Különleges beszélgetésnek lehettem részese a napokban. A Szólj be a papnak! debreceni rendezvényén három nyugalmazott püspök várta a provokatív kérdéseket, beszólásokat. A rendezvény előtt régi ismerősökként beszélgettek Gáncs Péter evangélikus, Bölcskei Gusztáv református, és Beer Miklós római katolikus püspökök. Egy mondat megragadt bennem az elöljárói eszmecseréből, mégpedig az, hogy olyan magasak a templomaink küszöbei, hogy nehéz azokat átlépni.
De mit is jelent ez pontosan? Természetesen nem építészeti problémára hívták fel a figyelmet a püspökök, hanem az egyház elérhetőségére. Ezzel a kritikával gyakran illeti a Szólj be a papnak! közönsége is az egyházat. Az érdeklődés, kíváncsiság adott, hiszen sokan visszajáró vendégei a kocsmamissziónak, de a küszöböt, azt már nem akaródzik átlépni.
Őszintén szólva megértem. Senki sem szereti kívülállónak érezni magát, vagy kínosan feszengeni a liturgia alatt, mert nem tudja mikor kell leülni, felállni. Az ember azért is jár egy adott gyülekezetbe vagy plébániára, mert közösségre talált ott, vagy keresi a közösségét. Keresztényként könnyebb becsatlakozni egy új gyülekezetbe, mint egy teljesen kívülállónak.
Talán ez az egyik legnagyobb feladatunk és kihívásunk közösségekként, gyülekezetenként. Hogyan tudjuk áthidalni a szakadékot? Milyen programokat, rendezvényeket, szociális kezdeményezéseket tudnánk csinálni, amikkel közelebb kerülhetünk a külvilághoz? Lehet, hogy mi értjük a saját hirdetőtáblánkat, de vannak rajta hasznos információk másoknak is?
Képzeljünk el egy olyan szituációt, hogy teljesen el vagyunk keseredve és szeretnénk tanácsot kérni valakitől. De kitől? Oda mernénk menni a lelkészhez vagy a plébánoshoz úgy, hogy sosem jártunk még templomban? Valószínűleg nem.
Mit tudunk tenni, hogy ez megváltozzon? Hogyan tudunk segíteni másoknak abban, hogy átlépjék a küszöböt? Nekem mi a feladatom ebben? A kérdéseket mindenkinek személyesen kell megválaszolnia.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás