Vitaindítónak is beillő vendégírás érkezett hozzánk: Széna Zsófiát annyira felbosszantotta a misén előtte duruzsoló és romantikázó ifjú pár, hogy billentyűzetet ragadott. Írásában sok igazságot véltünk felfedezni, ezért megosztjuk, ugyanakkor szeretnénk bátorítani arra is titeket, hogy a párotokkal együtt menjetek misére/istentiszteletre – és segítsétek egymást az elmélyülésben!
Lehet, hogy a téma, amit felhozok, feltételezi majd, hogy maradi, konzervatív vénkisasszony vagyok, de előre leszögezem: még a harmincon innen vagyok… És mégis van, ami nagyon zavar.
Vasárnap ültem a templomban, amikor a bevezető ének után öt perccel beült elém egy pár. A lány tetőtől talpig pirosban nagyon elegáns volt, a fiú is illett hozzá. Jobbukon követte őket egy idősebb hölgy, talán a fiú édesanyja lehetett. A mise első felében nem történt semmi rendhagyó.
Aztán ahogy elhagytuk a hívek könyörgéseit, a lány belekarolt a párjába, és beszélni kezdett a fülébe. Az első reakcióm hirtelen az volt: milyen jó, hogy én egyedül járok templomba! Mennyire szétszedné a figyelmemet, ha egyszerre kéne hallgatnom a papot, és életem szerelme is információkkal bombázna. Vajon mi járt ennek a szegény fiúnak a fejében? – Elképzeltem: “Itt ül mellettem ez a lány, aki nagyon tetszik, akinek még az érintésébe is beleborzongok…” – Mindez olyan szép és jó, de a templomban a helye?
hirdetésA szentmise különleges titka, hogy az ember nemcsak ad, de kap is: amikor felcsendül az orgona, amikor énekelnek a hívek, vagy amikor csak elmerengünk egy ikon, egy szobor, egy idézet szépségén… vagy pl. egy prédikációból kiragadott gondolat… Ezek az apró dolgok egy hétre, vagy akár egy hónapra elegendő energiát tudnak adni. Az ember azért (is) jár a templomba, hogy feltöltődjön. Nemcsak azért, hogy jelen legyen… Nem magát fosztja meg ettől az ajándéktól az a személy, aki még a misén is a párjára koncentrál?
Az igazi “hunyó” az én történetemben a lány volt. Ahogy elértünk az átváltoztatásig, már nem csak susogott a fiú fülébe, de ráhajtotta a vállára a fejét, és simogatta őt. Mindez nagyon meghitt jelenet lett volna valahol egy kiránduláson vagy a moziban, de a templomban nem kellene egymást átengedni Istennek? Ráadásul az esetet én is egyre kevésbé tudtam figyelmen kívül hagyni, pedig nagyon szerettem volna… Nem miattuk mentem aznap misére.
Aztán a fiú kiment áldozni, a lány nem követte. Amikor a fiú visszaért a padba, és letérdelt a hálaadó imához, a barátnője elkezdte simogatni a füle mögött, és a nyakánál… Én pedig ott ültem mögöttük, és az járt a fejemben: “Legalább most, amikor leginkább ott van vele Isten, most engedd őt el! Hagyd, hogy imádkozzon! Hiszen Jézust vette magához! És Ő nálad ezerszer fontosabb!” – És közben szomorúsággal vegyes harag futott rajtam át, hogy milyen rossz lehet azoknak, akiket nem hagynak elmélyülni, akiket még a templomban is ingerelnek…
Amikor kivonult a pap, úgy éreztem: az én elmélyülésemet is valahol tönkretették. Mert bár becsukhattam volna a szemem, de a templomba az ember azért is jár, hogy befogadja a környezetét.
Valahol pedig mély hálát éreztem azért, hogy nem a szerelmemmel járok misére, így ezt az egy órát valóban Istennek adhatom (ha hagyják). És tudom, hogyha én Rá szánom ezt az időt, akkor Ő megajándékoz valami pótolhatatlannal… Valami olyannal, amit az ember nem tud átélni úgy, ha közben cirógatják és becézik.
Szerintem ez egy fontos téma. Mert nagyon sok fiatal pár nem érzi ezeket a dolgokat. Valószínűleg fogalmuk sincs, hogy mit jelent vasárnaponként a templomban valóban Istennel találkozni, különben nem lenne földi személy, akinek a kedvéért lemondanak erről az élményről.
Széna Zsófia
Szerkesztői megjegyzés: a magunk részéről kimondottan fontosnak tartjuk, hogy a pároddal együtt menjél szentmisére/istentiszteletre – mint ahogy persze azt is, hogy Istenre figyeljetek ez idő alatt. (Ez utóbbi nem jelenti azt, hogy nem foghatnátok meg egymás kezét például.)
hirdetés
