A Papp válaszol – meddőség, mennyország, egyházi támadások

Folytatódik a 777 egyik legolvasottabb cikksorozata, a Papp válaszol: ezúttal is három kérdésetekre válaszol Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa. Fókuszban a meddőség, a mennyország és az Egyházat ért támadások!

Bence (Budapest)

Mostanában többször elgondolkoztam azon, hogy a feltámadás után miért is lesz sokkal jobb a Mennyek Országban élni. Mit fogunk csinálni az időn kívül, az örökkévalóságban? A “nagy fehér semmiben” fogunk lebegni, vagy a földi élethez hasonló lesz inkább? Látni fogjuk az Atyát és az angyalokat is? Tényleg nem lesz pl. szexuális együttlét vagy bármilyen testi vágy? Milyen célt fog szolgálni a testünk?

Nagyon fontos a kérdés, hiszen modern-posztmodern korban élünk, mesékben nem tudunk és nem akarunk hinni. A Mennyek országáról gyermekkorunk óta sok kép él bennünk, de felnőttként szeretnénk a hitünket a naiv elképzelésektől megtisztítani, mert önmagunk számára is fontos az igazság, másrészt a meseszerű hittel nem vonzóak leszünk, hanem éppen eltaszítjuk a kritikusan gondolkodókat. Ám mégis képet kell használnunk. A Mennyek országáról hitelesen csak Krisztus tud beszélni: és Ő is képet használ. Szerintem az egyik kedvenc képe a lakoma volt, ami nagyon összetett kép. Vajon Krisztus mi mindenre gondolhatott a lakoma képe alapján? A sejtelmes képnek én csak egyetlen szegmenséről írok most.

hirdetés

Az egész élet olyan, mint egy nagy keringő az Istennel.

Hallgasd meg békés sötétben Chopin cisz-moll keringőjét! Mintha az egész élet benne lenne. Gyöngéd kezdés, szépen érlelődő dallam – mint a gyerekkor és serdülőkor. Aztán változik a ritmus, a hangerő… Olykor mintha Isten közelebb húzna magához, olykor elhalkul a világ, olykor mintha erősebben Ő vezetne, máskor hagy vezetni… A ritmus olykor nagyívű táncot sejtet, máskor aprózódnak a lépések… Az egészben van valami nagyszerű nagyvonalúság, méltóságos pompa, ugyanakkor Chopin mesterien beleszövi az élet drámáját… Az Istennel való keringő ebben az életben transzcendens, de drámai és olykor fájdalmas. Bármilyen életszakaszunkban érvényes ez: Istennel keringőzünk, s a táncunk mennyei és drámai.

És aztán? A Mennyek országa hangulatát én a körtánchoz hasonlítanám. Ott már nincs dráma, ott nem halad a tánc semerre, a misztérium körül örvendezünk. Mennyire fontos, az ifjúsági táborokban bálokon legyen körtánc, ahol mindenki táncolhat, a magányosok és botlábúak is! Részt vehet benne a kicsi és a nagy, a rokonom és a busman. A körtánc nem unalmas, nem statikus, s azt hiszem az örök élet örök körtánc. Liturgikus ünnepeinken ezért nagyon fontos minden körmenet: az oltár körül, a templom körül. Mintha elkezdődne a körtánc is ebben az életben! A körtáncban a jelenlét a fontos: mintha az örök Jelenlétet járnánk körül újra és újra a saját jelenlétünkkel. S a mennyei körtáncban lesznek szentek, akik a belsőbb körökben ropják, s talán lesznek, akik nagyon a peremen lesznek, ahol talán zene és öröm sem lesz. Ki melyik körbe keringőzi magát élete folyamán, ott járja majd az örök körtáncot.

A képeken túl a teológia válasza megerősíti: valamiképpen lesz testi dimenziónk is, jóllehet az már nem lesz éhes és nem lesz fájdalma, szexualitása sem lesz. Hisszük, hogy nem egy füst, szellem támad fel belőlünk, s nem is a nirvánába érkezünk. Az Atya személyes otthonába személyes valónk érkezhet meg, amitől elválaszthatatlan a testi dimenzió. Én azt hiszem, amit a testi valónkkal mélyen megélünk, az marad meg: a testünk arra való, hogy kezet fogjunk a barátainkkal, megcsókoljuk a szerelmünket, megöleljük az elesettet. Ezek a szent pillanatok maradnak meg igazán, Isten azt menti meg, amilyenné tettük az énünket. A testtel elért ilyen örök pillanatokat érdemes magunkban „lefényképezni”, mert ez marad meg.

Másrészt teológusként töprengenünk kell Ágoston mondatán: „Magadnak teremtettél Urunk, és nem nyugszik meg a szívünk, amíg téged el nem ér.” Miért, akkor megnyugszik? Ez a mondat biztosan szól arról, hogy a földi életünkben mocorog bennünk egy nyugtalanság a teljesség felé, űz a vágy a végtelen felé, nincs itt maradandó hazánk. Ez a mondat megnyugtat mindenkit, akiben ég ez a prófétai tűz, s sürgetni akar mindenkit, aki elkényelmesedne. Ez a mondat egy istenérv: Isten hívása miatt van bennünk egy örök nyugtalanság, csak Ő tud igazán megnyugtatni. Így a megérkezésben biztosan lesz megbékélés – de vajon csak az? Palamasz Szent Gergely sokat ír arról, hogy Istent csak Isten tudja teljesen megismerni, még a viso beatifica-ban sem ragadjuk meg Isten lényegét. Balthasar arról ír, hogy a Szentháromság személyei nem unalmas közösségben ülnek egy asztalnál, hanem Isten is valamiképpen „je mehr – egyre több” (itt már kifeszülnek a szavak), a szentháromság Személyei egymásnak is mindig érdekesek. Nagyon nehéz itt emberi fogalmakkal írni, hiszen Istenben nincs fejlődés, haladás, egymásnak tökéletes átadják önmagukat, de mintha ez is valami megunhatatlan örök körtánc lenne. E köré állhatunk majd mi is (reményeink szerint), s Isten arcát mindig új szemszögből láthatjuk.

Aki szerelmes, soha nem unja meg, hogy a szerelme arcát bámulja.

A millió szemszög, fényviszony, hangulat sem képes kielégíteni azt a csodálatot, amivel bámulom a szerelmemet. A kerubok szárnyai között kicsit így fogjuk Isten arcának egy-egy vetületét megpillantani megunhatatlan szemlélésben és körtáncban.

János (Pusztavám)

Miért van az, hogy az egyházat különféle ,,támadások”érik? Hogyan kell ezt kezelni? Miért támadják a szentatyát? Mit mond arra a tényre, hogy a fiatalok templomba járása csökkenő?

Az Egyházat kétféle kritika érheti. Egyrészt érkezhet belülről: a vezetőknek és a híveknek is és joguk és kötelességük javítani az Egyházat. Az Egyház Krisztus jelenléte miatt elveszíthetetlenül szent, a szentségeiben biztosan találkozhatunk Istennel (még ha bűnös papok szolgáltatják is ki, hiszen nem a magukét adják). Másrészt az Egyház emberi oldala nem hibátlan: bűnösek a papok és a hívek is. Nagyon fontosnak tartom azonban:

akik a pályán belül vannak, nem viselkedhetnek úgy, mint akik a pálya széléről kiabálnak.

Joga és kötelessége mindenkinek javítgatni az Egyház emberi oldalát, de tegye azt elkötelezett szeretettel. Ahogy focimeccsen bekötöm a barátom vérző lábát, aki ugyanazon a meccsen sérült csúnyán meg. Az Egyháznak kell a baráti gyógyítás. Az Egyház nem akar ideologikus lenni, nem akar a klerikalizmus hibájába esni, nem akar bűncselekményeket elkövetni és rejtegetni, az Egyháznak fontos a tudósok és a szentéletű hívek véleménye. Az ideológiákban, a szektákban tilos a vita, a tudományos érvelés, a párbeszéd, ott kell félni és elhallgatni dolgokat. Az Egyház nem akar ilyen hibákba esni, ezért érdeke, hogy legyen a körein belül vita, kutatás, innováció. Ferenc pápa nagy mestere ennek: ő maga biztatta a püspököket, hogy nyíltan vitázzanak s aztán döntsenek, mit tudnak nagy többséggel elfogadni.

Így minden hívő joga és kötelessége szerető kritikát megfogalmazni, a maga tudományával hozzájárulni az egyházi tanítás fejlődéséhez, szentéletű meglátásaival tisztogatni az egyházi életet. Csak annyit kérünk: kritikáját először befelé kezdje. A családi ügyeket sem a nyilvános médiában tárgyaljuk meg. Kezdje mindenki a maga családjában, a maga közösségében, a maga egyházában, s mindenekelőtt a maga lelkében. A fiatalokat különösen szeretnénk megterhelni: nektek nem csak az a dolgotok, hogy vigyétek tovább a hit letéteményét, hanem azt ültessétek át a magatok korába. Nem elég kritizálni a papokat, az egyházat, hanem át kell venni a stafétát: én mit tehetnék, hogy jobban működjön az evangélium terjesztése?

A másik fajta kritika kívülről érkezik. Ezek egy része valóban építő kritika: az egyházi gondolkodás számára olykor sokat jelent a nemhívő filozófiák, a makacs empirikus tudományok, de akár pszichológia kritikája is. Klaus Demmer szerint az is megtörténhet, hogy a fejlődésünkben azoknak köszönhetünk a legtöbbet, akik ellenségesnek tűnnek. Bár ujjukat megforgatják gennyes sebeinkben, de hosszú távon jó az, ha nem hagynak elkényelmesedni. Olykor nagyon őszinte istenkeresést látunk, s ez nem engedi, hogy mi olyan naiv egyszerűséggel képzeljük Isten dolgait. Épp ezért

a jó szándékú kérdezők, keresők nem ellenfeleink, hanem útitársaink az egyetlen misztérium felé.

Persze vannak bántások is. Hogy ki miért bántja az Egyházat, annak nagyon sok oka lehet. Talán gyerekkori sérelme van, amin még nem tudott túllépni. Talán hinnie kellene már, Isten megérintette a húsát, de még mindig keres kifogást a papok bűneire, az egyház hibáira hivatkozgatva. Talán fizetik, hogy most bántsa az Egyházat, s ő szolgalelkűen, egy mikrofonért és híradásért eladja a lelkét. Talán a bántás egy nagy segélykiáltás a szeretet után. Sőt, túl minden emberi indítékon, valamiképpen ördögi a történelmen végigvonuló bántás: ahogy a világosság nem kellett a világnak, mert jobban szerette a sötétséget, úgy a Krisztus világosságát őrző Egyház sem kell mindenkinek. Tudnunk kell, hogy a bántalmazás olykor nem is nekünk szól, hanem Krisztus világosságának. Ilyenkor nem kell az agresszív bokszkesztyűt felvenni, és nem kell megsértődni. Az ilyenekkel nem is kell vitatkozni: talán focizni kellene velük, kirándulni, főzni – emberi módon szeretni őket. S ha az emberi szeretetképességük megerősödött, akkor lehetnek képesek Istent is szeretni. Ha a hardver jobb állapotba került, képes a magasabb szintű szoftvert befogadni.

Emese (Keszthely)

Miért van az, hogy fiatal keresztény házasként családot szeretnénk alapítani és mégsem adatik meg a várva várt gyermek? Sok vetélés, sikertelen próbálkozások sora…éveken át tartó küzdelmek és lelki megpróbáltatások… Hogyan lehet Isten akaratát elfogadni ilyen helyzetben? Mi az amit tehetünk, hogy a házasságunk és az Istenkapcsolatunk a legkevésbé szenvedje meg ezt az igazán embert próbáló időszakot?

A meddőség nagyon nagy kereszt. Ma a párok 25%-a érintett, minden negyedik pár! Krisztussal mit tehetünk? Krisztus egyrészt biztosan buzdít a megelőzésre. Óvni kell a testi egészséget, különösen a termékenységünket. Rengeteget árt a mozgásszegény, ülő (számítógépező) életmód, a dohányzás, a stresszes élet, a sok szorongás, a sok cukor. Nagyon súlyos következményei lehetnek a korai szexuális életnek, a fogamzásgátló tablettáknak, az abortusznak. A döntés halogatása, a karrier-, vagy élvezetvágy miatt „elmehet az idő”: 35 év felett egyre nehezebb, 42 fölött még nehezebb gyermeket foganni. Vannak olyan genetikai okok is, melyek kivédhetetlenek. A meddőségnek ezer oka lehet. A tudományok egy részét fel tudják tárni, de van ismeretlen ok is. Krisztus biztosan arra szólít, hogy

előzzük meg, ami rajtunk múlik!

Amikor aztán kiderül, hogy nem lehet gyermekünk, az egy igazi gyászmunka. Először nem hisszük el, orvostól orvosig vándorlunk. Olykor minden pénzt és erkölcsöt is feláldoznánk egy gyerekért! Aztán dühösek vagyunk magunkra, szégyelljük, hogy nem vagyunk „igazi” férfiak ill. nők. Képesek vagyunk vádolni a másikat: „miattad nem lehet gyermekem”, a felmenőinket, a múltunkat. Isten felé is Jób vádló szavaival kiáltunk, kiabálunk. Utáljuk a rokonok faggatózását: „na mikor lesz már keresztelő?” Elbújnánk mindenki elől. Valódi gyászmunka ez, hiszen keresztre feszülnek az élettervek, a nemi identitásunk, a házasságunk, a szociális elfogadottságunk, sőt, a hitünk is. A gyászmunkán őszintén végig kell menni. Őszintén küzdeni, sírni.

Hogyan tovább? Három út lehetséges. Egyrészt lehetnek valódi terápiák, melyek tényleg tudnak segíteni. Ha egy pár 1-1,5 év alatt nem fogan, akkor érdemes orvoshoz menni. Talán életmódváltás kell, talán párterápia (ha lelki ok van a háttérben), talán kisebb műtét, kezelés segíthet. Az Egyház ezeket a meddőségi kezeléseket jónak tartja, sőt, talán el is várja a fiataloktól. Ne adják fel olyan könnyen szülőségüket és vessék be az orvostudomány istenadta jó lehetőségeit (ami gyógyít, és nem helyettesít)! Az Egyház kifejezetten bátorítja a terméketlenség megelőzésére és gyógyítására irányuló olyan kutatásokat, melyek megfelelnek a személyes méltóságnak és Isten erkölcsének (Katekizmus 2375). Nem kell szégyenlősködni, bátran orvoshoz kell fordulni! Persze kényes kérdéseknél fontos, hogy ne csak a test szakemberivel (orvosok) beszéljenek, hanem a lélek szakembereivel is (lelki vezető, morálteológus, pap).

A másik lehetőség az örökbefogadás. Egyszer a feleségemmel mi is haza akartunk vinni a kórházból egy magára hagyott kisfiút, ám a jog nem engedte… Akkor sejtettem meg, hogy az örökbefogadás valódi szülőség: a gyermeket megmentem egyfajta úttól, s egy másik életre szülöm. Valódi apja-anyja lehetek, hiszen más, jobb életre mentem meg. Jézust is örökbefogadta József: minden örökbefogadásban folytatódik az isteni gyermek befogadása. Nagyszerű így beállni az üdvtervebe!

Az is megtörténhet, hogy a pár lemond a gyermekről. Ám nekik is fontos termékenynek lenniük. A szeretet mindig termékeny akar lenni. Ha nem gyermekben, akkor más területen. Meg kell találni azokat a lehetőségeket, ahol szélesebben szerethetek. Alapítok tanulási ösztöndíjat kárpátaljai gyerekeknek. Keresem a nagycsaládban, baráti körben a lehetőséget, hogy gondoskodjak valakikről. Kifejezetten karitász munkát vállalok, betegeket látogatok. De akár belevethetem magam a szolgáló munkába, kutatásba, művészetbe. Az Egyház mindig szívesen fogadja azokat, akiknek szabad erőik vannak.

Lelkileg hogyan lehet itt előbbre jutni? Mindenekelőtt fontos, hogy az ilyen házasság is értékes. A házasság első célja maga a házasság: nem „minden” a gyermek. A Katekizmus szerint nem a legnagyobb baj a meddőség (2378). Az ilyen házasságokban lehet nevetés, boldog közösség, örömteli szexualitás. A gyermek hiánya nem mérgezheti meg az egész életet. Ami van, ami érték az nem dobható ki, mert valami nincs. Nem „sikerült” a megváltás, ha sebzetten nem lehetünk boldogok. Sebzetten, kereszttel is örülhetünk a valódi értékeknek.

Ilyenkor nagyon sok lehet az önvád és mások vádolása. Valahogy hinni kellene benne, hogy Isten teremtett a természetbe valamiféle „bölcsességet”, van úgy, hogy jobb így. Isten tudja miért. Talán túl beteg lenne, talán életképtelen. Nagyon fáj, hogy pont én, pont mi – de a sötét misztériumot nem lehet megmagyarázni. Krisztus igazi követése nem azt jelenti, hogy mindent értünk az Atya akaratából, hanem engedelmességet ebben a sorsban is, bizalmat az Atya felé.

Krisztussal lelki nyugalmat találhatunk. S ilyenkor még az is megtörténhet, hogy egyszercsak „jön a gólya”. Biológiai oka nem volt a meddőségnek, talán csak a nőnek kellett megnyugodnia, vagy a párkapcsolatnak ráhagyatkozóbbnak lennie, s csodálatos módon jön a gyermek. Nem véletlenül mondjuk: a gyermek léte az imádságban kezdődik! A gyermek mindig ajándék: talán később adja Isten, talán más ajándékokat akar adni.

Krisztus keresztjének van egy olyan vigasza, ami egyszemélyes. Azért akar Ő felszállni a keresztre, mert van egy olyan vigasza, amit személyesen akar elmondani a párnak. Jó ilyenkor egy keresztnél gyertyát gyújtani, keresztutat imádkozni. Jó mások imádságát hallgatni, még ha a mi ajkunk most nem is tudja áldani az Urat. Jól esik a lelkünknek a panaszzsoltárok imája, de a bizakodó doxológia hallgatása is.

Isten biztosan nem büntet, még ha gyakran ezt is érzik a párok.

A vakonszületettre szeretünk gondolni: sem ő, sem a szülei nem vétkeztek, azért lett ilyen, hogy rajta így nyilvánuljon meg Isten dicsősége, Isten nagy tettei. A meddő pároknak nem a bűneik után kellene vájkálniuk, nem a haragvó istenképükkel kellene viaskodniuk, hanem a vakonszületettre ránéző Krisztust megtalálni. Mi ilyenek vagyunk, Isten tudja miért, hogyan nyilvánuljon meg rajtunk Isten nagy szeretete?

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés