Blog

Így harcolok az egom ellen

Lelkigyakorlatra készültem. Önmagában ebben nincs is semmi különös. Azonban az utóbbi két hétben olyan lelki felfordulásban szenvedtem, hogy nehezen találtam a kiutat. A féltékenység, az irigység, a harag állandóan tomboló vihart eredményezett a lelkemben. Úgy éreztem, hogy semmibe vesznek. Úgy éreztem, hogy én mindenemet odaadom, és mégis átnéznek rajtam, mégis a partvonalra állítanak. Valójában jelentéktelen dolgokról volt szó, de mivel nem kezeltem helyén őket, a sok apró kis tüske miatt a végén már egy hatalmas seb tátongott a szívemen.

„Isten temploma szent, és ti vagytok az” (1Kor 3,17). Ez volt a lelkigyakorlat címe. Hát, bevallom őszintén, sok mindennek éreztem magam az elmúlt napokban, de Isten szent temploma nem szerepelt a listán. Úgyhogy kíváncsian vártam, mit tartogat számomra a hétvége.

Péntek reggel a Laudes egyik Zsoltára pont az volt, ami a szívemhez legközelebb áll. Legfőképp az alábbi részlet:

„Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem.” (Zsolt 51,12)

Ez rögtön segített abban, hogy kicsit másképp kezdjem el szemlélni a helyzetem. Tudtam, hogy pont a megfelelő helyre indulok éppen. Egy lelkigyakorlat most pontosan az, amire szükségem van ahhoz, hogy ki tudjak lábalni ebből a szituációból és később majd megerősödve térhessek vissza a hétköznapokba.

Sok meghatározó lelki élményt gyűjtöttem ezen a hétvégén, és a lelki válságomra is érkezett gyógyír.

Nagyon hamar felismertem, hogy vélt és valós sérelmeimet nem az embertársaim okozták. Hanem az egom. Az egom csapdájába estem.

Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem az alázatosság nem megy egyszerűen. Folytonos a harc és a küzdelem az egommal, és ez a küzdelem néha nemcsak lelki, hanem fizikai kimerültséghez is vezet. Ebben is hasznos volt ez a hétvége, hogy a lelki erőm mellett testi erőmet is visszanyertem.

Egyházközségünkben szinte minden hétköznapi szentmise végén elimádkozzuk a következő imát:

Uram, ahová tettél, ott szolgállak, 
ahol megsejtlek, ott kereslek. 
Ahogyan tudlak, úgy követlek, 
ha megbotlom, nem csüggedek. 
Ami van, azért magasztallak, 
ami nincs, azért nem zaklatlak. 
Ami a munkám, megcsinálom, 
a jó szót érte sose várom. 
Ha nem sikerül, nem kesergek, 
és másnap mindent újrakezdek.

A jó szót érte sose várom. Minden nap elmondom, de valójában azért várom a jó szót, várom azt, hogy az emberek felfigyeljenek a munkámra, hogy egy kicsit sütkérezhessek az elismerés fényében. És amikor ez nem következik be, akkor az egom lázadozni kezd. Ha ilyenkor elmulasztom kérni Isten segítségét, hogy töltsön be az alázatosság lelkével, akkor a helyzet ismét viharossá válhat.

Erről is tudtam beszélni az egyik szerzetesnővérrel, és valamelyest megnyugodtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel a problémával küzd. Ő mesélte, hogy egy Jezsuita atya ismerőse szerint az egonk halálunk után 30 perccel fog csak meghalni, mert még az utolsó utáni pillanatban is ágaskodik, és próbálja elérni, hogy az ő akarata menjen végbe.

Sokszor kell emlékeztetnem magam, hogy ne az emberektől várjam az elismerést, hogy szelíden, alázatosan éljek. Ez kedves az Úr előtt. Ha bármikor érzem az egom ’támadását’, akkor az alábbi szentírási szakaszok nagy segítséget tudnak nyújtani. Segítenek, hogy megértsem, hogy mennyire fontos, mennyire Istennek tetsző dolog az alázatosság.

„Ha bölcsességre vágysz, tartsd meg a törvényt, és Isten megadja azt neked, mivel az igazi bölcsesség és műveltség az Úr félelme, s ami kedves előtte, az a hűség és az alázatosság.” (Sir 1,33-35)

„…éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatban, szelídségben és türelemben.” (Ef 4,1-2)

„Mielőtt összetörne, felfuvalkodik az ember szíve, a dicsőség előtt pedig alázatosság jár.” (Péld 18,12)

Mindig szem előtt kell tartanom, hogy a tiszta szívből végbevitt jó cselekedeteket az Úr megjutalmazza a maga idejében. Nem baj, ha ebben a világban nem mindig kapjuk meg az általunk oly áhított elismerést. Mindig derűs lélekkel és mosollyal az arcunkon munkálkodjunk, bármilyen legyen is a fogadtatás, bármennyire is elszomoríthat minket, vagy szenvedést okozhat nekünk az emberek közömbössége.

Egyik nagy példaképem, Lisieux-i Szent Teréz egyik gondolata is erre figyelmeztet.

„Az Úr Jézus a vidám lelkeket, a mosolygó szíveket szereti. Mikor jut el végre oda, hogy elrejti szomorúságát és dalolva boldogan tűr, szenved az Ő kedvéért?” (Lisieux-i Szt. Teréz)

 

 

Ward Henrietta

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás