A Papp válaszol!

A Papp válaszol! – beteg rokon, házasságon kívüli csók, a közösség értelme

Három újabb nehéz, de nagyon fontos témában érkezett kérdés Papp Miklós görögkatolikus paphoz és családapához: vajon hogyan tudjuk helyesen elfogadni azt, ha szeretett nagyszülőnk súlyosan beteg? A házasságon kívüli csók házasságtörést jelent? Csak akkor leszünk “jó keresztények”, ha járunk közösségbe?
Továbbra is várjuk kérdéseiteket – egyben köszönjük is türelmeteket, hiszen számtalan levél érkezik a rovat kapcsán!

Júlia (Szolnok)

Nagyon súlyos beteg a nagymamám, már kórházban van, s én szégyellem, de nem tudok hozzá bemenni. Szeretném a mosolygós nagymamámat megőrizni, meg azt sem tudom, hogy mit mondjak neki. Olyan sutának érzem magam.

A szeretetről két dolgot mondanék. Egyrészt a szeretet a valóságot akarja szeretni, nem az ideákat, s nem is az emlékeket. Nagymamádat úgy kellene szeretni, ahogy most van. A szeretet nem azt nézi, hogy neked mi a kellemes, hanem a másiknak mi esne jól, mi emelné, mi segítené a saját üdvössége felé. Valamennyire éretlenségnek kell tartanunk, ha a saját szép képeinkkel vagyunk elfoglalva, s nem szeretjük azt, aki még itt van. Másrészt az elbúcsúzás valódiságához tartozik, hogy találkozzunk elesett állapotban is, ne csak akkor szeressünk, amikor könnyű szeretni.

A másik szempont: a szeretet tudja, hogy nem kell mindig aktívnak lenni. A szeretetben fontos az aktivitás (valamit mondani, tenni), de fontos a passzivitás is: csak úgy együtt lenni. Tudják ezt a szerelmesek, a barátok, a jó családok is: nem kell mindig aktívan valamit csinálni, jó „csak úgy” együtt is lenni. A beteg nagymamádnak biztosan jól esik, ha aktívan szereted, ha adsz neki inni, ha megeteted. De az is szeretet, ha csak ott vagy, fogod a kezét, beszélteted az emlékeiről, elmondod, te mire emlékszel szívesen. Az is jól esik neki, ha beszélgetünk vele és előtte a mindennapi dolgokról, iskoláról, munkáról, családi ügyekről: a beteg ilyenkor érzi, hogy még ő is számít, jelen van a család ügyeiben, nem csak a betegségéről beszélünk. Bátran beszélj az iskoláról, a matekról, az osztályról. Jól esik a betegnek, hogy emberszámba veszik, megosztják a családtagok a mindennapjaikat.

Természetesen keresztényként megyünk mindig beteg szeretteinkhez. Jól esik neki is, nekünk is, ha tudunk együtt imádkozni, legalább a Miatyánkot. Szeretek bevinni szentképet, kitenni az asztalára vagy a párnája alá csúsztatni: hadd tudja, hogy az égi erők is vele vannak. Betegen szeretjük szemlélni a keresztet, ez is közel hozza szenvedéseinkhez Krisztust. Szeretünk elsétálni a kórházi kápolnába, ott egy kicsit ülni, csöndben lenni, sírni. Minden kórházban szolgál kórházlelkész, akit érdemes korán behívni (amíg nagymama még jobban van), s aztán a lelkész majd tudja, milyen gyakran jöjjön még. Főleg, ha a halál küszöbe egyre közelebb jön, jól esik a betegnek nem egyedül lenni, szorongó szívét emberi együttérzéssel melengetni, a hitet az ágya mellé vinni, küzdelmeit a békesség jótékony légkörével körül venni. S ha éppen ott vagy, amikor a lelkét visszaadja a Teremtőnek, az nem könnyű, de mégis kegyelmi pillanat. Neki is úgy jó, ha nem egyedül haldoklik. 

A beteglátogatás nem csak nagymamádnak fog jól esni, hanem visszahat rád is. Hihetetlenül sokat érlel rajtad. Az egész mai világ bálványozza a fiatalságot, az egészséget, s eldugjuk a betegeket, a haldoklókat. Emiatt úgy is élünk: könnyedén szórjuk az éveket, felelőtlenül hozunk döntéseket, kicserélhetőnek tartjuk a kapcsolatokat, lazán imádkozunk. A halál közelsége nagyon sokat képes érlelni infantilis életvitelünkön. Komolyabban vesszük, akik még élnek, igyekszünk jobban fogni az életidőnket, elszántabban akarunk egy életpályát felépíteni, kevesebb bűnt követünk el, s őszintén keressük Istent. Ilyenkor megértjük, hogy nem csak mi teszünk jót a beteg meglátogatásakor, hanem ők is visszahatnak, s az utolsó jó tetteik egyike lehet, ha érlelik az unokáikat a valódi élet, az őszinte hit, az érett szeretet felé.


 

K.Józsefné (Eger)

Házasságtörés-e,azaz halálos bűn, ha férjes asszony sok év után, mikor találkozott első szerelmével, csókolózott vele ?

A bűn definíciója: szeretetlenség. Ez a tett szeretetet épített, vagy rombolt? Építésnek semmiképpen sem nevezném, de semleges dolognak sem. Ha rombolt, akkor mit, és miért bűn?  

Ez először is bűn a házastársunk ellen, hiszen hozzá tartozunk szóval, érzelmekkel, tettel, esküvel, hosszú évekkel, Isten előtti fogadalommal. A testünkkel azt fejezzük ki, ami a szívünkben van, amit igaznak tartunk, amit megfogadtunk: minden olyan gesztus, ami mögött nincs valódi szerelem, elköteleződés, igazság, sőt, maga Isten, az hazugság, s ezért bűn. Ilyen értelemben nem csak a csók, hanem minden hamis gesztus bűnnek számít. Természetesen még ha volt is egykor szerelem önök között, még ha most éreztek is „valamit”, ez akkor is hazugság. Igazi szerelemnek csak az nevezhető, amiben jelen van az erósz, a filia és az agapé (az érzéki, az értelmi és a szent szeretet), ezért testileg csak az ilyen szerelmet fejezhetjük ki igaz módon. Ha a szerelem nem teljes, nem igaz, akkor nincs mit kifejezni testileg (ezért bűn az egyéjszakás kaland is, még ha „éreznek is” valamit).

Másrészt bűn önmaga ellen. Képzelje el, hogy fénykép készül róla, az illető eldicsekszik vele másoknak, híre lesz. Ha felépítünk egy életet, családot, becsületes hírnevet, nem rombolhatjuk le buta bűnökkel. Az önszeretet parancsa sem engedi, hogy alsóbbrendű vonzalmaim miatt tönkre tegyem a magasabb szintű értékes életemet. Az igazi önszeretet nem a pillanatnyi érzelmi kielégülést akarja önmagának, hanem a leghosszabb távú, üdvösségre vezető örömöket.

Nem feledkezhetünk meg a gyerekekről sem, ha vannak: éppen eléggé gyöngíti bennük a tartós kötődést, a szentségi házasságot, a halálig tartó hűséget ez a világ – még édesanyjuk is? Nagyon mély hatással tud lenni a gyerekek későbbi házasságára, ha a szüleik nehéz időkben is kitartottak egymás mellett, de sajnos az is mély minta tud lenni, ha megcsalták egymást.

S természetesen bűn az illető férfi ellen is. Mindig is féltem attól, hogy én is taszítok valamennyit másokon a bűneimmel. S talán én időben megállok, kiszállok „csak” a csóknál, de ő megérezheti a bűnös „öröm” ízét, s talán nem velem, de mással lejjebb fog csúszni a lejtőn. Valamilyen szinten bűnrészes lehetek, ha elindítom a lejtőn – még ha én ki is szállok. S ez vonatkozik minden más bűnös mintára is (alkohol, öngyilkosság, hitetlenség): lehet, hogy én időben észhez tértem, de talán mást lejjebb taszítottam. Minden bűnnek van tovább hullámzó hatása, így mindig bűnrészesek vagyunk.

A teológia szerint igazából minden bűn Isten elleni bűn is. Erre teremtett engem, az ilyen szeretetért halt meg? Valahogy minden bűn a Megfeszített arculcsapása is, a bűnnek mindig van teológiai dimenziója is, nem csak horizontális vagy pszichológiai. Mindezek fényében belátható, hogy nem egyszerű bűnről van szó, hanem olyanról, ami sokkal mélyebben képes mérgezni.

Persze azon túl, hogy bűnnek nevezzük a tettet, az a nagy kérdés: miért történhetett? Talán nincs elég önfegyelem az ön életében, félvállról veszi a szenvedélyek kezelését, a test fegyelmezését, a böjtöt, az aszkézist? Talán kiszáradt érzelmileg, annyira lapossá vált a házasságuk, az érzelmi életük, hogy éhesen beleharapott a kínálkozó alkalomba? Talán a házasságán kívüli érzelmi élete is kiüresedett, se egyház, se hobby, se kultúra – s ilyen módon keresett valami érzelmi töltődést? Talán kacérkodik másokkal, játszik, flörtöl férfiakkal, nem veszi komolyan a határok megtartását, s a bűnt? Talán eltávolodott Istentől, s a szíve nagy szeretetvágyát, amit csak Isten tud kielégíteni, elkezdte a maga kezébe venni, s mondjuk élete közepén elkezdte magát vigasztalni, kárpótolni? Talán nem tudta korábbi szerelmeit lezárni és az Isten beteljesítő művére bízni, aki majd beteljesíti minden szeretetünket? Talán halálfélelem van az élveztek kényszeres kipréselése mögött? Természetesen én csak találgatok, erre önnek kell megtalálnia a választ, mondjuk egy üres templomban, az oltár előtt.

Krisztus mindig megértette azokat a bűnösöket, akik szeretetre vágytak. De önmagához hívta őket, mert csak Nála nyugodhat meg a szívünk, nála tanulhatunk igaz szeretetet, ám a bűnt mindig megalkuvás nélkül bűnnek nevezte.


 

Alexandra (Fót)

Sosem tudtam igazán közösséghez tartozni. Gyerekkoromban és fiatal koromban vallásos, hittanos közösségbe jártam, azonban ez tinédzserkorom végén abbamaradt. Mindig azt éreztem, hogy kilógok, hogy ők jobban szeretik Istent, vagy hogy jobban értik mint én. Emiatt megkeseredtek a találkozások, mindig kerestem a kiutat. Ma már látom, hogy nem voltam olyan buzgó, mint Ők, a szüleim sem voltak igazán vallásosak, ha tanultam valamit azt is csak a nagyszüleimtől. De valójában csak akkor lehetek jó keresztény, ha tartozom valahová, és rendszeresen ápolom ezeket a kapcsolatokat? Ha elmegyek közéjük, és “erőltetem” a kapcsolatot? Ha hagyományok szerint csinálok mindent? Előre is köszönöm a választ!

Az ember természete alapvetően kettős: megismételhetetlenül egyediek vagyunk, ugyanakkor megkerülhetetlenül társas lények. Az Egyház úgy mondja: a szíve közepében mindenkiben lakik egy belső remete, ugyanakkor senki sem sziget, egymáshoz tartozunk. Ennek a kettősségnek az alapja a Szentháromság képére való teremtettségünk: az Atya, a Fiú és a Lélek személyei felcserélhetetlenek, ugyanakkor a legtökéletesebb szeretetegységben élnek. Az ember személye is egyszeri csoda, misztérium, mindenki kincs – ugyanakkor embertől származunk, emberekkel élünk együtt, a társas szeretetre vagyunk beoltva.

Ezt a kettősséget életünk minden területén megéljük: a hivatásunkat, munkánkat is átháríthatatlanul személyesen kell eldöntenünk, de senki sem él önmagának. A szeretetünk, szerelmünk is egyedi csoda, senki nem tud úgy szeretni, mint én – és a szeretet lényege éppen a kapcsolat, az önmagunkból kilépés. A szenvedés, az imádság, a szórakozás is egyszerre egyszemélyes és közösségi. Ezt a kettősséget egyensúlyban megélni nem csak neked nehéz, hanem a társadalmaknak is: látunk a kollektívát erőltető ideológiákat (nácizmus, kommunizmus, erőltetetten egységes EU, globális világfalu), de látjuk a túlfújt individualizmust is, ami könnyen hajlik önkényre, gátlástalan egyénieskedésre, s nem képes tartósan szeretni, hűséges kapcsolatban megöregedni.

A kereszténységünket is ebben a kettős dimenzióban éljük meg. Egyszerre állunk mindig egyedül Isten színe előtt szívünk kamrájában (akárhányan imádkoznak is mellettünk), egyedül kell átháríthatatlanul kimondanunk, hogy „hiszek az egy Istenben”. Ugyanakkor Krisztus azt ígérte, ahol ketten-hárman összejövünk a nevében, velünk lesz. A közösségnek is ajándékozza önmagát, közösségileg, újszövetségi népként is akarunk vallásosak lenni. Ennek megvan az előnye: egymást gazdagítjuk, közösen őrizzük a hit tradícióját és közösen kutatjuk a jövőjét, egymásban is tartjuk az erkölcsi nívót, szervezetten szolgálunk a karitászban, s nagyon jó együtt imádkozni. Mindegyikőnk vallásossága egyszerre egyszemélyes és közösségi – s kémleljük az egyensúlyt: amikor az egyik könnyebben megy, akkor a másik oldalra teszünk egy lapáttal. Megtörténhet, hogy olykor tolakodóan közösségi vagyok, levakarhatatlanul segítő, állandóan az észt osztó, a programok dömpingjét szervező, másokat háttérbe szorító. Ilyenkor egészséges néha visszahúzódni, csöndben lenni, gazdagodni, a saját intim isten-, és embertársi kapcsolatainkat elmélyíteni.  

Neked most azt hiszem a másik oldalra kellene tenni egy lapáttal. Nem lehet elzárkózni, a „magam módján vallásosnak lenni”, hanem igenis fontos az egyházi közösség. Tehát egyrészt dicsérni szeretném, ha van személyes istenkapcsolatod, másrészt sürgetni szeretnélek, hogy ne szakadj el a közösségtől! Fontos tudni, hogy a „nagy közösséghez” mindig van egy-két belépő segítőtárs. Szemelj ki egy-két számodra szimpatikus embert, s közeledj hozzájuk. Túl matematikai (és ezért naivitás) azt hinni, hogy egy jó közösségben mindenki mindenkit abszolút egyformán szeret – mindenütt vannak kisebb 2-3-4 fős közösségek, barátságok, akikből összeadódik a nagyobb közösség (persze nekik is hivatásuk, hogy be ne zárkózzanak a maguk klikkjébe, ez Krisztusnak biztosan nem tetszene!). Aztán jót tehet az elfogadásodnak, ha előbb adsz: akár a kiszemelt egy-két társnak, akár a közösségnek, ha sütsz valami finomat, szervezel nekik egy túrát, elviszed őket egy jó programra. Talán kicsit türelmesebbnek kell lenned: ha hatalmas szeretetelvárásokkal közeledünk, akkor mindig csalódunk. Lépésenként közeledhetünk egymáshoz, talán sokszor egyszerűen csak jelen kell lenned, olykor csevegned bármiről, de van, akit azért szeretünk, mert ritkán szól, de akkor magvasat. Talán a magad elfogadásával annyira el vagy foglalva, hogy nem veszed észre: van még egy-két hasonló peremre szorult, magányos alak, akiket te is megszólíthatnál, s elkezdhetnéd velük a kiscsoportos közösségszervezést. Nagyon hiszek az ember tanulékony szabadságában: nem gondolom, hogy akár a gyerekkornak, akár a korábbi rossz közösségi élményeknek determinálniuk kellene. Még ha volt is valami „úgy”, nem kell mindig „úgy” maradnia, tudunk szabadok lenni az újra, a másra.

Lehet, hogy egyes emberek személyisége sohasem lesz locsi-fecsi, közösségkedvenc, közbohóc figura, de nem is kell önmagunkat olyanná tenni, akik nem vagyunk. Talán nekik a közösségi élet szolidabb formája való – de közösségi élet akkor is kell.


Téged is arra biztatunk, hogy tedd fel kérdésedet!

Még nem érkezett hozzászólás