Teljesítmény- és megfelelési kényszeres emberként gyakran meggyűlt a bajom a csendes szentségimádással. Ha már öt percig ott térdeltem az Oltáriszentég előtt és nem jutott eszembe egy értelmes gondolat sem, akkor bepánikoltam, és rögtön valami már előre betanult imádságot kezdtem el mondani. Teljesíteni akartam. Meg akartam felelni az általam vélt elvárásoknak. De ez sohasem tántorított el a szentségimádástól.
Közel egy évig hetente több reggelen is munkába indulás előtt elmentem a helyi plébániatemplomba szentségimádásra. Úgy tekintettem erre, mint egy tanulási folyamatra. Ha valami nem jön könnyen, attól még nem szabad feladni, hanem kitartóan gyakorolni kell, és ennek előbb vagy utóbb meg lesz a gyümölcse.
Egyik reggel a szokásos imáim után csak térdepeltem és gondolkodtam, majd hirtelen rájöttem valamire, ami valójában nyilvánvaló, de hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla. Isten elől nem bújhatok el úgy, mint az emberek elől. Ő látja, hogy mi van belül. Nincs mit titkolnom előtte, hiszen Ő tudja.
És elkezdtem imádkozni, tényleg imádkozni. Nem volt benne erőlködés, csak úgy jött magától. A könnyeim is kicsordultak. Nem a bánat könnyei voltak, nem is örömkönnyek. Megmagyarázhatatlan. Talán soha nem imádkoztam még így. Tíz centivel a föld felett lebegtem a délelőtt további részében.
Mindig nagyon várom a szentségimádási alkalmakat. Ha reggel vannak, ha az esti órákban. Rosszul is érint, ha valamilyen okból kifolyólag nem tudok elmenni. Jó csendben ott lenni, és ott térdelni az Oltáriszentségben jelen lévő Úr Jézus előtt. Nem baj, ha nem jut eszembe semmi. Az is belső örömmel tölt el, hogy Vele lehetek, azzal, aki úgy szeret engem, ahogy éppen vagyok. Nem kell megjátszanom magam. Felszabadító érzés ez. És talán ezért is tudok ott térdelni mozdulatlanul, mert egy kis időre eltűnik a külvilág. Csak Ő és én vagyunk, együtt.
Már nem érzem azt a kényszert, hogy produkálnom kell magam, hogy akkor jó, ha minél szebb és minél több gondolat fogalmazódik meg bennem. Valamennyire sikerült levetnem ezt a teljesítménykényszert.
De azért továbbra is kicsit ott van bennem a félsz, hogy mi van akkor, ha valami okból kifolyólag rám tör megint a pánik, ezért általában mindig viszem magammal a „mentőöveimet”: a rózsafüzért, a Szentírást, és Kempis Tamás: Krisztus követése című művét. Ezekhez tudok fordulni, ezek adnak támaszt, ha rosszabb napjaimon nem tudok uralkodni a kényszereimen.
Egy másik meghatározó szentségimádási élményem egy lelkigyakorlat alkalmával, vagy jobban mondva a lelkigyakorlatot követő este történt. A többi lelkigyakorlatozó már hazautazott, de én még egy csendes napot szerettem volna eltölteni a kolostor területén, ezért tovább maradtam. A vasárnap esti vesperás előtt szentségimádást tartottak a szerzetesnővérek. A lelkigyakorlatot vezető nővér mondta, hogy itt most gyakorlatban is kipróbálhatom, amiről a lelkigyakorlaton már beszéltünk. Ott mindenkinek javasolt napi 15-30 perc csendes együttlétet Istennel, hisz ennyi a munkás hétköznapokba is bele kell, hogy férjen.
Amúgy is szerettem volna részt venni a szentségimádáson, úgyhogy örültem a hívó szónak. Az igazi kihívás abban rejlett, hogy csak önmagamat vigyem. Eszköztelenül menjek. Se rózsafüzér, se Szentírás. Semmi. Bevallom kicsit megijedtem, hogy mi lesz, de még a lelkigyakorlat hatása alatt voltam, így könnyebben vettem az akadályt. A cél az volt, hogy abban az egy órában teljesen adjam oda magam az Úrnak. Mondta, hogy néha még a nővéreknél is előfordul, hogy a szebbik arcukat próbálják mutatni Istennek, de ez felesleges erőfeszítés, hisz Ő pontosan tudja, hogy milyenek vagyunk. A legfontosabb a nyílt és őszinte párbeszéd. Hát így indultam neki.
Tizenöt nővér és én. Olyan csend volt a kápolnában, hogy egy gombostű leejtése is óriási zajnak tűnt volna. Teljes nyugalom volt. Nagyjából tíz perc elteltével valami megváltozott. Ott volt Jézus. Nem csak az Eucharisztiában, hanem tényleg ott volt. Ahogy megéreztem a közelségét, elemi erővel tört rám a zokogás. De nem adhattam ki hangot, nem vonhattam magamra figyelmet. Nem zavarhattam meg azt a mindent átható csendet. Csak a testem rázkódott. Nem tudom, hogy zokogtatok-e már úgy, hogy visszafojtottátok a hangot. Nagyon fájt. A torkom, a mellkasom is nagyon fájt, ahogy ki akarna törni a hang, de nem engedem. De nem tartott sokáig. Pár perc, talán még annyi sem volt. Utána már csak csendesen folytak a könnyeim. Igazi békét éreztem, a teljes bizonyosság békéjét. Teljes bizonyosságot abban, hogy meglátogatott az Úr, és valóban mellém ült a csendben. Gyorsan eltelt az egy óra, hol könnyezve, hol mosolyogva, sütkérezve az Úr szeretetében.
Azóta is megragadok minden lehetőséget a szentségimádásra. Természetesen minden alkalommal nem érzem ugyanezt az eufóriát. De ennek ellenére tudom és hiszem, hogy velem van az Úr ezeken az alkalmakon, és persze a mindennapjaim során is kísér engem szeretetével.
Most, hogy közeledik november 23-a, a világméretű szentségimádás napja, fontosnak tartom, hogy aki csak teheti, vegyen részt benne valamilyen formában. Én személy szerint többnyire a csendes szentségimádásokat preferálom, a személyes Istenkapcsolat miatt, de azt is hiszem, hogy nagy erő rejlik abban, ha közösségi szinten hangosan imádkozva és énekelve együtt imádjuk az Urat. Úgyhogy szeretettel buzdítok mindenkit, hogy legyen részese ennek a világméretű eseménynek, ami egyben egy jó lelki felkészülési lehetőség is a jövő évben megrendezésre kerülő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra.
Írta: Ward Henrietta
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás