A Papp válaszol – a szeretetet ereje, a mennyországba kerülés, szentségek kiszolgálása

Újra folytatódik a Papp válaszol rovatunk – ez az első rész azóta, hogy bejelentettük, könyv formájában is kiadjuk Miklós atya válaszait. A mostani válaszok során a kómában lévő szeretteink érzései, a mennyországba való kerülés, valamint a görögkatolikus és az ortodox egyház közötti kapcsolat is szóba kerül! 

Ivett (Balsa)

Rendszeresen meglátogatom a szinte kómában fekvő nagymamámat, s bár beszélgetni nem tudunk, de olyankor mintha mindig jobban lenne. Meg szoktam puszilni, megfogom a kezét, beszélek hozzá, s ilyenkor kicsit kipirosodik az arca, mintha mosolyogna is. Képzelődöm, vagy tényleg ér még valamit az ilyen betegek látogatása? S miért csak nekem produkál ilyen tüneteket?

Az agy működése fantasztikus, olyan szintű összefüggések, történések zajlanak benne, aminek csak morzsáit értjük még. Nem véletlenül nevezik a tudományos kutatás csúcsának a NASA mellett az agykutatást. A kómában élő agyról sokat tudunk, és sokat nem. A kómából felébredt emberek arról számolnak be, hogy hallották a hozzátartozóikat, szerettek volna szólni, vannak emlékeik az orvosok beszélgetéseiről. Szóval nagy titok, hogy a kómában lévő agy mit hall és milyen fokú az öntudata. A kómában fekvő embert az Egyház nem tekinti halottnak (ezért ápolni, táplálni kell, szentséggel ellátható), csak az agy teljes halálakor tekintjük az embert elhunytnak. Az „agyhalál” nem egy-egy részterület elhalása, hanem az agytörzs és nagyagy visszafordíthatatlan szétesése, teljes halála.

Mindenesetre a látogatónak arról kell döntenie, amiről dönthet: látogassuk meg a beteget, érintsük meg, beszéljünk hozzá, imádkozzunk mellette és vele. Nem dönthetünk arról, hogy ő ebből mennyit fog fel – arról dönthetünk, hogy mi magunk mit teszünk. Jómagam is sokszor tapasztaltam, hogy a mozdulatlan betegnek az imádságot meghallva keresztvetésre indul a keze. S még ha némelyek „puszta vegetatív idegrángásnak” is nevezik, nekem furcsa, hogy mindig éppen akkor mozdulna, amikor keresztet kell vetni…

Igen, elképzelhető, hogy te többet látsz, neked többet mutat nagymamád. Szívesen gondolok ilyenkor a kánai menyegző csodájára: amikor Krisztus a vizet borrá változtatja, arról csak a szolgák tudnak. A főhelyen ülő násznagy és a vőlegény semmit sem tudnak a csodáról: mintha Isten különösen azokat tisztelte volna meg a több látásával, akik szolgálnak. Biztos vagyok benne, hogy azóta is így van:

a szolgáló, szolgálatkész emberek többet látnak Isten csodáiból.

Talán azért van így, mert „a” Szeretet (azaz Isten) finom rezdüléseit csak a szerető szívűek képesek felfogni. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.” Fontos ezt a fiataloknak meggondolni, hiszen mintha mindenki szeretne „jól járni”, s szolgálni mintha megalázó lenne.

Egy fiatal életvezetését exponenciálisan érleli, ha beteget látogat. Rakétaszerűen fog érni a lelke annak, aki találkozik szenvedéssel és nem csak szemléli, hanem aktívan részt vesz az eseményekben! Ismerek két hórihorgas fiút, akikben elképzelhetetlenül finom érzékenységet fejlesztett ki az, ahogy minden nap fogyatékkal élő kistestvérük felé fordultak. A ránk áramló képek, filmek, reklámok, életstílusok az életről, fiatalságról, vidámságról szólnak. A jólétre és élvezetekre figyelő világ infantilizál, viszont egy ilyen beteg visszahat ránk. Amikor meglátogatunk egy beteget, az a lényegre irányít, alázatossá tesz, fontossá teszi az időt, rámutat a valódi értékekre, megtisztító könnyekre indít, s nem utolsó sorban Isten felé fordít. Nem csak a betegnek fontos, hogy felolvassák neki a Bibliát, halljon imádságot, érintsék meg a szent olajjal, hanem mindez visszahat ránk is. Talán ez a szeretett betegünk utolsó jótetteinek egyike.

Piroska (Budapest)

Hálás vagyok a családomért, a gyermekeimért is, szeretném, ha ők is a mennybe juthatnának. Mit jelent az, hogy személyes döntésünk következménye a mennyországba vagy pokolba kerülés? Hogy ha valaki úgy dönt hogy Istennel akar élni, akkor már üdvözülhet? Vagy ennél bonyolultabb?

Egyrészt örülök a sok kérdésnek, ami a mennyek országára vonatkozik, másrészt szeretnék határt húzni. Öröm, ha az ember a legvégső céljára fordítja a tekintetét, s ahhoz képest alakítja a mindennapi életét. Az életvezetés etikája éppen ezt tanítja: a legfontosabb az alapdöntés (optio fundamentalis), a legfontosabb a minden mást megalapozó döntés. Ez az alapdöntés Istenre, a szeretetre, a jóságra, az igazságra, a szépségre, végső soron a mennyek országára irányul. Ez az alapvető keret helyiértéket ad minden más döntésünknek, felállít fontossági sorrendet, dinamikát ajándékoz, esetleges töréseinkben sem enged a végső céltól eltántorodni, s nem utolsósorban ébren tartja a haláltudatot. Jó annak, aki nem túl késő emeli fel a fejét a végső dolgok felé, amikor már túl sok idő elment, vagy túl sok bűnt követett el. Szeretnénk előre okosak lenni, s nem utólag. Megvan az ideje annak, amikor a végső dolgok felé fordulunk: ilyen minden vasárnap, az ünnepek, az ihletett magány, vagy a gyász ideje.

Másrészt Krisztus is megálljt parancsolt az állandó kémlelésnek, ami a végidőkre irányult. Akkor is ment a találgatás az időpontról, a Messiás érkezésének módjáról, s a túl sok emberi fantáziálás miatt mintha nem vették volna észre, hogy Isten Fia egyszerűen eljött. Ő éppen azzal az igénnyel lépett fel, hogy Ővele elérkezett Isten országa.

Ne csak a végidő felé pislogjunk, hanem az itt és mostban vegyük észre az elérkezett Isten országát.

Amikor kezet fogunk apánkkal, amikor megcsókoljuk házastársukat, amikor egy asztalnál ülünk a barátainkkal, amikor feltétlenül sikerül szeretni és becsületesnek lenni, amikor elképeszt egy igazán a túlpartra mutató műalkotás, amikor a káoszban értéket teremtünk a munkánkkal, amikor megértünk nagy összefüggéseket, amikor oltalmat adunk elesetteknek, amikor reménytelen helyzetben is merünk reménykedni… Krisztus a példabeszédeiben éppen arról beszél, hogy rejtetten, lassú növekedésben már elérkezett és elérkezőben van Isten országa. Nehogy a túlpart kémlelése miatt lemaradjunk arról a jóról, amit már most szeretne ajándékozni a Teremtő.

A mennyek országa eléréséhez valóban döntenünk kell. A döntés azonban nem egy egyszeri döntésaktust jelent, hanem az egész életünk beirányítását. Például a keresztség szentségét is felvettük egy adott időpontban, megtörtént a döntés, ugyanakkor egész életünkben igyekszünk megkeresztelkedni, azaz a döntést realizálni. A döntésnek nem csak kimondottnak kell lennie, hanem megéltnek is, hiszen szóval és tettel is válaszolunk a meghívó Istennek.

Azt pedig végképp Isten kifürkészhetetlen fantáziájára, szeretetére, intelligenciájára bíznám, hogy szeretteinkkel hogyan is leszünk odaát. Össze fogunk tartozni, bántani fog egy rokonom kárhozata, megismerem Arisztotelészt? Már az is kimeríthetetlen isteni csoda, ahogy evilágon tudjuk egymást szeretni házasságban, családban, baráti körben, közösségben. Hát még odaát mi lehet? Én szeretnék minden „illetlen” képzelődésnek, evilági belevetítésnek megálljt parancsolni a bizalom nevében: dönts arról, amiről dönthetsz. A többit bízd a végtelen Isten végtelen képzelőerejére. A porszem bizalommal vesse bele magát a Napba.

Sándor (Vácduka)

Kiszolgáltathatók-e kölcsönösen a szentségek a görögkatolikus és az ortodox egyház tagjai között? Van-e lényeges különbség a két felekezetnél tanítottak között?

Krisztus egyetlen egyházat alapított, ami ezer évig egységben működött, jóllehet korán jelentkezett egyfajta színesség a különböző területeken. Két nagy szakadás történt az évek során: 1054-ben az ortodox egyházak, 1517-ben a reformáció közösségei szakadtak el. A katolikus Egyház tanítása szerint nem nevezzük őket eretneknek, hiszen Krisztus egyháza ezekben is fennáll (subsistit), testvéreink ezek a keresztény felekezetek, sokkal több összeköt, mint ami szétválaszt.

Az ateizmus és az iszlám árnyékában ezt egyre inkább hangsúlyozni kell.

A katolikus teológia három köteléket említ, melyek jellemezték Krisztus egyházát, s ezek a kötelékek tartották össze a sokféle kultúrájú közösségeket. Ezek a tanítás, a szentségek és a pápa fősége. Katolikus tanítás szerint minél több megvan ebből a kötelékből, annál szorosabb egységben vagyunk. Míg a protestáns közösségeknél több kötelékben nagy az eltérés, addig az ortodox egyházakban ezekből több is megvan. Egyrészt megmaradt a püspökség, a papság apostoli folytonossága, így érvényesen ünneplik mind a hét szentséget. A teológiai tanítás is többnyire egyezik a katolikussal, bár vannak különbségek, melyek súlyát nem olyan könnyű felmérni. Például történelmi vitákat okozott a Szentlélek Fiútól való származásának betoldása a Hitvallásba, óvatosabban beszélnek a tisztító tűzről, az új Mária dogmákról, de alapvetően a fő teológiai és erkölcsi kérdésekben teljes egyetértés uralkodik. A legnehezebb téma a pápaság elismerése: Péternek van egy elsőbbsége a többi apostol előtt, de ennek konkrét történelmi és jogi lefordításában vita van.

Mindezek miatt szentségeket elsősorban mindenki a maga egyházában vegyen fel. A szentségek közös ünneplése nem az ökumenikus egységmozgalom eszköze, hanem inkább a célja. Az egyházjog azonban sürgős élethelyzetben megengedi, hogy egymástól felvegyük a szentségeket – természetesen mindig kerülve a botrányokozást. Így például, ha lehetetlen a saját templomunkba eljutni, a saját felekezetünk papjához fordulni (egyáltalán nincs közel-távol saját felekezetű templom, nem érhető el a saját papunk, járvány vagy háborús helyzet van), akkor felvehetjük egymástól a bűnbánat, az Eucharisztia és a betegek kenetének szentségét. A szentségek felvételéhez ugyanúgy fontos a szabad akarat, a hitbeli elmélyültség és a testi-lelki felkészültség. Halálveszélyben, ha elérhetetlen a saját felekezetű pap, akkor szabad egymás híveinek is kiszolgáltatni ezeket a szentségeket. Ez olyan szép jele a gondoskodó szeretetnek: még ha van is történelmi-teológiai-kulturális különbség közöttünk, a haldokló ne távozzon el szentségek nélkül, sürgető élethelyzetben a szeretet elsőbbségét kell nézni.

Persze (a sürgető élethelyzeten túl is) valamilyen szinten mindenkinek érdemes megismerni a keleti kereszténységet. Mindannyian tudjuk, hogy aki csak egy nyelvet beszél, az egyet sem ismer. A saját anyanyelvünket is akkor kezdjük jobban érteni, amikor megismerünk egy idegen nyelvet. A II. Vatikáni Zsinat arról beszél, hogy az egyház két tüdővel lélegzik: a keleti és a nyugati tüdővel. Akkor jó erős, ha mindkét tüdő erős, ha mindkét világ kincsei ragyognak. Érdemes megismerni a keleti egyházak teológiáját, liturgiáját, művészetét, spiritualitását: ezáltal nem csak gazdagodunk, de a saját felekezetünk sajátosságait is komplexebben látjuk.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet! Amire kérünk hogy figyelj:
– helyesírás  – ékezetek használata
– ellenőrizd egy gyors kereséssel, hogy válaszolt-e hasonló kérdésre már korábban Papp Miklós

hirdetés