Folytatódik a Papp válaszol rovatunk: Papp Miklós görögkatolikus pap újabb három kérdésetekre válaszol: nagyböjti születésnapi ünneplés, keresztény smink és tanúságtétel a barátok előtt!
Mónika (Budapest)
A kisiskolás kisfiam születésnapja nagyböjti péntekre fog esni. Mi ilyenkor a helyes katolikus magatartás az ünnepléssel kapcsolatban?
Karl Rahnernek, a XX. század egyik legnagyobb teológusának, van egy olyan mondata: „Nagyon komoly aszkézisre van szükségünk kereszténységünk hiteles megéléséhez.” Szerinte a komoly aszkézisen is múlik, hogy valaki igazán Krisztus-követő vagy „hobby-keresztény”. Túl könnyen beleilleszkedünk a világi kényelembe és a világi gondolkodásba. A húsbavágó aszkézis önmagunk miatt is fontos, hogy ne simuljunk bele csak úgy a világba, de a világ miatt is fontos, van prófétai üzenete ismerőseink felé. Jómagam is elégtelennek tartom, ha a kereszténységünk pusztán „agyi-racionális” életvezetés lenne, vagy puszta érzelmi rajongás-békességkeresés, esetleg megszokások kultúrkeresztény hagyományőrzése. A teljes ember, minden dimenziójával akarjon ragaszkodni az elbűvölő Krisztushoz.
Mindezt azért írom, mert a gyermeknevelésünkben is jelen kellene lenni a fajsúlyos aszkézisnek. Éppen az ad tartást a gyerekeinknek, hogy apám és anyám is, a nagyvilág keresztényei is tartják a böjtöt. A gyermek lelkében elindulhat egy tisztelet, kíváncsiság, tartás, csoporterősítés az aszkézis miatt, aminek erejét kár lenne alábecsülni. Szerintem nem a böjt jogi oldalát kellene nézni (csak 18 éves kortól), hanem a pedagógiait: a gyermeket annyi aszkézisre meghívni, amennyire képes. Valamit ő is tegyen oda!
Annak is nevelő ereje van, ha nem a könnyebb utat keressük, az állandó felmentést, a kibúvókat.
Erre a görögkatolikusokat Fülöp érsek atya húsbavágóan figyelmezteti: volt, hogy ifjúsági zarándoklaton nem engedte a gulyáslevest elfogyasztani (jótékony célra felajánlották), volt, hogy a szent kereszt ünnepének böjti napjára esküvőt kellett arrébb tenni egy nappal. Túl könnyen hivatkozunk szervezésre, anyagi veszteségre, a világ menetrendjére. Akik megtanulják, hogy még ilyen tényleg súlyos helyzetben is lehet a világot hajlítani az elveink szerint, azok az élet más területein sem katapultálnak a hit és az erkölcs elveit feladva a világ nyomása miatt.
Én megbeszélném a gyermekkel, hogy a pénteki nap legyen a keresztre feszített Krisztus napja, ő is csatlakozzon Krisztushoz ezen a napon, s a szülinapját tartsuk meg vasárnap. A vasárnap sohasem böjti nap, az mindig a húsvét napja: szabad ünnepelni. Ez neki is, a családnak, de a kis barátainak is üzenetjellegűvé válik.
Dóra (Budapest)
A baráti társaságomban többen keresztény nevelést kaptak, kiskorukban hittanra jártak, mégis felnőve a “divatos” nézeteket vallják. A kereszténysèget maradinak, fölösleges agymosásnak tartják, ami csak elbutítja az embert. Számukra az értelmes ember látja, hogy nincs jó és rossz, mindenkinek saját igazsága van. Nem győzöm a sok magyarázást. A saját korlátaimon belül próbálom megértetni velük, hogy szeretetre vágyunk mindannyian és ez egy abszolút origó, amihez viszonyíthatunk. Sok falba, gátba és értetlenségbe ütközök, de legalább érdeklődnek a téma iránt. Hogyan tudnám megnyitni a szívüket, hogy a gyermekkori hitüket ne tartsák gyerekes butaságnak?
Most egy olyan prófétai küzdelem előtt állsz, ami neked is, de a barátaidnak is javára válhat! Azt javaslom: tudj komplexen gondolkodni és a hitet komplexen közvetíteni. Ezt Szent Pál úgy mondja: „mindenkinek mindene lettem”, mindenféle emberhez sajátosan érdemes közeledni (nem egyféle verklit hajtani).
Mindenekelőtt térképezd fel, hogy a beszélgetőtársadnak hol van a gondja a hittel. Ehhez kérdezd, faggasd (ne okítsd ki azonnal!). Ne hagyd nyugton, míg a belső ellenkezés igazi gócpontját meg nem találjátok. Ez neki is munka: a másoktól átvett hangzatos ideológiákon és a saját bugyuta ellenvetésein is túl kell jutni (én mindig Bartók Kékszakállúra gondolok: tapintatosan kinyitni az újabb titkos ajtót). Ez valódi racionális nyomozómunka és érzelmi hullámvölgy, tudnod kell nem megbántódni.
A kinyomozott elakadásra válaszolhatunk aztán komplexen. Ha túl indulatosan támadja a hitet, akkor biztos lehetsz benne, hogy érzelmi elakadásról van szó.
Olykor a hangos érvek mögött az érzelmek kiáltoznak, de sokszor ezt maga az illető sem tudja.
Talán érzelmi biztonságot keres, talán elfogadást. A kortárs csoport elismerése nagyon fontos a serdülőnek, s talán a kortársak elismerése miatt érzi úgy, neki el kell szakadnia a hittől. Az érzelmi bizonytalanoknak nem dogmatikát kell adni, hanem emberi elfogadást, barátságot, közös élményeket. Olyan izgalmas: Krisztus felveszi az emberségünket, s az ő embersége lesz az ajtó az Atyához. A te emberséged pedig Krisztushoz lesz ajtó beszélgetőtársad számára. Előbb emberség, érzelmi megerősítés, aztán jöhet a keményebb táplálék.
A serdülő életfeladata, hogy váljon a le a szüleiről, minden területen igyekezzen ő maga a kormányos lenni. Ennek van vallásos vetülete is, azt hiszik, a szüleik vallásosságáról úgy válnak le, ha Istent is elhagyják. Minden ateizmus az ilyen „emberbarátiságra” alapoz: „ahhoz, hogy önmagad legyél, meg kell tagadnod Istent”. Sartre úgy mondja: „vagy Isten, vagy én”. Mintha egy síkon lennénk… Az ilyen szülőkről leválókat abban kell erősíteni: váljon le a szülei vallási stílusáról, de ne a jó Istenről. Isten ugyanaz. Találja meg a saját útját, a saját imáit, de önállósodási útján ne tartsa Istent ellenfelének, inkább beteljesítőjének.
Vannak, akiknél az elakadás tényleg tudományos. A történelemben is mindig akkor ütötte fel a fejét az ateizmus, amikor a tudomány lépett egy nagyot előre, s a hit lassabban követte. Galilei, Darwin, Freud esete rámutatott: szó sincs arról, hogy Isten nincs, csak nem úgy van, ahogy korábban elképzeltük. A mindig új tudományos felfedezések mindig nagyszerűbbé teszik az istenképünket, Isten mindig nagyobb: Deus semper maior. Így a tudományban előre haladó egyetemistáinknak valóban ügyelni kell a „másik agyféltekéjükre” is, a hitet is olyan magas szinten kell művelniük, mint a tudományt. Barsi Balázs atya mindig mondta: diplomás embernek a hite is legyen diplomás szintű, tessék elvégezni levelezőn a teológiát! Persze ezen a területen sem vagyunk egyedül: vannak előttünk járó elitek, akik a hitet és a tudományt magas szinten összeegyeztetik. Vannak olyan keresztény tudósok hazánkban és világszerte, akikre inkább érdemes figyelni, mint a hangzatos lázító hangokra.
A hit elakadásának legnehezebb esete, amikor valaki torokszorító szenvedés miatt nem tud Isten felé fordulni. Nagyon fontos ekkor mellette lenni, emberséget és jó érzelmeket közvetíteni, a kérdéseire tapintatosan válaszolni. Neki egyszerűen jelenlétet kell ajándékozni. Szeretem nekik hangosan is kimondani, hogy van a vigasztalásnak egy olyan szintje, amit maga a Keresztrefeszített akar elmondani, azért szállt az egyszemélyes keresztre. Van egy egyszemélyes vigasztalása, ami csak neki szól – de ehhez szólítsa meg. A szenvedőkhöz éppen nagyon közel van Isten, de akaratunk ellenére még ott sem erőlteti ránk magát. Van, aki a szenvedés kohójában hihetetlenül erőssé válik, s van, aki kifordul önmagából.
Igazi prófétai munka az elakadó barátainkat nem nyugton hagyni. Ahogy minden prófétára jótékonyan visszahatott a küldetés érzelmi és értelmi síkja, örömei és kudarcai, rád is, ránk is visszahat a prófétaság Lelke. A meghunyászkodók ezt veszítik el.
Annamária (Horváthzsidány)
Nekem az öltözködéssel, sminkkel kapcsolatban lenne kérdésem. Ha katolikus keresztény vagyok, szeretnék életemmel Istenről és Krisztus mellett tanúskodni, evangelizálni, mennyire megengedett vagy kerülendő a test diszítése? Fentről lefele: hajfestés? smink? ékszerek? műköröm vagy körömlakk? szoknya? kivágott blúz? feszes ruhák? – persze egyik sem hívogató, vagy a férfiakat arra ösztönző, hogy egyáltalán bármi nemiség, vagy házasságtörő gondolat megforduljon a fejükben. De mégis? Farmeros pulcsis lány lettem, smink nélkül, körmök nélkül, csak a Szűzanya nyakláncom és a karikagyűrűm hordom. Ez kötelesség? Vagy, ha valaki dekoratív, azzal nem hiteles tanúságtevő?
Pilinszky János szerint a csak az ókori görögök tudták zavartalan szívvel csodálni a szépséget. Voltak ókori filozófusok, akik az örök maradandót keresték, s lenézték a mulandó testet. Voltak dualista vallások, ahol a szellemi-örök istenivel szemben küzdött a sötét isteni, amit a testi-anyagi világ ellenállásában tapasztaltak meg. Vannak vallások ma is, ahol a férfi-női nem egyáltalán nem fontos, hiszen úgyis lélekvándorlás van. Voltak keresztény teológusok, akik a test állatiságához kötöttek helytelen vágyakat, így a test ellenfél lett. Vannak posztmodern ideológusok, akik a gender nevében tiltakoznak minden nőies és férfias megkülönböztetés ellen. Szóval nem csoda, hogy a keresztény fejekben kérdés a test szépsége.
Minden testet, nemiséget és házasságot megvető ideológia, világvallás, filozófia ellenében a mi gondolkodásunk a jászolba született Krisztusnál veszi az origót. A test szent: ha Istennek jó, bárki milyen alapon nézi le? Aztán fontos Krisztus testi élete (nem volt fakír, szeretett együtt enni az emberekkel), fontos a karakteres férfias viselkedése, valamint a női nem iránti tisztelete, a házasság szentnek tartása. Aztán a feltámadásakor beteljesítette emberi-testi valónkat is: a feltámadás nem a test megszüntetése lesz.
Ettől az origótól indulva és az örök élet ezen perspektívájában kell gondolkodnunk a testi szépségről, azaz a teológiai keretben értelmezzük a kulturális alakítást. Azt mondja egy német moralista, Klaus Demmer: a testünk egy nyers skicc, amit kulturálnunk kell.
Nem az a „hű de nagy keresztény”, aki megveti a testet, hanem aki kultúrálja és megszenteli.
Az Egyház nem fogja megmondani, hogy Afrikában vagy Európában milyen színűre szabad festeni a hajunkat, de annyit mond, műveljük a testünket olyanná, hogy valóban lehessen Krisztus testének tagja és a Lélek temploma, valamint feleljen a személyes önmagunknak és az embertársi kapcsolatoknak. Érezned kell azt a szabadságot és felelősséget, ahogy a kereszténység védi a teológiai kereteket, de szabadon hagyja, hogy azon belül a saját stílusodnak, korodnak, kultúrádnak megfelelően hogyan nézel ki. Mindebből következik, hogy keresztényként egy igényes, mégis szolid szépségkultúrára kaptunk meghívást, amiben az extrém ékszereknek, a túl kihívó öltözködésnek, a brutális tetoválásnak nem igazán van helye.
A megfogalmazott szorongásaidat tehát a teológia nem támasztja alá. Tessék ápolt nőnek lenni, igazi önmagad stílusosan kifejezni, embertársaid felé jó megjelenésűnek lenni, Isten szép virágaként ragyogni! Kifejezetten biztatlak, hogy élj a divattal, legyen nőies öltözködésed, viselj ékszereket – de mindig ügyelve természetes szépségedre, a személyiségedre és a teológiára.
Nagyon keményen szeretnék rászólni minden ápolatlan nőre, hogy vegye komolyan az ápoltságát.
A párkeresőknek fontos, hogy legyenek észrevehetőek: Isten hagy egy szabad versenyt a párkeresésében, nem fog az otthon ücsörgő és szürke kislánykákhoz egy daliás ministráns fiút küldeni. Fontos az ápoltság a házasságban: szülésekkel és évtizedekkel a hátunk mögött sem lehetünk ápolatlanok, fontos a férjünk előtt is vonzónak maradni! Nagyon szeretek látni középéletkorú dámákat, akikben van méltóság, nőiesek, hitükben és szakmájukban is igényesek. Sőt, még ha tolószékesek leszünk is, jól fog esni egy fodrász, egy kis smink.
Órigenész szerint a legszebb ikon maga az ember: ahogy a nyers fára festjük Isten képmását, úgy a nyers testi valónkat kulturálva és megszentelve válhatunk élő ikonokká. Olyan jó látni ikonszépségű nőket, bármilyen életkorúak is, akik a teológiai keretekben tudják igényesen kulturálni a testüket!
Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás