Sok minden eszünkbe jut a Betegek világnapja szavak hallatán, elsősorban talán a betegség maga, amit valamilyen képhez, érzéshez, sokan élményhez kötünk. A betegség, sérülés, fogyaték ma már nem szorul a négyfal közé, ha más nem is, az információ kibújik a küszöb alatt. Jelzi, hogy itt Valaki másképp létezik, s feltételezi, hogy az emberség átviszi az ajtón az embert is. Aki megélt komolyabb betegséget, vagy abban él, tudja, hogy mit jelent, aki került már a közelségébe, szintén.
Fiatalon kaptam pofont az élettől daganatos szülő-élmény által. Nem voltam felkészülve, nem kaptam információt, nem kértem segítséget, s így nem lett feldolgozva. Később igen. Mikorra megkötözött az egymásra halmozott, feldolgozatlan élményköteg, amiből egy is elég. Kénytelen voltam segítséget kérni, s végül jól esett, jól esik ma is. Első kézből tudom, hogy mit jelent hárítani, hogy mennyire rombol. A betegség életünk szerves része, legyen az hőemelkedés, vagy életet végigkísérő állapot.
Sokan mégis hárítunk, s a hárításnak ezer arca van: munkamánia, társas magány, exhibicionizmus, különböző függőségek csak, hogy néhányat említsek… de sokkal fontosabb, hogy aki hárít, az fél.
A félelem pedig a legerősebb emberi gyengeség. Még leírva is abszurd: legerősebb gyengeség. Jézus első mondatainak egyike ez: Ne féljetek! Ugyanezzel kezdi az angyal Józsefnek, később a betlehemi pásztorok is ezt hallják. Krisztus előtt és után is elhangzik irodalmi műben, filmben, dalban, mesében, számomra a legmélyebb félelem mégis a feltámadáshoz kötődik. Mai szlengben mondva: lövésem sincs milyen élmény lehetett akkor Jézus sírja előtt hallani: “Ne féljetek! Tudom, hogy ti Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt. Feltámadt, ahogy előre megmondta.” Nekünk ezek a szavak, ez a gondolkodásmód már természetes, de az akkori embernek teljesen irreális helyzetet jelentett, még akkor is, ha “előre megmondta”. A feltámadás az, ami felfoghatatlan és mégis megélhető. Itt nem misztikus istenélményre gondolok, hanem arra, hogy átlépek egyik létmódból a másikba. Például egy engem érintő tény hárításából, annak elfogadásába; félelmetes bevallani valamiről, hogy igen, megtörtént, vagy igen, így történt.
Kulcsfontosságú a félelem, nélküle nem fog menni, s akkor rossz, ha marad; a tartós félelem rombol, lehúz, eltipor.
Egy betegség kapcsán könnyen lehet, hogy dühös leszek, vagdalkozom, lehet, hogy haragszom, hogy eleinte irány nélkül árad belőlem a negatív érzés. Ez normális, de képes múló érzéssé válni, tudok neki irányt adni, kereshetek értelmet, kérhetek segítséget. Ez pedig már az én döntésem, s így feltámadhatok egy korábbi felemésztő állapotomból. Egy barátom utolsó, küzdelmes írása erről szól, a címe: Sebeiben van gyógyulásunk. Minden élet küzdelmes, de ami nekem néhány mozdulat, az másnak lehet, hogy órákig tervezett, és sok szervezést igénylő munka.
Ami új, az félelmetes, mert az új mellett hirtelen nem tudom, ki vagyok; önmagamat kell újraterveznem.
Ha megbetegszem, akkor azért, ha sérültséggel élek, akkor az új helyzetek, egy új környezet követeli ki, hogy újra és újra definiáljam önmagamat, a betegségemet, s ezáltal a rendszert, ami szintén dönthet. Mert a beteg embert körülvevő rendszer, a környezete is dönt; jó esetben nem hárít, hanem elfogad és lép: segít átjutni az ajtón.
Szerző: Zsöllye Margit
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás