Továbbra is rengeteg kérdés érkezik A Papp válaszol rovatunkba, amelyben Papp Miklós hetente három kérdésre ad kimerítő választ. Ezúttal is rendkívül széles a skála: a társadalmi igazságtalanságoktól kezdve egy régi bűn miatti fájdalmon át egészen az Istennek “hazudott” szeretetig!
Cini (Budapest)
Tizenegy éve nevelek egy súlyos értelmi fogyatékos nem beszélő gyermeket, kezdetben nagyon haragudtam rá és mindenért őt hibáztattam, hogy tönkre tette az életemet, csapásnak tartottam és sokat veszekedtem vele, ki akartam nevelni belőle az állapotát, nem tudtam elfogadni az állapotát és féltem a jövőtől. Most már az életemnél is jobban szeretem, de nem tudom magamnak megbocsátani, azt az időszakot. Attól is félek, hogy az Úr sem bocsátja meg, hisz egy védtelen ártatlan gyermeket bántottam.
Amikor gyermeket várunk, akkor elképzelünk egy utat, egy jövőt, s ha fogyatékkal születik meg a gyermek, akkor ez az egész keresztre feszül. Egy nagyon kemény gyászmunka kezdődik el: megtörik a jövőkép (nem így terveztük), a párkapcsolatunk (talán egymást hibáztatjuk), a társadalmi helyzetünk (mindenki bámulja), az istenkapcsolatunk (miért adta?), az anyagi helyzetünk (sokba fog kerülni egy életen át), s még az önbizalmunk is.
Ez egy brutális gyászmunka, ne hibáztassa önmagát azért, hogy nem ment hipp-hopp. Az ember identitása sok lábon áll, s itt mintha mindegyik sebet kapott volna, hát persze hogy roppant nehéz lábra állni. Ráadásul még kiszaladni sem tud a világból egy kis szünetre, hiszen a gyermek mellett mégis ott kell lenni, egyszerre zakatol a belső világ és egyszerre kell mégis gyöngédnek lenni a gyermekhez. Ön egy kivételesen nehéz tanulási fázison van túl, s igen tiszteletre méltó, ahogy mégis eljutott egy belső békéhez. Amikor az ember identitásának több lába is sebet kap, tudnia kell önmagáról türelmesebb szeretettel gondolkodni, és a környezetnek is sokkal irgalmasabban kell hozzáállnia.
A múlt bűneit, idegességeit tegye Krisztus keresztje alá.
Azért jött, hogy vállára vegye. Nem ítélkezni jött, még azokat sem bántja feltámadása után, akik szíven szúrták, keresztre szegezték. Az első mondata: „Békesség nektek!” Romano Guardini, német teológus írja, hogy nagyon csodálja Isten türelmét. Krisztus elmondja a tanítását – s nem várja, hogy most azonnal felfogják és úgy is éljenek az emberek, hanem türelmes, hagy időt a tanulásra, bánatra, tisztulásra. Csodáljuk Isten „hosszú tűrését”, ahogy nagypéntek óta a sebeken át is tud kegyelemre érlelni. Ön is kapott időt, s eljutott odáig, hogy képes tiszta szívvel szeretni a gyermekét. Látnia kellene Isten emiatti örömét is a jelenben, nem csak a múlttal foglalkozni. Másrészt fontos nekünk János apostol biztatása: még ha a lelkiismeretünk vádol is, nyugodjunk meg, Isten nagyobb a lelkiismeretünknél. Ne legyünk foglyai a múlton rigoristán aggályoskodó lelkiismeretünknek és egy haragvó, torz istenképnek. „Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas” – önmagatokhoz is.
Még arra szeretném biztatni, hogy azért igyekezzen egészségesen több lábon állni. Bátran vonjon csak be másokat is egy kis felvigyázásra, ön nem sorvadhat el a gyermek mellett. Igényeljen minden egészségügyi, társadalmi segítséget, szabad megterhelni a kedves rokonokat, ismerősöket – nem mindent egyedül kell megoldani. Szó szerint önvédelem lehet rendszeresen kikapcsolni, egy kicsit kényeztetni önmagát, olvasni, úszni egy jót, finomakat főzni. Nem lehet elég nagyra értékelni a spirituális, liturgikus életet: vinni kell a gyerkőcöt templomba, hadd ragadjon önökre egy kis tömjén, ének, békesség.
A múlt bűneitől való megszabaduláshoz a legfontosabb a szentgyónás: amit egyszer már meggyónt, nem kell még egyszer, azt valóban átengedjük Istennek. De olykor jól esik egy gesztus is. Javasolnám, hogy vigyen egy csokor virágot valamelyik útszéli kereszthez. Tegye a kereszt alá háláját, könnyeit, bűnbánatát, fogadalmait. Bízza a minden gondolatot felülmúló Irgalomra a múltját, és a sárból, sebekből is szeretetet teremteni képes Alkotóra a jövőjét.
Zsuzsi (Miskolc)
A párkapcsolatban létezik olyan, hogy hazudják a szerelmet egymásnak a társak, és ez bűn. Istennek, ha “hazudom” a szeretetet, pl. dalban éneklem, hogy “szeretlek téged, Jézus”, de közben nem is szeretem (nem érzem aktualitását, hogy szeretem), ez a hazugság nem bűn? Úgy érzem, ha hű vagyok az egyházhoz, kell mondanom ilyen szövegeket is, akkor is, ha nem tökéletesen értek velük egyet, vagy ha még lenne hova fejlődnöm az Isten-szeretetben.
Izgalmas abba belegondolni, hogy a szeretetnek ki az alanya? Ki műveli igazán, ki éli csúcsszinten, kitől ered a történelmet megelőzően, valójában ki szeret? S azt kell mondanunk: ennek a cselekvésnek az igazai alanya Isten. Isten az, aki először és igazán, s mindent átfogóan szeret – s ebbe kapcsolódunk be mi, tőle tanuljuk, hozzá szeretnénk felnőni a szeretetünkben. Persze hogy itt mindig van lemaradásunk, egész életünkben aszimptotikusan közelítünk a Szentháromság agapéjához, s nem félünk ezt alázatosan bevallani és tanulni. Nem hazugság, ha fejlődésünk bármely fokán is kimondjuk Isten felé, hogy „szeretlek” – hozzá gondolva, „szeretnélek egyre jobban szeretni”. Ahogy a százados alázatosan és tanulékonyan bevallotta: „hiszek Uram, segíts a hitetlenségemen”, éppúgy mi is mondhatjuk: „szeretlek Uram, segíts fejlődő szeretetemben”.
Persze a szavakon túl Isten iránt a szeretetünket az egész életünkkel igyekszünk megvallani. Nem csak a szavaink őszinteségére, hanem életvallomásunk őszinteségére is ügyelni akarunk. Szeretnénk, ha Isten evilágot felülmúló agapéja jelenne meg abban, ahogy a családunkat szeretjük, ahogy tisztességgel dolgozunk, ahogy szélesen igyekszünk sokakról gondoskodni, ahogy visszük a keresztünket. Nem csak a szavak hamisságaira, hanem életvallomásunk hamisságaira is érzékenyek akarunk lenni.
Mindez igaz az emberi síkra is. Vajon hazugság, ha akkor is megvalljuk szeretetünket egymás felé, amikor az nem abszolút tökéletes, vajon hazugság kedvesnek lenni olyanokhoz is, akik nem szimpatikusak nekem? Abból kellene kiindulnunk, hogy a szeretet alanya Isten. Ő a nagy szívével mindenkit tökéletesen szeret, s amikor ebbe a nagy szeretetbe igyekszünk a magunk kis (történelmi, korlátolt, bűnös, sebzett) szívével szeretni, akkor nem hazudunk, hanem mi magunk is igyekszünk felnőni ahhoz a szinthez. Egymás felé is mondhatjuk alázatosan és tanulékonyan: „szeretlek – szeretnélek egyre jobban szeretni”. Nem hazugság, ha sóvárogva azon ügyködünk, hogy az emberi szeretetünk, a másikkal való kapcsolatszintünk felnőjön a mindent átjáró isteni agapéhoz. Akár családtagról, akár ellenségről van szó.
Egy középkori teológus, Eckhart mester szerint az lenne nagyon jó, ha tudnánk Istent mindig egyformán szeretőnek elgondolni, nem vetítenénk bele a szeretetébe ingadozást, hangulatot – s ehhez igyekeznénk mi magunk is felnőni. Élethelyzettől, szimpátiától, kereszttől függetlenül az örök szeretet légkörét megélni. Karácsonykor talán azért érkezik Krisztus csecsemő alakjában, hogy jelezze: kicsiként születik ebbe a világba, az én szívembe is, de arra vágyik, hogy agapéja felnőjön bennünk.
Eszter (Székelyudvarhely)
Számomra nagyon nehéz megérteni hogy miért van az, hogy az egyik embernek sokkal több jutott, mint a másiknak. Gondolok itt arra, hogy valaki bármit megvehet magának, a legjobb autótól kezdve a legmárkásabb cipőig, míg a másik az sem tudja, hogy mit fog vacsorára adni a gyerekeinek. Istennek mi ezzel a célja?
A Katekizmus a talentumok példabeszéde alapján tanítja, hogy vannak Isten terve szerinti egyenlőtlenségek, és vannak gonosz egyenlőtlenségek.
Isten terve szerint először is mindenki személye egyenlő méltóságú, mindenki Isten ikonja, képmása – s ez nem függ a vagyoni helyzettől, az intelligencia különbözőségétől. Ám ezen túl van olyan egyenlőtlenség, ami Isten tervéhez tartozik. Alázatosan elismerjük, hogy senki nem birtokol mindent: különbségek jelennek meg, melyek életkorhoz, testi-pszichés képességekhez, értelmi és erkölcsi adottságokhoz, gazdasági tevékenységhez és javakhoz kötődnek. A talentumok nem egyformán lettek kiosztva. Ezzel mi Isten célja?
Mintha éppen azt akarná, hogy legyünk egymásra utalva.
Sziénai Szent Katalin úgy magyarázza: Isten különbözőképpen osztja az erényeket és a javakat, az egyiknek okosságot ad, a másiknak eleven hitet, a harmadiknak több szeretetet – senkinek nem ad meg mindent. Ezzel éppen azt akarhatja, hogy senki ne legyen önelégült tank, aki végig gázol a történelmen, s nem törődik senkivel, nem ad és nem tanul senkitől, hanem legyünk egymásra utaltak, szükségünk legyen egymásra. Vannak tehát olyan különbségek, melyek Isten tervéhez tartoznak, s ennek az a célja, hogy segítsünk egymáson (KEK 1937).
Igazságosnak kell tartanunk az olyan egyenlőtlenséget is, melyekről tehet az ember. Aki többet tanul, okosabban közlekedik a világban. Aki igényesebben szereti a családját, azt boldogabbnak látjuk. Aki többet belead a munkájába, a vállalkozásába, az sikeresebb. Aki ad minőségi időt Istennek, az elmélyültebb. Aki tudatosabban óvja az egészségét, annak jobb az életminősége. Azaz nem akarhatjuk letagadni az ember szabad hozzájárulását az életéhez, jogosnak tartjuk a versenyt, el kell ismernünk a tevékenységek jobb vagy rosszabb gyümölcseit. Isten nem óvóbácsi és nem kommunista, aki naivan vagy erőszakkal egy szintre kényszerítené az embereket, inkább edző, aki csapatjátékot vár el, de elismeri az egyéni teljesítményt.
Ám léteznek gonosz egyenlőtlenségek is, melyek nem Isten tervéből valók.
Ilyen a nemek miatti megkülönböztetés, a rasszizmus, a vallás miatti üldözés, s ide tartoznak a becstelen gazdasági egyenlőtlenségek is. Sajnos emberek milliói szenvednek a gonosz egyenlőtlenségektől. Ezek ellen küzdenünk kell, s nem elfogadni, tolerálni, jónak tartani. A személyes küzdelmen túl el kell ismerni, hogy a széles összefogás, a hatalom sokat tehet. A hatalmat komolyan kell venni. A keresztényeknek a történelem kezdetétől nehéz viszonyuk van a hatalommal (egykor üldözte őket a hatalom, máskor összefonódtak vele), nem könnyű jól viszonyulni a hatalomhoz. Könnyebb elmenekülni, azt mocskosnak tartani, naivan a magunk felelősségét is Istenre hárítani. A bajban lévők milliói sóhajtva várják a jó politikusokat, gazdasági vezetőket, a keresztények széles összefogását. A gonosz egyenlőtlenségek felszámolásáért a hatalom sokat tehet, a történelembe születő Kisded nem engedi, hogy a történelmi felelősségünket ne vegyük komolyan.
Örömmel ajánljuk a kedves Olvasó figyelmébe “A Papp válaszol” könyvet, amely a rovat első évének válaszainak kiadása – témákra lebontva. A kötet igazán értékes ajándékként is, hiszen valódi lelki táplálék. Rendelés ide kattintva! December 18-án, jövő csütörtökön dedikáló estet szervezünk a budapesti Adna Café-ban, az eseményt itt találod!
Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás