Nem is olyan régen arról írtam, hogy még jó, hogy Isten nem egy kívánságteljesítő dzsinn, hanem annyira szeretetteljes, hogy nem a mi kívánságaink alapján alakítja a dolgainkat, hanem úgy, hogy az számunkra a lehető legjobb legyen. Ugyanakkor, ez nem azt jelenti, hogy nem fordulhatnánk a szerető Mennyei Atyánkhoz az ügyes-bajos kéréseinkkel.
Éppen a vasárnapi ünnepi szentmisén ültem, amikor eszembe jutott néhány gondolat egy lelkigyakorlatról, amelyen korábban részt vettem. Minden katolikus tudja, hogy a szentmisék során a Hiszekegy után (vagy bizonyos esetekben közvetlen a prédikáció után) elhangoznak a hívek könyörgései. Ezek általában olyan gondolatok, amelyek előre meg vannak fogalmazva a könyvben, attól függően, hogy éppen az évnek melyik időszaka van, milyen ünnephez kapcsolódnak, vagy éppen az evangélium szövegéhez igazodnak. De olyan is akad, amikor egy adott esemény kapcsán a könyörgések szövegét saját szavakkal fogalmazzák meg, az eseményhez igazítva.
Sokszor szinte teljesen monotonan hallgatjuk ezeket a könyörgéseket, valahogy nem tudunk azonosulni velük. Nem azért, mert ne lenne fontos számunkra az, hogy Isten segítse meg az elesetteket, adjon otthont a hajléktalanoknak és az éhezőknek ételt, óvja meg az üldözött keresztényeket, küldjön papokat, teremtse meg az egységet és még sorolhatnám. Ezek mind nagyon fontos dolgok, és igenis imádkoznunk kell ezekért a célokért, az egyházért és az egész emberiségért.
De talán pont abból adódóan, hogy monotonnak érezzük, sokszor automatikusan mondjuk, hogy „Kérünk Téged, hallgass meg minket!”, anélkül, hogy igazából felfognánk, hogy a világ leghatalmasabb Ura elé visszük a kéréseinket, aki gondot visel ránk. És nem mellesleg, aki nagyon-nagyon szeret minket.
Talán te is éreztél már hasonlót. Lehet, hogy nem pont egy katolikus szentmisén a könyörgések felolvasása során, hanem akkor, amikor próbáltál elmélkedni, elmélyülni és Istenhez fordulni a kéréseiddel. Hiába próbáltál imádkozni a jó célokért, valahogy nem tudtad igazán átélni, hogy Isten „ott van veled szemben” és hallgatja a kéréseidet, mert túlságosan elkalandoztál, nem ott járt az eszed, fáradt voltál vagy egész egyszerűen csak egy olyan lelkiállapotot éltél meg, amikor nehezedre esett ezt őszintén elhinni. Vagy esetleg az is megtörtént, hogy olyan dolgokért imádkoztál, amelyeket ugyan jó célnak, szándéknak gondoltál, de valahogy annyira nem tudtál azonosulni velük (mint az előző bekezdésben felsorolt példák). Én is sokszor megtapasztaltam ezt.
Az emberi elme a korlátozott látásmódból adódóan nem tudja felfogni, hogy milyen nagy Isten előtt állunk, de a jó hír az, hogy Ő ezt nem is várja el tőlünk. És nekünk se kell elvárnunk magunktól, hogy mindig minden egyes imában érezzük Isten közelségét. Viszont, arra törekednünk kell, hogy hittel és kellő alázattal forduljunk Hozzá!
Legközelebb, ha szentmisén veszel részt és amikor elérkezik a könyörgések felolvasása, akkor azon túl, hogy figyelemmel hallgatod, gondolkodj el azon is, hogy TE mit kérnél a Jóistentől. Mik lennének a TE könyörgéseid? Milyen szándékra ajánlod fel a misét, mi az, amiben szükséged lenne neked, vagy bárkinek, akit lélekben odaviszel Isten elé, az égi kegyelemre?
Ugyanakkor azt is fontos leszögezni, hogy nem feltétlen kell templom vagy szentmise ahhoz, hogy Isten elé vidd a kéréseidet. Meg lehet ezt tenni a szobád legbenső zugában is, vagy bárhol, ahol el tudsz csendesedni.
És azt se feledd, hogy Istentől nem csak kérni lehet, hanem az eddigi kegyelmekért, ajándékokért, amelyeket kaptál, adj hálát és dicsőítsd az Istent! Szánj néhány percet arra, hogy számba vedd mindazt a jót, amivel megáldott és esetleg azokért a nehézségekért is adj hálát, amelyeket megengedett Isten számodra, hogy épülj általuk!
„Szeretem az Urat, mert meghallgatta könyörgésem szavát. Mert felém fordította fülét
azon a napon, amelyen segítségül hívtam.” – Zsolt 116,1-2
Nagy Barbara
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás