2019. 04. 04.

Beszélnünk kell a pedofíliáról!

A pedofíliáról – legyen az akár világi, akár egyházi személyek által elkövetve – fontos és szükséges is beszélni. A 777 az őszinte és az egyenes kommunikáció híve ebben a nehéz témában is, ezért is örültünk kimondottan, hogy egy vendégírás érkezett hozzánk. 

Kevés súlyosabb bűn van a világon, mint egy kiskorú, egy védtelen, magatehetetlen ember bántalmazása. Ide tartozik az abortusz, a gyermekmunka, a fizikai bántalmazás vagy a szexuális visszaélés, a pedofília. Utóbbit a nyugati társadalomban nemcsak az egyház ítéli el, hanem a törvények is. Sajnos, ez nem azt jelenti, hogy a világ ezen részén nincs rá példa. Valószínűleg mindenki hallott már néhány, a média által is felkapott esetről, vagy személyesen is ismer érintetteket. Egy általános pedofilbotránynál már csak az kavar nagyobb port, ha az elkövető egyházi személy, mert ilyen is van. Ne tagadjuk le! Ugyanakkor nagyon nem mindegy, hogyan kezeljük ezeket a történeteket, hogyan ítéljük meg az áldozatot és az elkövetőt.

Én is ismerek olyan papot, papokat, akik pedofíliával lettek megvádolva.

Van köztük olyan, aki beismerte, de olyan is, aki nem. A polgári ügyekben létezik elévülés, az egyházi vizsgálatok pedig lassan és titokzatosan folynak, így nem került minden ügy végére pont. Én nem is szeretném ezeket felhánytorgatni. Sokkal inkább arról szeretnék írni, én hogyan éltem meg, amikor egy általam is jól ismert papot vádoltak meg pedofíliával.

Egy nagyon rendes, karizmatikus, lelkes papról van szó. Hála Istennek akad belőlük pár, ha az ember nem lusta körbe nézni a környező egyházközségekben is. Egyszer aztán a hívek számára derült égből villámcsapásként felröppent a hír: a pap pedofil. Első reakció a teljes elutasítás volt. Gyakorlatilag senki nem hitte el. Végül szépen lassan bekúszott az emberek agyába egy kis árnyék, egy kis balsejtelem, a „Mi van, ha mégis?”. Onnantól kezdve jöttek a kérdések, a kérdések után a feltételezések, utána a vádak, utána a vallomások, majd az elhatárolódás, szidalmazás és a gyűlöletbeszéd. Úgy hiszem, ez a folyamat más eseteknél is valahogy így zajlott le.

Én is feltettem magamnak a kérdéseket, visszapörgettem a vele kapcsolatos emlékeimet és kutattam, hátha árulkodó nyomra bukkanok. Valószínűleg mások is így tettek, mert amikor ismerősökkel szóba került a téma, mindenkinek a szavaiból kihallatszott az önmarcangolás, értetlenkedés és a fájdalom. Azt hiszem, eddig ez rendjén is van. Szükséges megvizsgálnunk saját felelősségünket, saját érintettségünket. A feltételezések azonban már veszélyes terepre visznek, hiszen lehetnek alaptalanok is.

A vádakat pedig különösen meg kell fontolni, hiszen emberi életekkel játszik a vádló.

Az áldozatéval és a vádlottéval is. A vádak és a vallomások után jön az elhatárolódás. És ezen a ponton szeretnék megállni kicsit.

Éveken keresztül azt tanultam a hittanórákon, hogy a „Bűnt ítéljük el, nem a bűnöst.” „Krisztus is a bűnösökhöz jött.” „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra (Jézusra), hanem a betegeknek.” Ezek a mondatok visszhangoztak bennem akkor is, amikor láttam, hogy a plébániai közösségek, a hívek, a volt barátok kezdenek elhatárolódni a paptól és menteni saját magukat, mintha nekik is vaj lenne a fejükön. Egészen egyszerűen nem értettem, miért nem segíteni próbálnak rajta, hiszen, aki ilyet tesz az egy beteg, sérült ember lehet. Szeretném kihangsúlyozni, hogy ezzel nem legalizálni szeretném a tettet, hanem ráirányítani a reflektorfényt arra a tényre, hogy az elkövető is ember, méghozzá éppen az a bűnös ember, aki miatt Jézus eljött a földre. Micsoda képmutatás lenne azt mondanunk, hogy Jézus csak az olyan piti bűnökért ment fel a keresztre, amiket mi, „rendes” emberek követtünk el: hazugság, torkosság, adócsalás, veszekedés, hiúság vagy hűtlenség… kinek mi. Amikor azt mondom, hogy keresztény vagyok és igyekszem Krisztust követni, akkor arra is gondolok, hogy valóban csak a bűnt ítélem el, az elkövetőért pedig imádkozom, hogy Jézus lépjen be az életébe. És természetesen az áldozatokért is imádkozom, hogy az Atya gyógyítsa be a sebeiket, mert neki erre is van hatalma.

Fontos hozzátennem, hogy amikor Isten elé viszem a bűnöst, nem valami rózsaszín, szirupos, kenetteljes állapotban vagyok, igenis van bennem düh, fájdalom, csalódottság, szomorúság. Az érzések, érzelmek természetesek, és ha a pedofília hallatán nem rendülnék meg, akkor vélhetőleg baj lenne az erkölcsi érzékemmel. A baj ott kezdődik, amikor valaki az érzelmeitől vezérelve beszélni és cselekedni kezd.

Nem sok jó született a világban dühtől vezérelve!

Visszatérve a konkrét ügyre, elhatárolódás után kezdett elharapódzni a szidalmazás és a gyűlöletbeszéd. Míg az elhatárolódással csak a papot taszították ki a társadalomból és megvontak tőle minden lehetőséget a bűnbánatra, jóvátételre, beismerésre vagy védekezésre, addig a gyűlöletbeszéddel egész hívő közösségekben tettek kárt.

Volt a hívek között egy, aki sokakra volt nagy hatással, bizonyos szempontból tekintélyszemély volt. Éveken keresztül szajkózta a fent már említett „A bűnt ítéljük el, nem a bűnöst!” mondatot. Az emberek szerették őt és hittek neki, felnéztek rá. Én is hittem neki. Mikor felröppent a hír az első sorban állt és habzó szájjal acsargott a pap ellen. Nem tudom szebb szavakkal leírni a viselkedését, mert szó szerint fröcsögött belőle az indulat, a gyalázkodás. Jöttek a mondatok, melyeket legtöbben csak a filmekből ismerünk: „Aki ilyet tesz, azt ki kell herélni.” „Bedobnám a tengerbe malomkővel a nyakában.” „Letörném a kezét, amivel az ártatlan gyermekekhez ért.” Hallgattam a monológot és szép lassan szilánkjaira tört bennem a megbecsülés, a bizalom és a tisztelet a tekintélyszemély iránt. Hónapokig nehezen tudtam napirendre térni az emlékezetes beszéd felett. Ezer kérdést fogalmaztam meg magamnak, hiszen alapvető hittételeket kellett újra gondolnom, hogy akkor is igazak-e, ha hitelét veszítette, aki mondta őket. Saját hitharcomat végül megküzdöttem, de időbe telt, mire meg tudtam bocsátani ennek az embernek és békém lett.

Hogy mi bántott igazán? Két dolog. Egyik, hogy teljesen hiteltelen lett számomra a megbocsátás fogalma attól az embertől. Egyszerűen nem értettem a viselkedését. Álszent lett. Másik dolog, ami bántott, az volt, hogy ezzel igazából semmit nem segített. Nemcsak a vádlott papnak, igazából az áldozatoknak sem. Nem járult hozzá a gyógyulásukhoz, a megnyugvásukhoz. Sőt, olyan embereket is felzaklatott az ügy vagy éppen törést okozott bennük, akik nem voltak személyesen érintettek. Igazából a gyűlöletből csak újabb sebek, fájdalmak és gyűlölet született.

Szeretném még egyszer kihangsúlyozni, hogy semmilyen körülmények között nem tartom megengedhetőnek a pedofíliát. Súlyos bűn, amiért legkésőbb a halála pillanatában felelnie kell az elkövetőnek. Nekünk azonban saját cselekedeteinkért kell majd felelni. És Krisztus szeretetparancsával teljesen ellenkezik a gyűlölet:

„Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.”

Nem mehetünk el a pedofilbotrányok mellett szó nélkül.

Nem tagadhatjuk, hogy az egyházban is jelen van a probléma.

Megelőzni, segíteni csak akkor tudunk, ha elismerjük a problémát és nem ködösítünk. Segítséget kell nyújtanunk az áldozatoknak, a veszélyeztetetteknek és segítenünk kell a krisztusi útról letérő bűnösöknek is, bármekkora legyen is a bűne. Ezt jelenti kereszténynek lenni.

 

 

Blog
hirdetés

3 hozzászólás

  • Válasz :) 2019. 04. 04. 20:30

    Óh, de én nem erre gondoltam ám. 🙂 Hanem arra, hogy vajon az egyház mit tesz ez ellen, vajon miért bújtatják és helyezgetik át a pedofil papokat, és vajon megint miért a papmosatás megy a cikk 95%-ban az áldozatok mellett való kiállás helyett? Talán nem csupán azért, mert a ti egyházatok semmi rosszat nem tehet, ezért kellemetlen szembenézni a tényekkel, és helyette ismét jön a maszlag arról, hogy mennyire vigyázni kell a bűnösre… majd a maradék mondatokban mintegy mellékesen, mintegy “adjuk meg amit akartak” mentalitással fel vannak hozva az áldozatok is. Pf.

  • Válasz Mikrobi 2019. 04. 05. 06:54

    Ezzel a cikkel csak két gond van: nem mondja meg, hogy a megvádolt pappal szemben igazak voltak-e a vádak és a cikk szerzője nem vállalja fel a nevét:-(

  • Válasz Lajos 2019. 04. 06. 09:16

    Szóval, ha egy pap megerőszakol egy gyermeket, akkor a bűnt kell utálni nem a bűnös. A bűnöst szeretni kell, segíteni.
    De ha egy felnőtt szerelmes lesz egy vele azonos nemű felnőttbe, akkor valamiért a “bűnöst” kell utálni, sőt legyilkolni:
    „Ne hálj férfival, úgy, ahogy asszonnyal szokás hálni, ez gyalázatos dolog… Ha valaki férfival hál együtt, úgy, ahogy asszonnyal szoktak együtt hálni, ez utálatosság, amelyben mindketten részesek, ezért meg kell halniuk, vérük visszahull rájuk.” (Lev 18,22; 20,13).

    Nem tudom, hogy meddig fogják még ezt a keresztény elpofátlanodást felkajálni az emberek, de bőr az van a pofátokon, az biztos.