Gyakran hallok egészen komoly vitákat, de legalábbis érveléseket arról, hogy milyen a jó dicsőítés. Legyen pezsgő, lüktető, a végére mélyüljön el, legyen minden dal közismert és így tovább. Bizonyára én sem tudok mindenkinek a kedvére tenni az alábbi dicsőítő énekkel, számomra mégis ez az egyik legmeghatározóbb mostanában.
A Worship Moments egyik spontán dicsőítését mostanában nagyon sokat hallgatom. Érdekes, mert az énekben szinte csak Jézus nevét éneklik vagy csak dallamokat mindenféle szöveg nélkül. Mégis, az egész felvételen az látszik, hogy a jelenlévők teljesen elmélyültek a dicsőítésben, sőt talán inkább az imádatban.
Az utóbbi időben gyakran tűnődöm azon, hogy minél mélyebben dicsőítem Istent, minél inkább átadom magam az imádatnak és a hódolatnak, annál inkább elfogynak a szavaim. A több versszakból álló énekek után már csak mondatokat ismételgetek, majd csak szavaim maradnak: Szent, Jézus, Dicső, Halleluja…
És végül a szavakból is kifogyok, csak hallgatni tudok és teljesen jelen lenni Isten jelenlétében.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás