Három újabb kérdéssel folytatódik a Papp válaszol rovatunk, amelyben Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa válaszol a ti kérdéseitekre! Luxus cuccok, kéretlen tanács, és az öngyilkosság a három téma, amelyet kérdeztetek!
Márk (Szeged)
Az egyháznak mi a véleménye a drága luxus cuccokról azok hordásáról? Sajnos nagyon sokan megvetik ha valakin egy autó ára van, de az ő döntése mire költi a pénzét. Attól nem rossz ember valaki ha drága dolgokat vásárol.
Igen összetett az egyszerűnek tűnő kérdésed. Először is az öltözködés: mint minden emberi tettet, az öltözködést is a szeretet hármas irányába ágyazzuk bele, „szeresd Istenedet, felebarátodat, önmagadat”. Így tehát az öltözködés mindig önkifejezés, önszeretet, önbecsülés kérdése is. Fontos ápoltan öltözködni, a saját személyiségünknek megfelelő stílusban megjelenni. Egy identitását kereső fiatal sokszor kísérletezik az öltözködéssel, olykor nagy mellényúlásokkal, de ez nem baj, ennek akkor van az ideje. A baj az, ha soha nem találja meg a maga stílusát, ha 40 évesen is kísérletezik, ha élethossziglan másokat másol.
Ám a végletesen kihívó, feltűnő öltözködés mindig a belső szegénység jele.
Akinél üres a belső világ, az akarja önmaga és mások előtt is sokszor külső színpadias elemekkel elterelni a figyelmet. Annak kell luxuscikkekkel, nagy ékszerekkel, státuszszimbólumokkal pótolni a gyönge kis énjét, olykor lenézve a többieket. Montgomery sohasem hordott váll-lapot. Mindezen túl az öltözködésnek van társadalmi jelentősége is, a másik ember megtisztelése. Mindig zavar, amikor valaki nem tudja megtisztelni a közösséget és engem azzal, hogy öltözködésében nem megalázó, tiszteletlen, fennhéjázó vagy éppen szexuálisan zaklató. Alapszabályként mondhatnánk: „alkalomhoz a forma” – fontos a munkahelyen, a párkeresésében, a templomban az alkalomhoz megfelelően öltözködni. Ráadásul az öltözködésnek van Isten felé is jelentősége: az öltözködés is liturgia, Istennek is szépek akarunk lenni, méltatlan az ápolatlanság, de a Megfeszítetthez méltatlan a kirívó luxus is.
Másrészt a kérdésedben fontos a luxus témája. Krisztus sok kísértés ellen óv, de valahogy kiemelten óv a mammon veszélyétől. Amitől kiemelten óv, arra fokozottan ügyelnünk kellene. Nehéz definiálni, hogy mi a luxus, hiszen ami neked mindennapi, az másnak már luxus. A luxus relatív, ha a földrészeket, korszakokat, társadalmi rétegeket vizsgáljuk. Én úgy gondolom, nem a pénz síkjának kell itt a döntőnek lenni, hanem az életdöntéseinknek. Mindannyiunknak vannak életdöntései: családos, szerzetes, szülő, orvos, tanár, cukrász leszek-vagyok, s az anyagi helyzetünket kell ezen döntések perspektívájába illeszteni. A pénz arra való, hogy a fő döntéseinket előmozdítsa: így nem luxus a döntéseinknek, életpályánknak megfelelő öltözködés, a minőségi munkaeszközök, a pihenés és továbbképzés. Ne a pénz állítsa pályára az életünket, hanem az életvezetésünkben mi állítsuk hasznossági keretbe a pénzt. Ebben benne van a szegénység, a lemondás is: nyugodt szívvel lemondhatnunk olyan luxusról, színvonalról, ami nem mozdítja elő az életpályánkat.
Végül zavar, ha úgy beszélünk a luxusról, hogy ahhoz senkinek semmi köze. „Szegények mindig lesznek veletek” – mondja Krisztus, utalva arra, hogy a földi világban a Mennyek országának abszolút igazságossága sohasem tud maradéktalanul megvalósulni. Akármilyen demokratikus elosztással, igazságos gazdasági törvényekkel igyekszünk is a földi igazságtalanságokat megszüntetni, maradéktalanul ez sohasem sikerülhet. Így az egyénre is hárul, hogy „kipótolja” a rendszer igazságtalanságait, azaz ne feledkezzen el a szegényekről. A perszonális sík felelősségét nem tolhatjuk a rendszer szintjére. Vannak szerencsés sorsúak, akik gazdag családba születtek, sokat örököltek, vagy munkájuk révén aránytalanul sokat keresnek (pl. Messi is panaszkodott erre). Szabad örülni az anyagi biztonságnak, erkölcsösen szabad élni a javakkal, de nagy a felelősségük az igazságos visszaosztásban. Lehet nagyon szép példákat látni, amikor vagyonos emberek sokat fordítanak a tehetséggondozásra, szegények támogatására, vállalkozások elindítására, kultúra fejlesztésére, egyházak erősítésére, a teremtés védelmére. Egy ideig gyűjtünk magunknak, felépítjük az életünket, előmozdítjuk az életdöntéseinket, de egy idő múlva (életközép táján) hivatásunk mások életdöntéseit is előmozdítani – okosan!
Ferenc (Erdély)
Keresztényként meddig van jogunk beleszólni egy másik ember életébe, tanácsot adni figyelmeztetni. Főként kéretlenül tanácsra gondolok. Hol van a társfelelőség határa?
A másik embert alapvetően szeretni szeretnénk, aminek a két véglet biztosan nem felel meg: szeretetlenség, ha rá akarok telepedni a másikra, döntök helyette, de az is szeretetlenség, ha magára hagyom, soha nem adok tanácsot, szó nélkül hagyom a bűn lejtőjén lecsúszni. A két véglet között keressük a szeretetnek megfelelő magatartást: Szent Pálnál erény a „testvéri rendre utasítás”, a morálteológia pedig a tanácsadást az „irgalmasság lelki cselekedetének” tartja. Hogyan kellene úgy tanácsot adni, hogy az igazán a szeretet útja legyen?
Először is fontos imádkozni: kérjük Istent, „taníts meg engem a te igazságaidra”. Ebben próbálunk nyitottak lenni az isteni inspiráció felé, s túllépni a szubjektív (esetleg indulatos) szempontjainkon. Az imádság ajándékoz tartalmat, de hangnemet, stílust is. Akiért imádkozom (és esetleg böjtölök), azzal mindig máshogy beszélek. A kiimádkozott tanácsot, véleményt nyugodt lelkiismerettel tudom képviselni a másik előtt.
Aztán fontos a tanácsadás előtt az előtörténet: felépítettél-e egy olyan bizalmi kapcsolatot vele, ahol ő képes kitárni a szívét, te pedig a teljesebb élettörténetét megismerve adhatsz tanácsot (nem csak a látszat jéghegycsúcsa alapján)? Nem lehet csak úgy az emberek fejére olvasni egy tanácsot, ha nem építettünk fel egy baráti kapcsolatot: nekem sem lesz teljes ismeretem az összetett helyzetről, de neki sem kellenek a hideg tanácsok. A mindennapok hűsége, barátsága teremti meg azt a bizalmi légkört, ahol valóban tudjuk hatékonyan alakítani egymás életét – nem csak beolvasni.
Mindig fontos a tanácsadásban a hangnem, a stílus. Bármilyen igazad legyen is, ha ecetszagúan adod elő, köszönik szépen, de nem kérik az emberek. Sok gyónásnál szoktam tanácsolni: a kritikai érzék egy talentum, amit ha nem művelünk meg, akkor abból sok bűn, megszólás, bántás származhat. Aki a gazdag Istentől a kritikai érzék talentumát kapta, az sokak javára válhat (hiszen tágabban lát, komplex összefüggésben tud gondolkodni, holisztikus a szemlélete), de ehhez meg kell csiszolnia talált gyémántját.
Nem kell elrejteni a talentumát, de szeretetlenül az igaz kritika is bánt.
Szent Pál oly sokszor fakad ki: „az igazsággal csak a szeretet tud jól bánni” – legyen szó bármilyen összekülönbözésről, hitbeli vagy lelkiismereti vitáról. Nagyon nagy áldássá tudnak válni a kritikus, élesebb szemmel látók egy nagycsaládban, munkahelyen, közösségben, egyházban, politikában – de meg kell tanulniuk eszközeikkel nem sérteni, hanem építeni.
Ha a tanácsadásban lehet képezni magunkat, akkor azt mondom: kell is képezni önmagunkat. A Szentháromság társas lényeknek teremtett minket, egymásra vagyunk bízva. Jó lenne ezt minél igényesebben művelni a tartalom és a forma szintjén. Az élet tartalmáról, nagy igazságairól szól pl. a teológia, a filozófia, az irodalom, a történelem; a tanácsadás formájáról szól a pszichológia, a kommunikációs képzések, konfliktuskezelő tréningek. Azt gondolom, minden felnőtt embernek a maga szintjén kötelező ezekben képeznie magát. Senki sem él a Holdon, hanem emberi kapcsolatok szövevényében, jó lenne nem csak a szakmánkhoz érteni, hanem az életvezetéshez, a tanácsadáshoz is. A könyvek, videók, hosszabb-rövidebb tanfolyamok mindenki számára elérhetők. Sokkal kevesebb lenne a mindenféle tragédia, ha a bajban lévőket körülvevő emberek kicsit képzettebbek lennének.
A szeretet, ha felkészülten tanácsot adott, akkor tudja a másikat hagyni, hogy önmaga döntsön. Nem akar rátelepedni, helyette élni, kiskorúsítani. Nagyon-nagyon nehéz megállni a másik lelkiismerete határánál. Barátként, szülőként, házastársként, papként szeretnénk a végsőkig elmenni, csakhogy a másikat megóvjuk a bűntől, a rossz döntéstől. Én úgy fogalmazom meg: van egy határ, ahol abbahagyom az ember felé a „nyomulást”, de sohasem hagyom abba az Isten felé. Kérem, esdeklek, hogy érintse meg a másik szívét, legyen hatékonyan ott jelen, ahol én már nem tudok.
Léna (Sóskút)
A kérdésem az lenne, hogy manapság hogyan kezeli az egyház az öngyilkosokat? És miért kérik sokan az egyházi temetést, ha számukra Isten jelenléte a szertartáson nem ér semmit?
Az Egyház irgalmatlan a bűn felé, de irgalmas a bűnös felé. Bármennyire sajnáljuk az öngyilkosságba süllyedt embertársunkat, a családját, az egész szerencsétlen helyzetet – de az öngyilkosságot nem mondhatjuk jónak.
Mitől bűn az öngyilkosság? Először is a pszichológia alapján sejtjük, hogy az igazi bűn nem a tett elkövetésében áll fenn, hanem az oda vezető lejtőn. Egy szörnyű hanyagság, életvezetési hanyagság ássa meg a sírt magának. Mindannyiunkkal történnek törések, súlyos bűnök, betegségek, szégyenek – s ilyenkor beszűkülünk. Keressük a kiutat, csak a témán jár az eszünk, kerüljük az embereket. A beszűkülés normális: a sarokba szorított ember keresi a tovább lehetőségét. Hanyagság ott van, ha nincsenek szeretteink, barátaink, kontrollszemélyeink, akiktől tanácsot kérhetnénk – mert talán minden emberi támaszunkat tönkre tettük. Hanyagság ott van, ha nem a reális kiutat keressük (akár nehéz, akár szégyenteljes), hanem az irreális, meseszerű „megoldást” – ami eleve kipukkanásra van ítélve. Hanyagság ott van, ha az ember szörnyen elhanyagolta a keresztjét vivő Krisztussal a bajtársi kapcsolatot. Mi kísérjük Őt a keresztútján, Ő bajtársunk a mi keresztutunkon. Hanyagság ott van, ha valaki nem szedi pl. azokat a gyógyszereket, melyeket a számára megbízható szakorvos felírt, és tiszta gondolkodását elboríthatják zavart gondolatai. Az öngyilkosság tette előtt tehát hosszú az út, mindenfelé vannak kapaszkodók, kiugrási lehetőségek – a bűn az, hogy szörnyen elhanyagolja az életvezetését.
Míg a bűn felé irgalmatlanok vagyunk, és nem tartjuk valós „megoldásnak”, mindenkit óvunk a végzetes minta követésétől – a bűnös felé irgalmasok akarunk lenni. Akár túlélte a kísérletet, akár meghalt. Az ítéletet meghagyjuk a szíveket és a komplex élethelyzeteket átlátó Istennek – a mi dolgunk a segítés. Ezért a családtagok mellé állunk, segítjük őket a feldolgozásban, meg akarjuk akadályozni a további károkat.
Az öngyilkosságban elhunytért is akarunk imádkozni, szabad őt eltemetni keresztény szertartás szerint.
Még ha ő maga nem is volt vallásos, de a családtagok kérik az imádságot, akkor is szabad eltemetnünk. Ennek egyetlen határa, ha valaki élő végrendeletében meghagyta, hogy semmiképpen ne temessék egyházi szertartás szerint. Imádkozni akkor is szabad, mindenkiért szabad.
Az egyházi temetésnek mindig van hatása a gyászolókra – még ha nem is látjuk egymáson. Mindig máshogy bandukolunk ki a temetőből, mint ahogy bementünk. A halál teszi végképp megkerülhetetlenné az istenkérdést, a végső igazságok kérdését. Még ha a fogyasztó világban bálványozzuk is a fiatalságot, az egészséget, az élvezeteket – a temetés reálisan kiteszi a felkiáltójelet. Hogyan kellene ezt az egyetlen, drága, megismételhetetlen életünket igazán jól élni? Mi van a halál után, ki az Isten? Én mit hagyok magam után a világon? A temetés nem elszomorítani akar, hanem segíteni, hogy igazabban éljünk. Leplezetlenül önmagunk és Isten elé állunk – talán ez elhunyt szeretteink utolsó jótette.
Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás