Tízezren a 777-ért kampány
Tanúságtétel

A felszínesség csapdája

Mindig nagy erőt adnak számunkra az olvasói tanúságtételek! Most egy ilyen levelet szeretnénk megosztani veletek, ami kendőzetlen őszinteséggel és szívbemarkolóan fogalmazza meg az Isten hiányának felfedezését.

Az ember egy idő után ráeszmél, hogy megváltozott az élete. Előbb-utóbb lesz egy ilyen megdöbbentő pillanat, amikortól tudja, valami nem jó. Nekem is eljött ez a nap, amihez éveknek, hónapoknak bizonytalanságban és hullámvölgyekkel kellett eltelniük. Nem arra a változásra gondolok ám, ami elsőre ésszerűbbnek tűnhet az életem kapcsán: végeztem a sulival, azóta háromszor is munkahelyet váltottam, összeköltöztem a párommal, vettünk egy autót, majd elköltöztünk máshova, elveszítettem az utóbbi időben több közeli-messzi hozzátartozómat.

Mégsem ezek változtattak meg. Az aggaszt, hogy a lelkemben olyan dolog megy végbe, ami most tűnik fel, mert eltávolodtam Istentől.

Ez elég bonyolult: megmaradt a vallásom, gyakorlom is, de mégsem úgy, ahogyan kellene. Mindjárt elmondom miért. Római katolikus családban nevelkedtem fel, anya megtérítette apát, aki így a szüleit is, minden vasárnap templomba jártunk már háromhetes korom óta, sose volt kifogás sem erre, sem a vallás gyakorlására. Anyai nagymamám nagyon erősen hívő, ő volt mindenkor a család vallási, lelki mozgatórugója, aki szeretettel, megértéssel, támogatással halmozta el azokat is, akik elfordultak tőle. Így hát elsőre a ’származásommal’ nem volt probléma. 

Annak ellenére, hogy a nagymamám igazi példakép volt, szeretetszolgálatoknál tevékenykedett, hitoktat idős-, és szociális otthonokban, legyőzött három (!!!) rákot, (kérem a Jóistent, hogy sokáig velünk lehessen még), nem értékeltem őt.

Évekig gáznak tartottam, hogy miért kell a karácsonyi vacsorát Bibliafelolvasással tartani, miért nem ehetünk pénteken húst és miért ne haragudjak arra, aki megalázott és megbántott.

Ma már nyíltan beszélek vele a vallásról, szoktunk együtt imádkozni, kérdezgetem őt dolgokról, amikről sose mertem, közelebb kerültünk egymáshoz. Sőt, a párom is katolikus, beszélünk a Jóistenről és szoktunk (nem minden vasárnap) templomba járni és este együtt imádkozni. Ezek mind ellent mondhatnak az előbb említett lelki szegénységemnek, legalábbis látszólag. De.

Észrevettem, hogy szinte mindig zombiként imádkozom el este az imákat, hogy meglegyenek a kötelező körök, de valamikor úgy dőlök be az ágyba, hogy azt érzem, még gondolkodni is fáradt vagyok, nemhogy az imához. Ha mégis megteszem, olyan, mintha én sem hinném el, amit mondok, gyorsan megköszönöm Neki az aznapot, semmi személyeset nem teszek hozzá és – voilà – kész is van az imádság. Nyíltan beszélek a vallásomról, felvállalom, mégis semmitmondók a szavaim. Ahogy említettem, templomba is a ráérésünk függvényében megyünk, habár tavaly sikerült megegyeznünk a párommal, hogy a karácsonyi és Újévi misét a bulik kedvéért sem hagyjuk ki. 

Hónapok óta azt érzem, hogy egyedül vagyok.

Annak ellenére, hogy a párkapcsolatomban szerencsés vagyok, mindent megbeszélünk, megértjük egymást. De mégis Ő, akihez kisgyerekként szorgalmasan és óriási hittel imádkoztam azért, hogy másnap az iskolában sikerüljön a dolgozat, kamaszként azért, hogy vigyázzon a kiszemelt fiúmra (azt sose tartottam korrektnek, hogy azt kérjem, szeressen belém), fiatalként pedig elkezdtem megköszönni és hálás lenni neki azért, amim van: ez mintha nem lenne többé. 

Felszínesség vette át a helyet bennem, amilyen a Facebook és az Instagram világa. Amikor a gondolataimmal lehetnék, feldolgozhatnám a napot és elmesélhetném Istennek, akkor arra használom fel az időmet, hogy görgetem a telefon képernyőjét, nyaralásról, pihenésről és kevésbé fárasztó munkáról áradozok, míg újra nem ér valami interakció és folytatom a dolgomat. Levertnek érzem magam, sokat szorongok, fel szoktam magamnak tenni a kérdést, hogy mi értelme az életnek? (Halálon nem gondolkoztam). Nem lelek akkora örömöt abban, ha a legkedvesebb hobbimnak élhetek: utazgathatok, pedig milyen csodás a világot felfedezni és sok lehetőségem van rá, én mégis fekete-fehérnek látok minden épületet és hegységet. Valami nincs meg… Biztos vagyok benne, hogy Isten hiánya kelti ezt bennem, ha végre eljutok templomba, ez a sok negatív érzés némiképp elcsitul. Persze jó napjaim is vannak, nem vagyok depressziós.

De miért történik ez velem?! Már nemcsak a hitemről, hanem az elmém egészségéről is szó van. Azelőtt sosem éltem a vallásom nélkül és azt hittem, hogy most erősebb, mint valaha, közben meg üres vagyok és kongok a cifra posztok árnyékában. Ijesztő, azt érzem, hogy senki nem véd meg a betegségektől, nem vígasztal meg egy nehéz nap után és nem súgja, hogy ’tarts ki’. Pedig emberi szavakkal megkapom a társamtól, jobban, mint valaha bárkitől, szeretem őt és ő is szeret engem, mégsem (csak) ez kell nekem. Azóta rengeteg egészségügyi gonddal küszködtem már és szorongok is eleget miattuk, hogy mi lesz ha…. Azelőtt is betegeskedő gyerek voltam, több rendellenességgel születtem és eddig nem zavart. Nem mondom, hogy nem féltem attól, hogy megváltozhat az életkörülményem, vagy esetleg meghalhatok, de nagyobb elfogadással gondoltam a jövőbeli eseményekre, mint most, pedig többet tudok az életről, mint eddig valaha. Most sem meggyógyulni, hanem megnyugodni szeretnék, azt érezni, hogy bármi lesz, Ő velem van és megért.

Az utóbbi időben elkezdtem a felvázolt problémámat emésztgetni, foglalkozni vele, elkezdtem imádkozni, de bolondnak éreztem magam azért, hogy magamban beszélek, teljesen elszoktam tőle, olyan idegen lett.

Pedig nincs okom hitetlenkedni, mert sok Isteni csodában volt részem, amiket a mai napig el is ismerek, ott vannak a fejemben, de a tetteimben ez nem látszik.

Azért írtam le ezeket a sorokat, mert szerintem nem csak én küzdök hasonló problémákkal, hitettem magam ál-katolikusként nagy hívőnek. Szeretném legyőzni a közösségi oldalaktól való függőségemet, időt hagyni magamnak, a lelkemnek és visszatérni az útra, mert ahogy leírtam az elején, csodálatos életet kaptam és nem csak nekem van ilyen jó dolgom, csak értékelnünk kell megtanulni. 

Iszonyatosan könnyű beleesni a felszínesség csapdájába, olyan egyszerű útnak látszik. Azt érezteti: te mindent jól csinálsz, különleges vagy és ezért nem kell tenned semmit. Ha hívőnek gondolod magad, az is vagy és kész, engedd el és menj tovább… Ez volna az álcázott kísértés?

Nagyon örülök, hogy rábukkantam erre az oldalra és látom, hogyan gondolkodnak a korombeliek a vallásról, de ami a legfontosabb, beszélnek róla, reményt adtok, hogy sikerülhet! Érzem, még bennem él az a régi lány, aki vissza szeretne térni. Szeretném, ha Isten látná azt, hogy akarata szerint élek, elérem a céljaimat, nem csak dolgozom, hanem egy számomra kijelölt hivatást végzek, de mindenekelőtt erővel és boldogsággal teszem ezt, hiszen biztos vagyok benne, hogy így szeretne látni. Imádkozok azért, hogy így lehessen. Ehhez ti adtátok meg az első löketet.

Elindultam… hosszú út áll előttem, de beismertem a problémáimat, küzdeni fogok, megígértem magamnak és Istennek is! Nehéznek tűnik, de nem adom fel, hiszek, hogy hihessek.

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Még nem érkezett hozzászólás