Életbevágó

Magányos harcos, avagy életvédőként az orvostanhallgatók között

Orvostanhallgató vagyok. Életvédő vagyok. Véleményem szerint ez a két dolog együtt jár, nincs az egyik a másik nélkül. De az orvostanhallgatók között eddig még egy-két emberen kívül nem nagyon találtam olyat, aki szintén így gondolná.

A szélsőséges liberális szellem és gondolkodás sajnos mindenhol beleivódott a gondolkodásba, ezért természetesen a leendő orvosok sem kivételek. Én olyan vágyakkal és álmokkal jelentkeztem az orvosi egyetemre, hogy majd végzett, diplomás orvosként – akinek tudása hatalmas lesz az emberi testről és fejlődésről – ki tudok állni a megfogant, védtelen életekért.

Hittem, hogy sok hasonló gondolkodású fiatallal fogok találkozni az egyetemen, hiszen, aki orvos akar lenni, arra szeretné feltenni az életét, hogy gyógyítson, életeket mentsen.

Ez így is van a legtöbb esetben, sok fiatal egyetemistának látni a szemében, hogy ez a célja, de ők csak a már megszületett életeket akarják menteni. Ezt csak én gondolom diszkriminációnak? Én nem látok értékbeli különbséget egy két hónapos csecsemő, egy öt éves kisgyerek, egy 85 éves idős ember, vagy éppen egy 9 hete megfogant magzat között.

A társadalmi gondolkodásban két különböző véleményt különítünk el a magzati életről és abortuszról való gondolkodásban. Vannak a pro-life, más szóval életvédő gondolkodásúak, akik vallják, hogy az emberi életet a kezdetektől, vagyis a fogantatás pillanatától védeni kell. Vannak a pro-choice, vagyis választás pártiak, akik szerint a nőnek joga van döntenie a saját testéről, ezért nagyrészük támogatja az abortusz bármely formáját. Az átlagemberi gondolkodás szerint alapvetően rossz dolog a terhességmegszakítás, de nem szólnak bele más dolgába, fontosnak tartják, hogy mindenkinek joga legyen hozzá (tehát nagyrészt abortuszpártiak). Úgy gondolják, hogy az abortusz a világ „szükséges rossza”. Az orvosok nagy része is így vélekedik.

Az emberek általában vakon hisznek a tudományban, hiszen ki tudna ellenállni a brit tudósoknak? Mégis, itt van az a tudományos tény, hogy az emberi élet a fogantatástól kezdődik (összeolvad a két ivarsejt és készen is van az új, megismételhetetlen genetikájú ember), és az emberek ezt mégsem akarják elhinni, vagy csak egyszerűen nem akarják elfogadni, hiszen akkor elég nagy bűntudatot kéne elviselniük.

De nem csak az átlagemberek, hanem a leendő orvosok sem. Mégis miért? Az abortuszért kapott pénz miatt? Vagy fontosabb az az ember, akinek több sejtje van? Sajnos erre még nem jöttem rá, hogy mi a valódi indok. A világ legnagyobb életvédői is olyan orvosok, akik régebben több száz vagy ezer abortuszt hajtottak végre. Szerintem ennél nagyobb bizonyosság nem is kellhet egy embernek, hogy rájöjjön a puszta valóságra: az abortusz rossz, hiszen egy ártatlan emberi élet kioltásáról van szó.

Utóbbi időben több ellenállást és ellenszenvet tapasztaltam ismerőseim körében, azért mert ki merem mondani, hogy egyáltalán nem támogatom az abortuszt, mert gyilkosság. Vannak napok, amikor erről beszélek valakivel, akkor lenéző pillantásokat kapok, illetve, hallgathatom, hogy mégis hogyan tudok így gondolkodni. Én meg eközben arra gondolok, hogy hogyan tud mindenki máshogy vélekedni erről a témáról.

Számomra nagyon megdöbbentő, hogy mind a leendő orvosok, mind az átlagember mennyire tart a Down-szindrómás babáktól, mert, az a gyerek beteg és értelmi fogyatékos lesz, és ezáltal megnehezíti majd a mindennapokat. Tény, hogy biztosan több törődést igényelnek, mint egy átlag gyerek, de annál több szeretetet tudnak nyújtani, ami  kárpótolja a szülőket és a testvéreket a sok nehézségért. Egy órán felvetettem, hogy én szívesen lennék egy Downos baba anyukája majd a jövőben és ezért is lenéző pillantásokat és kommenteket kaptam.

Ez azért is érint mélyen, mert anno a szüleim engem is Downos babának vártak. Mi lett volna, ha ők is így gondolkodnak? Én ma nem lehetnék itt és nem írhatnám le többek között ezeket a sorokat sem. Egy hónappal később rólam is kiderült, hogy a vizsgálat nem volt jó, mert az sosem 100%-os. De mi lett volna, ha tényleg eggyel több kromoszómával születtem volna, mint várták? Egy szerető család nevelt volna ugyanúgy fel, mint ahogy történt és ezért mindennap hálát adok.

Hasonló a hozzáállás az erőszakban fogant babákhoz is. Az biztos, hogy az egy nagyon nehéz kérdés és a nőnek egy örök sérelem, főleg, ha megszüli a babát, akkor minden nap szembesülnie kell azzal, hogy mi történt vele. De a legtöbb hölgy, aki ilyen esetben volt, azt nyilatkozta, hogy ha elvetették a babát, az olyan volt, mint egy második erőszak és egyszerűen nem tudják feldolgozni egyiket sem. Míg azok az anyák, akik megszülték ezeket a gyerekeket, békét és megnyugvást leltek a kicsiben.

Mostanában azért mindenki nagyon érzékeny a világra (kivéve a magzatokra…) és minden fájdalmát, jó akarását kiposztolja, hogy mindenki lássa, milyen együttérző személy az illető. Ez természetesen egyetemista társaim körében sincs máshogy, nagy lelkesedéssel posztolgatnak mindenféle szörnyűséget a nagy világból, megható kommentárral. Az egyik ilyen posztolt képen egy fejlődő embrió volt, míg a másikon egy menekült kislány, a szöveg pedig a következő: „Ha ez az élet számít (embrió) és ez nem (kislány), akkor ne tettesd tovább, hogy a törődésed vallási alapú.” Ez a kép bennem több kérdést is felvetett. Az első, hogy ki mondta bármikor is, hogy csak a méhen belüli életek fontosak valakinek? Szerintem még senki. Minden élet egyenlő, ezért mindkettő – mind az embrió, mind a kislány – egyenlően fontos és védendő ezért mindkettőért mindent meg kell tenni, amit csak tudunk.

Hiszem és vallom, hogy minden ember sejtszámtól függetlenül egyenlő és nem szoktam sejtszám alapján diszkriminálni senkit.

Ezt az álláspontomat az egyetemen is megosztottam egy órán, és bár viccként hangzott el, hogy akkor minden zöldmoszat életét védjük, én nem éreztem annak. Nem gondolom, hogy bármikor is vicc tárgyává lehetne tenni az emberi életet. A többiek jót nevettek, én meg csöndben ültem tovább, teljes döbbenettel.

De azért a sok eltérés ellenére minden orvostanhallgató egyetért egy dologban. A legtöbb nemkívánt terhesség oka a tudatlanság. A nem megfelelő szexuális felvilágosítás az iskolákban, valamint hogy mind a szexet, mind az abortuszt tabuként kezeli fiatal, idős egyaránt. A legtöbb tinédzser úgy megy bele egy szexuális kapcsolatba, hogy nem is tudja a minimális biológiáját sem és fogalma sincs a következményekről. Ha minden gyerek korának megfelelő tudást kapna a témáról, akkor lecsökkenne a nemkívánt terhességek és a terhességmegszakítások száma.

Minden nap nehéz, minden egyes nap meg kell vívnom a csatát azért, mert kiállok az élet mellett és nem követem az átlag gondolkodást. Sokszor kapok beszólást és lenéző pillantásokat. De higgyétek el, megéri ez a sok megpróbáltatás.

„Onnan tudod, hogy valamit rosszul csinálsz, ha követed a többieket” – mondta anno az oktatóm, amikor vezetni tanultam, és rájöttem, hogy ez nem csak a vezetésre igaz. Kevesebben vagyunk, mint az abortuszpártiak, de nem szabad, hogy ez eltántorítson bárkit is. Tudom, hogy nehéz kiállni a véleményünk mellett, mert félünk az ítéletektől és a kirekesztéstől. „A szándék, amelyben ez a gyermek fogant, fontosabb az én félelmemnél.” mondja Mária A születés című filmben. Ne féljetek, hiszen tudjuk, hogy igazunk van és ezt a tudomány is alátámasztja. Én bizakodó vagyok, hiszen egyszer a rabszolgatartást is betiltották és ma már hihetetlennek tűnik, hogy anno ez volt a normális. Hátha egyszer ez is az lesz és az életvédő és orvos szó egybeforr.

G.M.

hirdetés

2 hozzászólás

  • Válasz Desmond Wallace 2019. 10. 24. 14:26

    Remek írás.
    Köszönöm, hogy olvashattam!

  • Válasz Bartha István 2019. 10. 28. 16:59

    Zavaros gondolkodású orvostanhallgató, aki összetéveszti a szakmáját a vallással – közvetlenül a saját hitével. Elítélő véleményt fogalmaz meg az ember legfontosabb vágyáról, a szabadságról (mert a liberalizmus az ember szabadságáról szól). Akár egy jó cikk is születhetett volna, ha a cikkíró nem keverné a szezont a fazonnal!