van az, hogy elrejtjük annak jelét, hogy találkoztunk Istennel? Mózes, mikor lejött a hegyről ragyogott az arca, de ő eltakarta egy kendővel, Pio atya szintén elfedte a Jézustól kapott sebeit. De nem csak a szentekkel van így, velünk, hétköznapi emberekkel is hasonló a helyzet. Én például a legmélyebb Isten-élményeimről nem tudok beszélni.

Az egészséges ember tudja, hogy ami igazán értékes, annak intim légkörre van szüksége. Akinek értékes a naplója, az nem mutogatja mindenkinek. Akinek értékes a szerelmes levele, nem teszi fel nyilvános blogra. Az egészséges ember tudja, hogy az értékeinek meg kell teremteni az intim légkört, ezért óvjuk a családi, a szerelmi, a baráti, a testi, a spirituális intimitásunkat. A mai világban tapasztalható egy nagy kitárulkozás (fényképek minden intim eseményekről, nyilvános blogírás a legbensőbb családi sebekről is, túltechnicizált spiritualitás, családi perpatvar a kamerák előtt). Megszédültünk a technika lehetőségeitől, s most tanuljuk az intim légkör óvását, nehogy az értékeink prostituálódjanak. Ha valaki nyilvánosan mutogatja a meztelenségét, az online világ elé tárja családi történéseit, „túltolja” az imádság, a Liturgia közvetítéseit, arról ösztönösen érezzük, hogy valami sántít. Krisztus is fontosnak tartja az intim légkört: „Ne szórjátok gyöngyeiteket a disznók elé.” Sőt, maga Isten is óvja maga intim légkörét: tolakodóan sohasem jelenik meg, „eltakarják a kerub angyalok”.

Azaz Isten és ember részéről is egészségesen őrizni akarjuk az intimitást.

Ám társas lények vagyunk, nem zárt „tankok”: mégiscsak jól esik „egészséges mértékben”, ha olvasunk szerelmes verseket, hallunk mások hitvallásáról, intim örömeiről vagy küzdelmeiről. Az a nehéz, hogy az istenélménnyel kapcsolatban ezt hogyan tegyük „egészséges” módon. Görögkatolikus egyházunk az ikonteológiát tudja felmutatni. Az ikon fátyol. Kicsit azért elnagyoltak a vonalai, mert pont nem azt akarja, hogy a képet bámuljuk, hanem vegyük tudomásul, hogy az csak fátyol. Pont nem akar Rembrandt módjára valósághű lenni, mert tudja, hogy nem fér ecsetvonásokba az a Valóság, amire mutatni akar. Az ikon nem lesz elbizakodott, tolakodó, ugyanakkor nem mond le arról, hogy amit lehet, mégiscsak ábrázoljuk. Mégse vonuljunk vissza a zsidó-iszlám hit képmentes világába, hiszen Krisztus személyében a legnagyobb ikon járt közöttünk, aki a „láthatatlan élő Isten képmása” (Kol 1,15). Az ikon-elv lényege, hogy a képet nem egyszerűen a művész festi, hanem misztikus módon együttműködik Istennel, Isten is készíti az ikont. Az ikon-elvet kiterjesztjük mindenféle közvetítőre: ikon a pap is, a templom is, a Biblia is, a teológia is, ikon az idő, a Liturgia, maga az ember is, s egyedülálló ikon az Eucharisztia is. Valamilyen fokban mindegyik Isten jelenlétét közvetíti is, meg el is takarja. Mindegyik nem csak utal Isten velünk létére, hanem reálisan közvetíti, de mindegyik fátyol is. Schmemann atya írja, hogy nem egyszerű jelképek ezek, hanem valódi szimbólumok, melyek valóban közvetítik evilág felé az örökkévalóságot, Isten országát.

Istenélményeinkről tényleg nagyon nehéz beszélni. Amint szavakba próbáljuk foglalni, máris érezzük, hogy nem fér mondatokba az isteni gazdagság, s mások felé is közölhetetlennek tűnik az az örömteli paradicsomi előíz, az a mézédes mélység, az a mázsás Jelenlét, amit valóban legbelül érzünk. Akkor hallgassunk? Wittgenstein veti fel filozófiájában: „amiről nem tudunk beszélni, arról hallgassunk.” Van igaza, ha fecsegésekre gondolunk… Ám ha a szóra is úgy gondolunk, mint ikonra, akkor máshogy beszélünk és máshogy hallgatunk másokat. Tudjuk, hogy csak nagy vonalakban tudjuk a szó ecsetvonásaival is körülírni a Körülírhatatlant, így nem is görcsölünk rá a tökéletes kimerítésre. Ugyanakkor mégsem akarunk hallgatni: mégiscsak jó az istenélmény öröméről beszélni, jól esik egymás tapasztalatairól hallani, megmelengetheti a szívünket egy igazi istenélmény leírása. Lin-csi apát a nyelv csodálatról elmélkedik egy helyen: valóban kopottas és szegényes a nyelv köntöse, de az a csodálatos benne, hogy koldusgúnyája fércelt foltjainak a résén bepillantva, mégis rámutat a lét szépséges titkaira.


Géza (Budapest)

Sokszor tapasztalom, hogy Jézus kereszthalálára a kereszténység úgy hivatkozik, mint egyfajta végső és legnagyobb áldozatra, amelyet Isten az emberekért hozott. Miközben napi szinten hallani esetekről, hogy valakik életüket áldozzák másokért vagy a keresztény hitükért. És az ő áldozatuk az legalább ugyanilyen súlyú. Miért nem tekinti ezt a kereszténység azonos szintűnek, illetve Jézus áldozata miért emelkedik ki ezek közül?

Krisztus kereszthalálának a misztériumáról csak térdenállva szabadna töprengeni. A kimeríthetetlen igazságokból csak  az egyik szilánkról írok. A Szentháromság mindent és mindenkit szeretettel akar átölelni, önmaga szeretetközösségébe meghívni. A teremtéskor Isten kicsit „elengedte” az anyagi világot (hiszen, ha nem engedi ki önmagából, ha nem lép „hátrébb”, akkor nincs teremtés), és „elengedte” az embert is: szabadságot adott neki (hiszen, ha nem enged el valamennyire, akkor nincs szabadság, nem vagyunk valódi személyek, csak bábok). Az egész Krisztus-esemény (Betlehemtől a keresztig) arról szól, hogy Isten magához öleli a teremtést, a testet, az anyagvilágot, az embert, a bűnöst, a beteget, a haldoklót. Az isteni szeretetnek a legmesszebbre kellett elmennie, hogy a legtávolabbra kerülteket is átölelje, akik bűnben és halálban vannak. A „leszállt a pokolokra” ezt akarja kifejezni.

Azóta különösen érezzük Krisztusnak ezt a velünk létét, jelenlétét, ölelését, határtalan és olykor kemény szeretetét. Titokzatos módon hiába telt el 2000 év, Krisztus velünk létét a Föld minden táján, minden történelmi korban, mindenféle egzisztenciális helyzetben közvetlenül magunk körül tudjuk. Erre nem képes az emberi áldozat. Az emberi nagyvonalú áldozat jó példa, motiváló hősiesség – mégis marad emberi: egy család, nemzet, korszak, felekezet hőse. Még a legnagyobbak áldozatának, példájának is vannak határai. Teréz anya vagy Martin Luther King nem válasz mindenkinek mindenre. Embervoltuknál fogva nem tudnak átlépni mindenféle határt mások felé, míg Krisztus meg tudja tenni. Ezért az Ő áldozata ontológiai, metafizikai (a fizikai téren és időn túli „meta”), valóban minden ember számára felülmúlhatatlanul közvetíti az isteni ölelést. Krisztus nem egyszerűen egy hős, jó példa, morális példakép, okos filozófus, hanem Megváltó. Éppen Ő tesz metafizikailag képessé minket is hasonló szeretetre, életáldozatra.

Krisztus kiemelése nem jelenti azt, hogy az emberi életáldozatok semmit se jelentenének. Éppen Krisztus keresztjéhez csatlakozva lesz az emberin túlnyúló hatásuk. Nagyon nehéz erről írni, hiszen a szavaink Arisztotelész óta az egyedit, a lényeget akarják megragadni, nincs ma még olyan filozófiai eszköztárunk, amivel jobban meg tudnánk közelíteni, hogy mit is jelent egy ápoló hősiessége a többiek számára. Fizikailag sem tudjuk, hogy egy pillangó szárnycsapása hogyan járul hozzá a Föld másik felén egy viharhoz – úgy azt sem tudjuk, hogy egy ember hősies szeretete hogyan hat a történelmére olyan embereknek, akik a Szentháromság képére teremtve szorosan összetartoznak. Sejtjük, hogy nem pusztán morális példa, pszichés hatás, hanem lehet ennek is metafizikai értéke – ha Krisztus keresztjéhez csatlakozik. Mindannyian tudjuk, hogy „van értelme” a szenvedéseinket felajánlani másokért, valami racionalitáson túli köteléket képes a szenvedés felajánlása közöttünk szőni, de ez csak Krisztus keresztjéhez való csatlakozás által. Engem mindig megdöbbent, hogy milyen egyszerű eszköz az a kereszt (az én laptopomhoz képest), és mégis micsoda hihetetlen ereje van, micsoda „megoldásokra” képes.

Csak bátorítani tudok mindenkit ezekben a napokban, ajánlja fel munkáját, életpéldáját, szenvedéseit, s ha kell, halálát Krisztus keresztjéhez és átölelő szeretetéhez csatlakozva – ajánlja fel, ha érti, ha nem. Majd a kereszt elmondja neki és a világnak az igazságot, amit a mi filozófiai eszköztárunk alig tud megragadni.

Most fordítva: előbb tenni, aztán majd érteni.


Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás