Interjú

“Jó lenne megértetni az emberekkel, hogy érdemes imádkozni” – Interjú Rátóti Zoltán színművésszel

Rátóti Zoltán színészművészről sokan hallották, hogy az őrségi Magyarföld szerelmeseként fatemplomot épített a falunak. Azt talán kevesebben tudják, hogy ez nem egyszeri hitbuzgalmi fellángolás volt az életében. Most a Nemzeti Színház Egy ember az örökkévalóságnak című bemutatójában alakítja Szent Morus Tamást, akinek gyönyörű imáit nemcsak felolvassa, hanem szívvel értő módon beszél arról, őt hogyan érintették meg ezek a fohászok.

Egy szerepre készülés során természetes, hogy a színész tanulmányozza annak a valóságos személynek az életét, akit alakítani fog. Az viszont korántsem gyakori, hogy annyira vonzza a szerep mögött álló valóságos ember, mint ahogyan Önt elbűvölte Morus Tamás. Miért szerette volna mindenképpen felolvasni Morus négy imáját?

Egyszerűen megragadtak engem ezek az imák. Ez a sor például hozzám szól: „Ne engedd, hogy túl komolyan vegyem azt a valamit, ami sokszor belém lopakodik és neve: »én«.” Az egész világunk arról szól, hogy mi mindent meg nem teszünk az énünk kényeztetése érdekében. Ez óriási kísértés egy színész számára is. Ha már itt tartunk, én mindig hozzáteszem Morus imájához: „Add, Uram, hogy a szövegtudás se okozzon nehézséget!”. Ahogy öregszem, azt érzem, hogy egyre nagyobb a tétje annak, ha hibázom. Az a szégyenérzet, hogy ezzel nemcsak magamat, hanem a kollégákat is zavarba hozom. Ez persze klasszikus szorongás, de a színészeknek ez valódi fenyegetés.

Morus másik imasora, amit különösen időszerűnek érzek: „a legádázabb ellenségem is leghívebb barátomként kezeljem”. Ez manapság, szerintem a legnagyobb próbatétel a világunkban és személyesen nekem is, hiszen olyan könnyen belefutunk gyűlölködésbe és ítélkezésbe.

Attól igazán szépek számomra ezek az imák, mert nem mesterkéltek, hanem magától értetődő megnyilatkozások. Az ima Morus számára persze túlélési eszköz is volt, hiszen rengeteg időt töltött – igaztalanul – börtönben. Aligha maradt volna ilyen derűs ima nélkül. Ha ennyit elérünk az előadással, már érdemes volt színre vinni Robert Bolt drámáját:

jó lenne megértetni az emberekkel, hogy érdemes imádkozni.

Kis túlzással a színházban is szinte hitéletet él…

Egy barátom kérdezte tőlem viccesen: “te mindig papokat játszol?” A Pogánytánc című előadásban egy őrült hittérítőt alakítok, az Árnyországban arra keressük a választ, hogyan pillanthatjuk meg Isten tekintetét a legkilátástalanabb helyzetben is. A Csíksomlyói passióban Péter apostolt játszom, most pedig Morus Tamás szerepe talált meg. Pontosabban nagyon is vágytam erre a szerepre, hiszen Morus Tamás fölfogható példaképként. Csakhogy ez félrevezethető lehet egy színész esetében, hiszen nekem megformálnom kell, nem csodálnom.

Mi ragadta magával leginkább a személyiségében?

Az vonz benne, hogy még az életét is feláldozza az elveiért. A tisztaságáért, mindazért, amiben hisz. A következetessége, az elhivatottsága ragadott magával – ami a Teremtőbe vetett hitére támaszkodik. Amikor az ember biztos a hitében, akkor képes döntést hozni, és ez felszabadítja. Morus Tamás így élte a mindennapjait: bizonyossággal. Ezért nem alkudozott. Az előadásunk elsősorban a hitének következményeivel foglalkozik, azzal, hogyan kerül konfliktusba környezetével amiatt, hogy a katolikus tanításnak megfelelően nem hajlandó „áldását adni” VIII. Henrik király válására. Kevésbé Morus lelki útjára, inkább erre az ütközésre összpontosít Csiszár Imre rendezése. A politikai ármánykodás közepette egy fohász azért elhangzik az előadásban, nem is elhanyagolható üzenettel, hiszen ebben

arra kéri Istent Morus, hogy még az utolsó órájában se billenjen ki a felvállalt döntéséből, ne kössön alkut.

Tudja, hogy szüksége lesz a támaszra, hiszen abból még senki sem jött ki jól, ha felségárulással vádolják.

Ha az életét nem is, egy színházigazgatói állást Ön is feláldozott már az elveiért. Pontosabban 2016-ban azt nyilatkozta: „A kisfiam számára egy kedves, mosolygós idegenné válhattam” – ezért elhatározta, hogy lemond a Kaposvári Csíki Gergely Színház igazgatói állásáról. Bejött az elhatározása?

Persze senki sem hitte el akkoriban, hogy tényleg emiatt döntöttem így. Amikor megszületett Emese lányunk, úgy döntöttem, hogy felhagyok az igazgatással, mert nem akartam úgy járni, mint Gergő fiamnál, akit alig láthattam a számtalan teendőm miatt. A Pest és Kaposvár közötti ingázásokkal rengeteg időm ment el. Ha csak annyi haszna volt a döntésemnek, hogy ezeket az időket a gyerekekkel tölthetem, már megérte. De ennél sokkal több értelme volt.

Közben azért a Nemzeti Színházban játszik és a Magyar Művészeti Akadémia színházi tagozatát vezeti. A pesti művészlét sem kísérti meg?

Természetesen sok a teendőm, de a reggeleket és az estéket – ha éppen nem játszom – már a családommal tudom tölteni. Arra vágytam, hogy lássam a gyerekek fejlődését, ami bizony kimaradt Gergő első másfél évéből. Sokszor a mai napig teszek emiatt szemrehányást magamnak, de most éppen emiatt tudom, hogy jól döntöttem 2016-ban. Az igazgatással járó tervező munka hiányzik, nem is zárom ki, de nem is sürgetem, hogy egyszer még elvállalok egy felkérést. A feleségemmel azt szoktuk mondani, hogy majd a Jóisten úgy akarja – úgyis neki lesz igaza.

Közel fél év távlatából hogyan csapódott le Önben a csíksomlyói fellépés, az, hogy több mint huszonötezer ember előtt formálta meg Péter apostolt Vidnyánszky Attila Csíksomlyói passiójában?

El sem tudtam képzelni, milyen lesz azon a szent helyen fellépni. Színészként éppen arra kellett figyelnünk, nehogy túlzottan magával ragadjon bennünket a zarándokhely kisugárzása. Még az augusztusi fellépés előtt fontolgattuk, hogy családostul megyünk, de végül letettünk róla, mert az a hét számomra a próbákról szólt, így csak látszólag lettünk volna együtt. Utólag úgy látom, hogy mi, színészek telítettek voltunk, de nem túlzott mértékben – ami a legjobb arány egy előadás esetében. Máig sokszor eszembe jut az a csodálatos fellépés, nemcsak akkor, amikor a színházban játsszuk a Csíksomlyóit, hanem a mindennapokban is.

Péter szerepéről azt mondta korábban, hogy az apostol ráébred, micsoda erő rejlik a vezeklésben. És erre vezeti vissza, hogy „közel egy évtizede megszületett bennem a magyarföldi fatemplom építésének gondolata”. Miért akart vezekelni a templomépítéssel?

Nagyjából 35 éves koromtól folyamatos keresgélésben voltam, hogyan is éljem meg a hitemet. Addigra bizony sok árulást, csalást elkövettem, és arra gondoltam, hogy ezt meg kell bánni. Persze ne gondoljon olyan bűntettekre, amik a polgári törvénybe ütköznek, de olyanokra minden bizonnyal, amelyek az egyház törvényeit sértik. Rájöttem, hogy mindezért csak olyan vállalással vezekelhetek, ami meghaladja a hétköznapi képességeimet. Mindez persze nem volt ennyire tudatos. Viszont szöget ütött a fejemben, hogy ha már megszületett bennem a templomépítés gondolata, akkor azt végig is kell vinnem. Nem hagytam, hogy kósza gondolat maradjon. Már csak azért sem, mert én áldásként értékeltem ezt a sugallatot. Úgy éreztem, hogy ebben nekem kitartónak kell lennem.

Mújdricza Péter | Fatemplom, Magyarföld | Kitervezte.hu

Próbára is tették a kitartását!

Csak ahhoz tíz évre volt szükség, hogy egyáltalán elindulhasson az építkezés. Rengeteg mélypontot éltem át az alatt a tíz év alatt, hiszen számtalan elutasítással találkoztam. „Mit akar ez a színész?” – ezt a kérdést bizony sok arcról leolvastam, miközben megpróbáltam engedélyeket, hozzájárulásokat szerezni. De éppen ezek a fájó reakciók ébresztettek rá arra, hogy ehhez a nagy feladathoz meg kell tisztulnom lélekben. Mert a fiatalkori színészlétemből fakadó életmódomból tapadhatott a nevemhez olyan előítélet, ami miatt elutasítottak. Ezekből az elutasításokból viszont később erőt tudtam meríteni. Volt este, hogy úgy feküdtem le, sose lesz ebből templom. Egy héttel később pedig megint új lendületet kapott az építkezés. Már álltak az alapok, amikor végre az első nagy oszlopot a helyére emeltük. Éjszaka jött egy olyan ménkű vihar, hogy a közeli házunkból is hallottuk, amint az egyetlen oszlopot is kicsavarja a földből. Minden elpusztult, amit addig építettünk.

Persze hogy elkeseredtem, de ez tanított meg arra, hogy szükségszerűen át kell élni a kétségbeesés pillanatait, de újra és újra fel kell állni.

Végül 2010 júliusában szentelték meg a templomot. Az ökumenikus szertartást Veres András szombathelyi megyéspüspök, Ittzés János akkori elnök-püspök, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke és Steinbach József a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke celebrálta. Máig nagy öröm látni, hogy esküvőket és keresztelőket is tartanak a fatemplomban.

Lukácsy György

Képek: Eöri Szabó Zsolt

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás