Interjú

Legyünk bátrak és álljunk ki döntéseink mellett!

Elmondása szerint egy „vicc miatt” lett pap – legalábbis a legelején, amikor felmerült benne a papi hivatás gondolata –, de azóta nagyon komolyan gondolja a hivatását. Debreczeni András görögkatolikus atyával beszélgettünk többek között a hitről, a fiatalokról, a Csillagok háborújáról, de mivel lelkes szurkoló, a labdarúgás is szóba került.

Előre is elnézést kérek minden olvasónktól, de sportújságíróként nem is kezdhetem mással, minthogy megkérdezzem, honnan jött számodra a labdarúgás szeretete?

Nagyjából olyan 10 éves koromban kapott el ez a szenvedély. Eleinte csak tv-ben néztem a meccseket ezerrel, majd később már élőben is láttam párat a helyszínen. Ott teljesen megfogott a stadionnak a hangulata és ennek köszönhetően, amikor tehettem, kijártam a meccsekre.

Van kedvenc klubcsapatod?

Igen, a Ferencváros az. Nagyon szeretek Fradi meccsekre járni. Talán onnan jött a csapat iránti lelkesedésem, hogy az első találkozó, amit néztem, akkor pont ők játszottak és teljesen megragadott a hangulat.

hirdetés

Mennyire nehéz a stadionban kereszténynek lenni, legyen szó egy válogatott meccsről, vagy egy Fradi–Újpest rangadóról?

Nem egyszerű. (nevet) Ezen nagyon sokat gondolkozom. Mert ennek is van egy jó oldala, amikor az ember megéli ezt a szurkolói közösséget, hogy mi együtt vagyunk, és egy csapatnak szurkolunk. Ezt az összetartozást saját, keresztény közösségeinkbe is átvehetnénk. A focinak az a nehéz oldala, hogy meg kell látnunk, mi az, ami káros lehet. Amikor az ellenfelet vagy a bírót szidják, az biztos nem építő jellegű. Ilyenkor azt tudjuk tenni keresztényként, hogy ezeket a rigmusokat nem mondjuk.

A futballpályáról kanyarodjunk át kicsit az életpályádra. Egyenes út vezetett a papi hivatáshoz?

Az egész egy viccel kezdődött, hogy őszinte legyek, mert én a görögkatolikus gimnáziumba jártam, és onnan nagyon sokan mentek papnak az osztályunkból. Aztán az egyik ebédnél valaki kérdezte, hogy ki lesz pap és viccből feltettem a kezem. Csakhogy amikor az ember viccet mond, akkor általában nevetnek rajta. Ezen viszont nem nevettek, hanem csak annyit mondtak, hogy de jó lenne. Ez a gondolat pedig valahogy nem akart pihenni a fejemben és folyton visszatért. Egy nagyon hosszú és nagyon nehéz időszakom volt akkor és minden este már úgy gondoltam, hogy elmegyek papnak. Aztán reggel, amikor felkeltem, úgy éreztem, hogy mégsem kéne, hanem inkább választom az egyetemet, a szabadságot. Olyan kérdések voltak bennnem, hogy mégis miért mennék én papnak?

Aztán egyszer volt egy olyan élményem az egyik szertartáson egy fél évvel később, amikor azt mondtam, hogy ha ez Istennek ennyire fontos, akkor én ezt a hivatást választom.

Ezzel tulajdonképpen el is dőlt. Azért még vártam egy hónapot, mielőtt még elmondtam volna valakinek, mert mi van, ha megint meggondolom magam, de kitartottam már az elhatározásom mellett és idén július 20-án felszenteltek.

A felvételi után már egyenes út vezetett a papsághoz vagy voltak olyan pillanatok, amikor elbizonytalanodtál?

Az ember sokszor szembesül saját magával, hogy mégis milyen ember, egyáltalán méltó-e erre. Sokszor megváltozik a gondolkodásunk is, de minden egyes krízis után az ember egy kicsit megerősödik. Azért voltak benne kérdések, kicsit kacifántos út volt, de újra és újra ki kell mondani az igent itt is, mint ahogy az élet más területein is.

Sokszor tapasztaljuk mindannyian a hivatásunkban ezt az elbizonytalanodást. Fiatalok is szokták mondani, hogy nem tudják, mi a kivezető út egy krízishelyzetből. Neked mi segített ilyen esetekben, hogy helyes döntést hozzál?

Úgy érzem, hogy egy nagy változás van a világban, a közösségi média felgyorsulásával. Ugyanis annyi mindent el tudunk érni egyik pillanatról a másikra, hogy nagyon nehezen tudja az ember azt mondani, hogy elköteleződök valami mellett. Ha felmegyünk az internetre, akkor pillanatok alatt meg tudunk nézni négy különböző hírforrást. Hirtelen azt sem tudjuk, hogy melyik mellett köteleződjünk el, mert mindegyik mást mond. Ugyanígy nehezen mondjuk ki azt, hogy én ezt szeretném csinálni egész életemben, vagy mellette szeretnék élni. Valahogy ezzel a környezettel kellene megbarátkoznunk. Azzal, hogy most egy ilyen világot élünk, de ebben tudjunk megmaradni a saját döntéseink mellett és kiállni ezekért. Ezt nem csupán a papságra vagy a párválasztásra értem, hanem bármilyen hivatásra vagy éppen a kereszténységre gondolok. Hiába látok más irányzatokat, én e mellett döntöttem és ki is tartok.

Fiatalok között mozogsz, mi is próbálunk hozzájuk szólni. Te hogy tapasztalod, milyen úton lehet a legjobban eljutni hozzájuk?

Nagyon sokszor mondják azt, hogy most a fiatalokat nehéz megszólítani. De kicsit úgy érzem, mintha túlmisztifikálnánk ezt a kérdést. Ahogy az előbb is említettem, most egy nagy váltás van a közösségi média térhódításával. Magyarországon a Facebook nagyjából 2010 körül terjedt el. Ennek újra és újra megjelennek a hatásai. Szerintem erre nem készültünk fel eléggé. Egy olyan generációváltás van, amit nekünk meg kell szokni még. Nem azt mondom, hogy nehéz a fiatalokhoz szólni, és nem is azt, hogyan tudnánk hozzájuk szólni, hanem inkább szerintem várni kell egy kicsit, amíg ez kicsit lecseng. Amikor beledobunk egy követ a tóba és az elkezd hullámozni, akkor nem látjuk annak az alját.

De ha szép lassan figyeljük ezt a folyamatot, és próbálunk mellettük maradni, akkor egy idő után meglátjuk azokat a lehetőségeket, ahogy meg tudjuk őket szólítani.

Ugyanis ez a váltás, amiről beszélek, az szerintem tényleg egy nagy változás. Ha csak azzal hasonlítom össze, amikor 10 évvel ezelőtt én gimnazista voltam, akkor is azt látom, hogy mennyivel más volt minden, mint most, pedig annyira öreg nem vagyok. Ezek miatt természetesen nem kell feladni, hanem türelmesen keresni a lehetőségeket. Úgyhogy meg kell várnunk, hogyan fog ez a jelenség letisztulni és hogyan tudunk ezzel együtt élni. Mert az sem megoldás, ha leállítjuk ezt az egész rendszert, de az sem, ha kapkodunk, és úgy próbáljuk megtalálni a helyünket benne. Hanem inkább valahogy meglátni hol van a helyünk, és miként tudunk keresztények maradni ebben a világban.

Hogy látod, mennyire érdeklődnek a fiatalok a hit iránt?

Szerintem alapvetően nyitottak, mert mindenkiben van egy nagyon erős spirituális igény. Egyre több szekta jelenik meg, amik behálózzák őket. Szóval az látszik, hogy igénylik, csak nem mindig tudják megtalálni, hogy hol keressék a hitet. Ez is összefüggésben van az elköteleződéstől való félelemmel, amiről már beszéltünk.

Mennyire nehéz megtalálni a helyünket a mai világban, és a ránk ható jó és rossz impulzusok ellenére kereszténynek maradnunk?

Mindannyian felelősek vagyunk szerintem a másik üdvösségéért, de ugyanúgy felelősek vagyunk a sajátunkért is. Mindig érdekes kérdés, hogy mi az, amit egy keresztény megtehet és mi az, amit már nem. Erre egy jó példa szerintem a Csillagok háborúja. Ugye az egy New Age-es, agymosós film. Ha én ezt úgy nézem, hogy fénykardozni szeretnék és egyensúlyt akarok hozni az erőbe, vagy jedi lovaggá válni, akkor az veszélyes, mert valóban „kimossa” az agyam. Azonban ha úgy nézem a filmet, hogy a benne lévő drámát be tudom építeni az életembe, akkor csináljam. Ha ráismerek például arra, hogy Anakin Skywalker milyen emberi hibákat követ el, akkor elmélkedjek rajta és ismerjem fel magamban ezeket a hibákat, amelyeket ő elkövet. Pont ugyanezt jelenti, amikor kimegyünk a világba, ami önmagában azért veszélyes terep. Ha viszont felismerem, hogy mi a jó és mi az, ami nem, ha tudok köztük világítani a jó tetteimmel, a személyiségemmel és a kereszténységemmel akkor jól csinálom. Ha viszont kezdem azt érezni, hogy valami nem stimmel, ha úgy látom, hogy olyan dologba visznek bele, ami káros az üdvösségemre vagy azt érzem, hogy kicsit távolabb visznek az Istentől, akkor azt kell mondani, hogy bár szeretnék veletek lenni, de ez nekem már nem fér bele.

Ehhez is kell bátorság, de legyünk bátrak!

Hortobágyi Tibor

Fotók: Bonifert Rita

Még nem érkezett hozzászólás