Immáron tizennegyedik alkalommal jelentkezik A Papp válaszol rovatunk, amelyben Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa válaszol a 777 olvasóinak kérdéseire!
Júlia (Kőszeg)
A szervátültetéssel kapcsolatban szeretnék kérdezni: mi az egyházi álláspont arról, hogy az agyhalottak még működő szerveit mások megkapják? Támogatott felajánlani úgy a szerveinket, amikor nekünk már “nincs rá szükségünk”? Van különbség ha konkrét személy kapja meg, vagy ha tudományos vizsgálatok céljából ajánlja fel valaki? Vagy esetleg az bűn ha úgy rendelkezik hogy semmilyen körülmények között nem járul hozzá, hogy a szerveit felhasználják?
Ha egy gyermeknek leállnak a veséi, minden második nap dialízisre kell járnia. Ekkor 4-5 órán át gépre kötik. Előtte várnia kell, utána legyengült. Minden második nap. Az ő élete is nehéz, a családját is megterheli, az egészségügyi kasszát is folyamatosan meríti. Ha azonban kap egy új vesét, az életminősége jelentősen javul, dolgozni is képes lesz, akár szülhet is, túlélési sanszai megnőnek, ráadásul olcsóbb az államnak is. Más esetekben a szervátültetés nem is egyszerűen életminőségi javulást, vagy takarékosságot hozhat, hanem életet menthet.
Nagyon sok szempont sürgeti, hogy vegyük komolyan a szervátültetés lehetőségét. Fontos kutatni és jól kihasználni a tudomány istenadta lehetőségeit, de mindig csak a szigorú etikai és szakmai határok betartásával.
hirdetésLehet szervet kivenni elhunytból: ilyenkor az agyhalál beálltát szigorú protokoll szerint vizsgálják (több, független orvoscsoport, több tünet alapján). A halál időpontjának a teljes agy visszafordíthatatlan halálát tekintjük, nem kómát, nem is egy-egy agyi rész elhalását, hanem az egész agy szétesését. Ha ez megtörtént, akkor gépekkel még valóban lehet a keringést fenntartani a szervkivételig, hogy ne haljanak el a szövetek – de az illető személy valóban már halott. Egy elhunyt testből kb. 6 ember élhet tovább: kivehetőek a tüdő, a máj, a szív, a vesék, a hasnyálmirigy. Mindig tilos ivarmirigyet és agyi szöveteket átültetni. Fontos továbbá a beleegyezés: az elhunytnak vagy illetékes hozzátartozóinak bele kell egyezniük (ez lehet direkt igenlés, vagy indirekt, „aki nem mond ellent…”).
Élő testből is lehet szervet kivenni: ilyenkor fontos az arányosság. A donort érő testi és pszichikai károk nem lehetnek súlyosabbak, mint amilyen jót okoz. Így csak a páros szervekből adhatunk (vese, májdarab, ill. vér, csontvelő), tilos élőből pl. szívet kivenni. Itt is fontos a szabad és tájékozott beleegyezés, tilos kényszerből szerveket kivenni (pl. rabokról). Nem számít öncsonkításnak, ha szeretetből felajánlom pl. a vesém a gyermekemnek, hiszen a szeretet totalitása alapján egy test vagyunk. Nagyon mély, igazi krisztusi örömről szoktak beszámolni, akik látják, hogy áldozatuk árán más teljesebb életet élhet!
További lehetőség állati szervek vagy műszervek beültetése. Mára a hangsúly az utóbbira került: lényegesen jobb lenne pici elemmel működő művese, műszív, az agyhoz kapcsolható műszem, művégtagok stb. Sokkal demokratikusabb lenne, könnyebben testre szabható, iparilag előállítható lenne, és az immunrendszernek is elfogadhatóbb. Csak sürgetni tudjuk a keresztény orvosokat is, hogy elhivatottan vegyenek részt az ilyen kutatásokban!
Minden estben fontos az ingyenesség: amint bejön a pénz, máris lavina indul el.
Talán a szerveket felajánló eltitkol betegségeket, talán a gazdagabb társadalmi réteg kizsákmányol szegényeket, talán máris beindul a szervkereskedelem maffiája. Azokat a legendákat nem kell elhinnünk, mely szerint eltűnnek emberek és kiveszik a szerveiket – attól sokkal bonyolultabb az eljárás. Minden transzplantációs intézetben rendkívül szigorúan kezelik a szerveket, az elosztási mechanizmust és az adatokat, nyugalommal bízhatunk bennük.
Az Egyház hivatalos tanításában a szervadományozást „nemes és érdemszerző cselekedetnek” tartja, amire kifejezetten buzdítani is kell (Katekizmus 2296). Egyes teológusok szerint a halálunk utáni szervadományozásnak „magától értetődő keresztény gesztusnak” kellene lennie, a szolidaritás, a testvériesség tettének. Kényszeríteni mégsem szabad senkit, buzdítani azonban igen. A test szeretetre való. Úgy is, hogy dolgozom a munkahelyemen, úgy is megölelem a szerelmem. És úgy is, hogy a szerveimet felajánlom mások megsegítésére. Szent II. János Pál Krisztus testének és vérének átadásához kapcsolta a szervadományozást, ez is a szeretet nagy gesztusa. Nagyon nagyra értékelte a donor önkéntes ajándékozását. Benedek pápa is szervdonornak jelölte magát, nem mintha idős szervei kellenének bárkinek is, inkább a keresztények előtt akart minta lenni: a drága jó szerveidet ne add az enyészetnek, ha ebből még mások életminősége javulhat, vagy egyáltalán az élete megmenthető! Jómagam úgy fogom fel, mint „utolsó utáni jótettet”: még utoljára segíthetek másokon, ill. a bűneim számláján utoljára javíthatok.
Keresztényként tudjuk tisztelni a természet határait is, amiket a Teremtő adott. A természet határai nem csak bosszantó és bármi áron átlépendő határok, amiket orvosi kutatásokkal feltétlenül át kell szakítani, hanem ezek a határok oltalmazóak is. Így tudni kell alázatosan elfogadni az emberi, erkölcsi határokat: a szervátültetés csak terápiára való, nem való orvosi szenzációra vagy Frankensteinek alkotására. Nem kell mindent megtenni, amit az orvostudomány meg tud tenni. De azt a határt is alázatosan el kell ismerni, ha nem megyünk bele egy műtétbe, mert túlzottan megterhelné a szervezetünket, túl sokba kerülne. Ilyenkor nem öngyilkosság, ha lemondok róla. Keresztényként látjuk: a szervátültetés minden áron való erőltetése az olyan ember mentalitása, aki csak ebben az egy földi, biológiai életben hisz, neki mindent ebből az életből kell kipréselni. A keresztény ember tudja, hogy az élet teljessége az Atyával, a Fiúval és a Lélekkel való közösség. Ez elérhető fogyatékosan, betegen is és reményeink szerint a halál után is.
Dániel (Vác)
Hogy lehet Isten szándékát felfedezni egy súlyos betegség alatt, akár fiatalon amikor még úgy gondoljuk előttünk az élet, és hirtelen ez mind szertefoszlik? Ne a miérteket keressük hanem elfogadjuk és a betegségben is Krisztusnak tetsző életet éljünk. Ilyen helyzetben derül ki úgy gondolom mennyire mély és erős az ember hite, amikor a legmélyebb ponton van.
Olyan nagyon nehéz ez a kérdés, amire csak tapintatosan, szinte gyertyafénynél szabad csak válaszolni.
Először is, ha az okokat visszafelé vizsgálom, szeretném gondolni, hogy ez nem Isten büntetése. A lelkiismeret-furdalásunk állandó (hiszen sohasem vagyunk szentek), és ha baj ér minket, a furdalás húsba vág: „na ugye…” János apostol is ránk szól: Isten nagyobb, mint a lelkiismeretünk, bízzunk a lelkiismeretünket is felülmúló szeretetben (1Jn 3,20). Másrészt szeretném hinni, hogy ez nem Isten közvetlen, direkt akarata. Nem gondolom, hogy előre eltervezte, miszerint pl. 20 évesen daganatomnak kellene lennie.
Valamiképpen Isten nem tart pórázon minden molekulát: az anyagvilágnak is van valami „szabadsága”.
Szóval amikor megterhel egy ilyen súlyos betegség, akkor egyszerre Isten nehéz kezét is a vállamon érzem, de a „továbbhoz” meg kell szabadulni minden szadista, predestinációs, determináló, betegítő istenképtől.
Ha előrefelé gondolkodom, akkor az a nagy kérdés: hogyan éljem jól meg? Mindig szívesen gondolunk a vakonszületett betegségére, aki nem büntetésből lett ilyen, hanem hogy rajta így nyilvánuljon meg Isten dicsősége, Isten nagy tettei. Bármilyen beteg is vagyok, nekem így kell Istent dicsőíteni: szóval, tettel, szenvedéseim felajánlásával. Könnyű elhinni annak, aki egészséges és szerelmes, hogy Isten jó. De amikor egy halálosan beteg fiatal azt mondja, hogy ő makacsul akkor is bízik Istenben, ha nem is érti ezt az egészet, az ütős. Isten a kövekből, a betegekből és nyomorékokból is képes fiakat támasztani. Mindannyiunk hivatása a megváltás, az evangélium, az igazi szabadság, a mindent felülmúló és érthetetlen szeretet kinyilvánítása. A nagyon súlyos beteget sem menthetem fel, hanem épp azzal tisztelem, ha kimondom: neki is keresnie kell az értelmes megélés, felajánlás lehetőségét. Épp azzal tisztelem, s tekintem embernek (s nem egy beteg húsdarabnak), ha felelősnek, döntésképesnek tartom. Te is tudsz szabadon csatlakozni Krisztus keresztjéhez, te is fel tudod ajánlani másokért, te is lehetsz így is apostol! Neked így is van hivatásod. A betegnek nem sajnálat kell, hanem a személyesség, a szenvedés és a szentség szintézisbe hozása.
Papi életem során sajnos többször is kellett nagyon fiatalokat is kísérnem a halálos úton, s kellett őket temetnem. Volt olyan, hogy a kántorral egymást lökdöstük könyökkel, mert alig bírtuk a temetést elvégezni összeszorult torokkal… Mi lehet vigasztaló egy ilyen haldokló és a gyászolók számára? Szigorúan szeretném mondani, hogy Isten nem marxista. Nem a mennyiséget nézi. Életünk legfontosabb döntése az alapdöntés (optio fundamentalis), hogy alapvetően a szeretetnek, a szolgálatkészségnek, a jóságnak, az igazságnak, azaz Istennek akarunk-e élni, vagy az önzésnek, az evilágiságnak, az élvezeteknek, a bűnöknek.
S ha valaki elkezdett a szeretet útján járni, akkor mindegy, mikor is hal meg.
Megtörténhet, hogy valaki kevés ideig él, túl sok evilági termésre nem volt ideje, de elkezdett ezen az úton járni: elkezdett őszintén imádkozni, szorgalmasan tanult, készült a nagy életre, szeretettel viselkedett mindenki felé. Már elkezdett Istennek élni! De az is megtörténhet, hogy valaki évtizedeket szolgál, gyerekeket szül, ám megkeseredetté, istentelenné válik a szíve. Megtörténhet, hogy valaki fiatalon meghozza a jó alapdöntést, s megtörténhet, hogy valaki idősebben sem. Isten nem marxista: nem a mennyiséget nézi, hanem hogy mennyire adtuk bele a szívünket. Ferenc pápa úgy mondja: mindig azt kell vizsgálnunk, merre áll a szívünk!
Ha ez így van, már másképp énekeljük a Liturgián: „emeljük föl szívünket” – mert ez a legfontosabb. Ki tudja, meddig élhetek, dolgozhatok, teljesíthetek még evilágban ha kilépek a templomból. Ha a jó Isten ad lehetőségeket, élni szeretnék vele. De a szívemet mindenesetre föl akarom emelni: akár hamarosan mennem kell, akár még sokáig szolgálok itt. Mert életünk legfontosabb döntése az alapdöntés, a szív felemelése az Úrhoz, amit nem tehet semmissé a betegség és a halál sem.
Klára (Pécs)
Mi az egyház álláspontja az egyedülállókról és a magánfogadalmasokról? A szerzetesség megszentelt élet ahogy a papság is. A házasság szentség. És a “harmadik utasok”?
Jézus azt mondja Péternek:”Amit megkötsz a földön meg lesz kötve a mennyben is.” Az egyház elismeri és liturgikusan megáldja- köti és egyházjogilag szabályozza a fenti élethivatásokat. De aki egyik keretbe sem fér bele? Róluk nincs szó..pasztorációjuk is alig ill.sehogy megoldott.. A magánfogadalmasok pedig pláne mostohagyerekek hivatás terén.. Az egyházjog ugyan ismeri de nem fogadják el egyenértékű hivatásnak a szerzetesével. Pedig sokan vannak akik Istennek kötelezik így el magukat -mert más lehetőséget nem kaptak – mégsem kapnak egyházi elismerést jóváhagyást.. Persze mondhatjuk hogy ez Isten és ember közt dől el de ettől ez nem megoldott..
A II. Vatikáni Zsinat minden ember fő hivatásának az életszentséget nevezi. Szakít azzal a gondolkodással, miszerint a tökéletességet jobban megvalósítják a papok, szerzetesek, klerikálisok, hanem mindenki hivatásának a szentséget tartja.
Egyetlen szentség van, de különböző életállapotokban.
Nincs két Krisztus, nincs két boldogság. Egyetlen Krisztus, egyetlen boldogsága van, amiben kikerülhetetlenül jelen van a kereszt. Ezt Krisztus „legigazságtalanabb” példabeszéde is mutatja: akár 12 órát, akár 1 órát dolgozik is valaki Isten kertjében, a jutalom ugyanazon 1 aranydénár, aki maga Isten. Isten nem olyan lineárisan és matematikai porciózással gondolkodik, mint mi, jobban nézi a beleadott szívet és útjainak kanyargó igazságossága felfoghatatlan a számunkra. Más logaritmusokat is használ… Akár egyedül élünk, akár családban, akár evilági mérce szerint sikeresen, akár rejtett vértanúságban, a jutalom ugyanazon Isten. Minden életállapotban ezért az életszentségre akarunk törekedni, a fő cél nem a házasság vagy egy bizonyos szakma, hanem az életszentség. Sok minden rajtunk múlik, és sok minden nem a történelmi helyzetben, a házasodási lehetőségekben, a genetikai egészségben – de az életszentség minden életállapotban elérhető.
Az Egyházban valóban vannak családosok, papok-szerzetesek, s vannak akik egy harmadik utat járnak. Ők egyedül élnek. Az Egyházban van arra is lehetőség, hogy némelyek magánfogadalmat tegyenek Krisztus szorosabb követésére, az erényességre, a tisztaságra, de továbbra is maradnak a mindennapjaikban, a lakásukban, a szolgálatukban. Olyanok is vannak, akik fogadalmat sem tesznek, hanem egyszerűen egyedül élnek, s így élik Krisztus szorosabb követését, az erényességet, a tisztaságot. Talán nem úgy alakult a párválasztás, talán van olyan betegsége, amivel nem akarja terhelni leendő családját, talán még nyitva hagyja a házasságkötés lehetőségét. Akármi miatt is él valaki egyedül, ki kell alakítani a saját életstílusát, ehhez a következőket mondanám:
Mindenekelőtt így is lehet boldognak lenni. Rossz a teremtés és a megváltás, ha valaki se nem pap, se nem családos, s akkor már nem is lehetne boldog. Az ember alapvetően Istentől boldog (akár családos, akár nem), attól, hogy az isteni agapét éli, benne van Isten mélységes jelenlétében. Az egyedülálló sem savanyíthat egész nap, hogy ő nem házas, nincsenek gyerekei: neki így kell és lehet is boldog, megtalálhatja Istent és az agapét.
Tudni kell, hogy az egyedüllét is őszinte állapot.
Néha azt hisszük, hogy az ember számára csak a társas lét, a házasság a természetes, az egyedüllét pedig természetellenes. Valójában mindenkiben van egy végső magány, amit a legjobb barátság és házasság sem tud feloldani, ami közölhetetlen. S ez nem rossz, nem a kommunikáció hibája, hanem mindannyiunk mélyén van egy páratlan misztérium, ami egyszerűen közölhetetlen. Minden pillanatban a házasok, a barátok sem tudják, mi van a másikban. Csak Isten. Szóval a magány és a társas lét is a természetünk: a házasok ill. egyedülállók más arányban, de mindkettőt megélik. A cölibátus, a szexuális egyedüllét a biológia szintjén tűnhet csak természetellenesnek, de az embernek van metafizikai, teológiai szintje is, s ott nem.
Aki egyedül él, az legyen igényes: főleg a munkában. Így is sokat tud csorbulni önbizalma: a munkájának minőséginek kell lennie. Nem a főnökének, nem a fizetésnek, nem az emberek elismerésének dolgozik, hanem szorosabban Krisztusnak.
Jót tesz, ha van egy karakteres hobbija. A jó hobbi örömöt ad, esetleg ezzel is szolgálhat másokat, kikapcsol a túl hasznos világból. Nem szabad erre sajnálni a pénzt. Valahogy júdási mindig az a kísértés, hogy féljünk megadni a legitim örömöt. Merjen finomat enni, rendes ruhában járni, utazni, önmagára költeni. A garasoskodás ellentétes az önszeretettel. Persze tudniuk kell, hogy a bűnös élvezetek nem teszik boldoggá, a bűnös kárpótlás nem visz előrébb (alkohol, szexualitás, hatalom).
Fontos a szép! Legyen szép a lakása, ahová szívesen hazatér, még ha sötét is fogadja. Legyenek barátságos, művészi, igényes képek a falon, és sok-sok könyv, melyek szellemileg állandóan ingerlik, nem engedik egy színvonal alá süllyedni. Ugyanígy fontos az ápoltság: az ember végső soron Istennek akar szép lenni, minden öltözködés liturgia, a papi liturgikus öltözködés és a mindennapi öltözetünk is.
Az egyedül élőknek valóban van lehetőségük szorosabban Krisztust követni. S ebből kellene definiálni magukat, nem abból, hogy egyedülállók, nincs gyermekük. Nem a hiányra, a negatívumra, hanem a pozitívumra építeni egzisztenciájukat. Többet mehetnek hétköznap is liturgiára, mondhatják az egyház zsolozsmáját is, többet vehetnek részt egyházi rendezvényeken, lelkigyakorlatokon.
A mai túl individuális világban sokszor érzik úgy, hogy ők tolakodnak, fölöslegesek. Sajnos a világban a házasságok felfogása is képes túl individuális lenni, túl zárkózott. Pedig ez hamis. Nem zavarnak sem szenteste, sem vasárnap délután. Az a jó, ha együtt vannak szeretteikkel, s családoknak is az a jó, ha tágabb a családi kör, ha nem zárják magukra az ajtót. Még a gyerekeknek is jó, ha többféle arcot látnak, kicsit más szempontok is előtérbe kerülnek a nevelésükkor.
Régóta várom, hogy az egyedülállók is szervezzenek önmaguknak hálózatot, közösséget.
Régen az Egyháznak több kapacitása volt legény-, és leányegyleteket összetartani. Ma nem kell mindent a papoktól várni, hanem civilkurázsival alulról (szubszidiaritás) szerveződni kellene. A mai technikai lehetőségek páratlan lehetőséget adnak az ilyen közösség létrehívására is. A hálózatban való gondolkodás valahogy nagyon szentlelkes! Évente akár egy nagy összejövetel, levelező csoportok, saját programok… Magam is szívesen hozzájárulok egy ilyen kezdeményezéshez!
Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás