A Papp válaszol – meztelenség, meddőség, templomi susmorgás

Folytatódik a Papp válaszol rovatunk, amely során Papp Miklós görögkatolikus pap és édesapa válaszol a 777 olvasóinak a kérdéseire!

Anna (Budapest)

12 éves lányok mondták, hogy ők rendszeresen együtt fürdenek az apukájukkal, és már látták teljesen meztelenül. Számomra ez furcsa, mert én nemhogy soha nem láttam meztelenül az apukámat, de ő se engem amióta egyedül ki tudok mászni a kádból. Mi a normális? Láthatja egy lány az apját, apa a serdülő lányát meztelenül?

A szemérmesség területén nehéz egészségesnek lenni. Mindenekelőtt fontos tudatosítani, hogy a szemérmesség erény.

hirdetés

Nem gátlásosság, nem szégyenlősség, hanem jó dolog.

Arisztotelész óta az erényeket úgy definiáljuk, hogy a végletek közötti aranyközépút. Az erény van középen a „túl sok” és a „túl kevés” között. Pl. a bátorság a vakmerőség és a gyávaság, a túl sok ill. túl kevés bátorság között van. Ha a szemérmesség erény, középen van, akkor mi a két véglet? Nyilván a prüdéria (ha túl sok a szemérmesség) ill. a liberális magamutogatás (ha túl kevés). Olyan történelmi korszakok vannak mögöttünk, hogy állandóan esünk a ló egyik végéből a másik végébe: az ókori meztelenkedés után jön a keresztény szemérmesség, majd kivirágzik a reneszánsz testfelfedezése, aztán jön a viktoriánus prüdéria, majd a liberális hippi mozgalom. Ma nem könnyű egészségesnek lenni a szemérmesség területén, hogy ne valamelyik véglet ellen éljek (ne azért fürödjek férfiként a serdülő lányaimmal, mert az tiltakozás a keresztény konzervativizmus ellen, vagy a gyerekkorom prüdériája ellen). A keresztény erkölcs célja alapvetően az, hogy valamiért éljünk (egy értékért, jóért), s ne valami ellen.

A szemérmesség mindig értéket véd. Az értéknek intim légkörre van szüksége. Nem adjuk oda a személyes naplónkat akárkinek, nem szeretünk sírni akárki előtt, nem beszélünk a szívünk közepéről mindenkinek. Ami igazán érték, azt szemérmesen körülvesszük egy védő burokkal. S csak azt engedjük be, annak mutatjuk meg, akire tartozik. A szemérmesség minden kultúrában jelen van, éppen azért, mert Isten teremtette a szívünkbe, s nem egyszerűen kulturális találmány. Isten is szemérmes: nem mutogatja magát mindenkinek, esetleg Mózesnek, a prófétáknak, s maga Krisztus is óvva int, hogy a gyöngyeinket ne szórjuk sertések elé. Ha a legvégső valóság, Isten is ilyen, akkor az a normális, ha mi is ilyenek vagyunk: ami érték, annak kell egy intim légkör. Azért tartja fontosnak a kereszténység a szemérmesség erényét, mert az egy védőburok: ha ez elvész, akkor könnyen beindul a lavina (pornográfia, maszturbáció, nemi erőszak, prostitúció stb.). Ha nem akarunk a lejtőn lezuhanni, akkor az első védőburkot, a szemérmességet kel nagyon komolyan venni. Az okos előre okos.

A meztelenkedő embereknél gyaníthatjuk, hogy nem tartják értéknek a meztelenséget, annak ajándékszerű feltárását, ezért tárják fel bárki előtt.

Egy felnőtt férfi meztelensége nem tartozik a serdülő lányaira, és a lányai serdülő meztelensége sem az apjára.

Kitől tanulják meg azok a lányok, hogy szent a testük? Meztelenkedést az egész világon látnak, de kitől hallják azt, hogy szent a test, hogy az igaz szexualitás nem puszta biológia és kémia, hanem van benne isteni öröm is? A transzcendens síkról ki beszél nekik? Vulgáris, erkölcstelen, hippi-színvonallal mindenütt találkoznak. Sajnálom, ha egy serdülő lány így indul: ha nem tapasztalja meg a meztelenség édes titkát, hogy azt érdemes óvnia a házastársának, és micsoda ajándék lesz majd kibontani neki!

Természetesen hozhat olyat az élet, hogy meztelenül megpillantják egymást a szülő és a gyermek, vagy betegség idején fel kell fedniük a testet egymás előtt. Az ilyen helyzetet nem kell sem dramatizálni, sem tabuizálni. De ez a rendkívüli helyzet, s ebben is lehet tisztelettel viselkedni.

Gabriella (Budapest)

Mi az oka annak, hogy az egyház tabuként kezeli a meddőséget, a meddő párokat? Számtalanszor hallottam családokért, gyerekekért imádkozni misén és más alkalmakkor, rengeteg közösségi program van gyerekes családoknak, de gyerektelen (esetleg meddő) házaspárok felé sehol nem tapasztaltam odafordulást az egyház részéről, pedig sajnálatos módon egyre többen küzdenek ezzel a problémával. Hogyan tekint az egyház erre a életállapotra, mert bár ez egy rendkívüli lelki szenvedésekkel járó körülmény, érzésem szerint nem kap olyan szintű figyelmet és odafordulást az egyháztól, mint más, hasonló súlyos állapotok.

A meddőség súlyos kereszt, valóban szükség van támogatásra. Egy valódi gyászmunka indul el, összeszorul a torok és a szív, s nem tudni, mikor fog engedni. Fogunk mi még önfeledt szívvel nevetni? Sok minden megtörik ilyenkor: megtörik a férfi ill. nő önbizalma, mintha nem is lennénk olyan igazi férfiak és nők. Sebet kap a házasság, talán hibáztatják is egymást („miattad nem lehet gyermekem, nem lehetek szülő”), megtörik a jövőkép: üres lesz a gyerekszoba, nem fogunk babakocsit tolni… Törik a szociológiai elfogadottság, mindenki a hasamat bámulja és a keresztelőről kérdez. S törhet a hit is, hiszen végső soron Isten az élet és halál ura, vajon nekem miért nem ad gyermeket? Lelkileg, a párkapcsolatban, a társadalmi helyzetben, a hitben valóban olyan mázsás miértek vetődnek fel, amire nem könnyű egyedül válaszolni. Tényleg javasolni tudjuk, hogy akinek ilyen kereszt jutott, keressen támaszt, s ne kapkodjon!

Az Egyház is felismeri, hogy itt segíteni kell. Kétségtelenül sok az ima családokért, sok a gyerekprogram – örülünk is minden gyermeknek, családnak! De láthatóak ma már az Egyházban is a meddők iránti érzékenyég nyomai. Sajnos a statisztika szerint minden negyedik pár küzd ezzel, s kell támaszt adnunk. Magam is tartottam meddő pároknak lelkigyakorlatot, s láttam nagyon sok őszinte könnyet. Az Egyház ma már tart lelkigyakorlatokat nekik, mert szükségük van imádságra és morális tanácsra, lelki segítségre és a sorstársak példájára is, akik jól tudtak élni az ilyen helyzetben. Biztos vagyok benne, hogy mindenki tud találni olyan lelki segítőt, imacsoportot, sorstársat, aki adhat támaszt neki, érdemes keresgélni, s nem megkeseredni, vádaskodónak lenni az ég és a föld felé. Talán aki előrébb jár ezen az úton, annak van egy társfelelőssége azokért, akik most tették lábukat erre a nehéz útra, s a sokk hatása alatt jól esne egy hozzáértőbb vigasztalás.

A gyermeket az Egyház mindig ajándéknak tekinti, aki nem jár, nem megvehető-legyártható produktum, hanem Isten ajándéka. A meddőségről az Egyház hivatalos tanítása az, hogy „nagy fájdalom”. Ezt amennyire rajtunk múlik, érdemes megelőzni. Gondolhatunk a helyes értékrendszerre (ne legyen korai abortusz), az egészséges életvitelre (pl. dohányzás), az időben meghozott döntésekre (időben akarunk szülni, s nem való előbbre a pénz vagy a karrier). Fontos megemlíteni azt is, hogy sok meddőség oka nem szervi, hanem lelki: a párok lelki kapcsolatát kell rendbe tenni, s akkor lám, jön a gólya… Ezért a Katekizmus bátorít a tudományos kutatásokra, melyek a terméketlenség csökkentésére irányulnak, de megtartva a személyes méltóság, az etika határait (2375). De azt is kimondja, hogy a „terméketlenség nem abszolút rossz”. Nem kell ebbe belebetegedni, szakítani egymással és Istennel, kifordulni önmagunkból. A meddőség is olyan rossz, amiben marad egy érthetetlenség, kereszt, amiben éppen az érthetetlenség a nehéz. Nem is tudjuk az érthetetlen, sötét keresztjeinket másként vinni, csak ha Krisztus keresztjéhez csatoljuk.

Persze a termékenység alól így sincs felmentés: a házastársi szeretetnek mindenképpen termékenynek kell lennie, csak másként. Talán örökbefogadással, talán önkéntes munkával, szakmai kutatással, aktívabb közösségi élettel, odaadóbb templomi szolgálattal. Nekik is kell gyümölcsöt hozniuk, a házasságuk így is értékes, üdvözülni így is lehet.

István (Budapest)

Szomorú tapasztalat, hogy a templomba járó hívők egy része nem bírja csendben kivárni a szentmise kezdetét, és ahogy véget ér a rózsafüzér, már susmorognak egymás közt. Kinek a joga szólni nekik? Vagy csak engem zavar ez a jelenség?! Lourdes-ban egy szerzetesnővér csitítgatta a híveket mise előtt. Lassan mi is itt tartunk, hogy rá kell szólni a kedves testvérekre?!

A templomi beszélgetés hallatlanul bosszantó, magam is szóltam már finoman és kevésbé finoman a csevegőkre.

Egyrészt tiszteletlenek mások iránt: soha nem tudhatjuk, hogy mások milyen fájdalommal, kéréssel jöttek a templomba. „Most szül a gyermekem, most tudtam meg, hogy daganatos vagyok, most kell nagy életdöntést hoznom valamilyen irányba.” Örömökkel és keresztekkel, intim fájdalmakkal és egzisztenciális kérdésekkel jönnek a templomba – s mások csevegnek. Klaus Demmer szerint ahogy imádkozunk egymással, úgy is viselkedünk egymással. Aki tud tapintatosan imádkozni, nem zavarva másokat, aki nem tolakodóan harsány, aki engedi imádkozni a másikat – az úgy is fog viszonyulni a másikhoz, az ilyenekkel jó házasságot kötni és egy munkahelyen dolgozni. Ellenben aki rátelepedik a másikra, tolakodó, a csevegésével kifejezetten tapintatlan és bosszantó, azzal nehéz együttműködni. Krisztus nagyon-nagyon nehezet kér, amikor azt mondja, hogy imádkozzunk együtt.

Ha ezt a nagyon intim történést tudjuk közösen művelni, akkor az élet más területein is tudunk együttműködni.

Ne fáradjunk bele a közös imádság alakításába, s ne meneküljünk az üres templomba, ahol nem zavar senki. A közös ima kultúráját érdemes megküzdeni, az élet más területeire is jó hatással lesz.

Másrészt az állandó beszélgetésben van egy tiszteletlenség Isten felé is. Az Istennel való élő találkozáshoz elő kell készülni, fontos időben érkezni a szertartásra és csöndben lenni. A csönd nem is egyszerűen fizikai csöndet jelent, hanem a belső világ csöndjét. Itt és most lesz teofánia, találkozás az Élővel. Nem lesz olyan, mint a tegnapi vagy a holnapi, ebből itt és most egy van. Még a magam képeitől, tegnapi érzéseitől is el kell csendesednem, hogy teret adjak a mai Istennek. Talán ezek a csevegők letudnak egy programot a szertartással? Talán nem az élő és egyszeri találkozásra figyelnek, hanem a menetrendszerű kötelességteljesítésre? Persze ha kisgyerekek járnak valamilyen elviselhető zajjal, az nem zavaró, annak örülni kell. A görögkatolikusok sohasem zárják a gyerekeket üvegfal mögé: hadd tüdőzzék le a tömjént, éljék meg a pompás liturgiát, váljon a vérükké egy-egy ének! Ami igazán zavaró, az a felnőttek beszélgetése, késése, rendetlensége. Aki a legszentebbel tiszteletlen, az mennyire lesz tiszteletteljes a kevésbé szent házastársával, vagy kifejezetten bűnös embertársaival?

Ugyanakkor a Liturgia utáni csevegés a templom előtt kifejezetten jó!

Ha beleadtuk őszintén a teljes lényünket a szertartásba, akkor felengedés a templom előtti csevegés. Kifejezetten jól esik a léleknek a komoly viselkedés után. Az agapé szokása talán erre vezethető vissza: ne csak komolyan, hanem könnyedebben is tudjunk együtt lenni! De a kettőt ne keverjük össze: mindent a maga helyén, a maga idejében, a maga méltósága szerint. Ne a drámai liturgián akarjunk csevegők, fiatalosan könnyedek lenni, s ne az agapén akarjunk megszólíthatatlanul elmélyültek lenni.

Igazán jó szívvel ajánlom a beszélgetőknek Robert Sarah bíboros „A csönd ereje” c. könyvét, mely be tud vezetni a csönd gazdagságába és megmérhetetlenségébe.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés