2017-ben a Szent Angéla Gimnáziumban érettségiztem, ami azért volt fontos, mert itt ismertem meg a ferencességet, ami – majdnem egyből – magával ragadott. Azóta tagja vagyok a Ferences Ifjúságnak (YouFra), és jó kapcsolatot ápolok a testvérekkel, nővérekkel is. 2018 augusztusában kaptam egy telefont Dobszay Benedek tartományfőnök atyától, ekkor közölte, hogy ő egy embert küldhet a magyar delegációba, aki a ferences lelkiséget képviselheti. Éppen Taizében voltam. Én lettem az az egy fő, így az én történetem más, mint a delegáció többi tagjáé.
Ketten utaztunk Kauser Tiborral, a Ferences Világi Rend miniszter generálisával. Ismertük már egymást, mivel éppen tavaly augusztusban együtt utaztunk Litvániába egy ferences kongresszusra. Én és Tibor Ferences Nemzetközi Előtalálkozóra (YouFra International Gathering-YIG) mentünk, egyből Panamavárosba, ellentétben a delegációval, akik a Shalom Közösséggel töltötték az IVT-t megelőző pár napot, San Joséban, Costa Ricán. Mint később kiderült, én voltam az egyetlen európai YouFra résztvevő az előtalálkozón.
Január 16-án hajnalban elindultunk Panamavárosba, frankfurti átszállással. Sok tekintetben ez volt nekem az első. Az első tengerentúli járat, az első alkalom, hogy láttam az óceánt, az első, hogy részt vettem a YIG-en és az IVT-n. Mínusz 6 óra az időeltolódás, így még aznap, 16-án este megérkeztünk. Vártak minket a reptéren. Tibornak a rendi beosztása végett a világ minden részén vannak ismerősei. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt ’előnye’ annak, hogy vele vettem részt a programokon. Első este meghívott mindkettőnket a helyi közösség minisztere – továbbiakban Ramon – vacsorázni, a szállásunk a helyi ferences nővérek iskolájában volt kialakítva.
Még nem voltunk sokan, a többség csak másnap érkezett meg, mivel a program is csak 17-én este kezdődött el. Ebből következik, hogy volt egy egész napunk körülnézni. Mivel a programban nem szerepelt a Panama-csatorna meglátogatása, Ramon külön elvitt minket. Hihetetlen volt, örülök, hogy láthattam hajót is átmenni rajta! Ezt követően az óceánt tekintettük meg.
hirdetés
A Panama-csatorna. Fotó: Némedi Rebeka
Aznap este tapasztaltam meg először a latin-amerikaiak mentalitását.
Először furcsa volt, hogy hangosan énekelnek, imádság és szentmise alatt is tapsolnak, akár táncolnak, de igazán magával tudja ragadni az embert. Illetve a spontaneitásukat és örömüket is érezhettük.
Az ottani nyitómisét a helyi érsek celebrálta. Az előtalálkozó lehetőség nyílt tanulni egymástól, eszmét cserélni, megismerkedni egymás kultúrájával, az ifjúság helyzetével. Persze okozott némi nehézséget, hoyg Latin-Amerika – Brazíliát leszámítva – egy nyelvet beszél, és egyáltalán nem evidens az angol nyelvtudás. Az elején még idegennek éreztem magam a spanyolajkú testvérek körében, de ez fokozatosan feloldódott bennem. Talán az jelentett fordulópontot, amikor egy ebéd utáni szieszta alkalmával egy perui lány odaült hozzám beszélgetni. Bár csak kézzel lábban hadonászva értettük meg egymást, egyre gyűltek körénk a ferences testvérek, akik közül szintén csak ketten beszéltek angolul, de hihetetlen jó érzés volt, ahogyan próbálkoztak.
Több előadást is hallhattunk, többek között a YouFra elmúlt 70 éves történetéről, a szociális médiáról, az ifjúsági szinódusról. Tibor Mária szerepéről beszélt és arról, miben tudunk tanulni Tőle. Ezekről az előadásokról többnyire kiscsoportos beszélgetésben is eszmét cserélhettünk.
Érdekes tapasztalat volt kis zarándoklatunk. A mindössze négy kilométeres távolságot, 2 óra alatt sikerült megtennünk. De ami még meglepőbb volt, hogy egy felvezetőautóból ordított a zene, és nem olyan népénekek, mint egy itthoni, például ferences zarándoklaton szólnak, hanem elektronikus, de keresztény tartalmú, mai hangzású, kvázi popszámok – mindezt a ferences testvérek szervezték meg.
Egy városnézős napunk volt az előtalálkozón, 20-án. A szentmisét a belvárosi Szent Ferenc templomban ünnepelhettük, majd végigsétáltunk a belvárosban, ezt követően pedig busszal elvittek bennünket a korzóra, ahonnan csodás kilátás nyílt a városra. Az előbb említett helyen teljesen véletlenül botlottunk egymásba Bese Gergő atyával és magyar fiataljaival.
A belvárosban igazán megtapasztalható, szemmel látható az, amit azelőtt csak hallottam, hogy mennyire töredezett a helyi társadalom. Egy adott utcán belül találkoztunk igazán mélyszegénységben élőkkel, ahol nagyon figyel az ember az értékeire és turista, pláne nő, pláne este, nem jár arra. Ugyanabban az utcában van a városháza, ami egy igényes térre néz, és vélhetően jól szituáltak emberek lakják a környező házakat is.
Még az előtalálkozó ideje alatt Ana és Andrea – akikkel szintén Litvániából ismertük egymást – megkérdezték tőlem, hogy 22-én van-e kedvem elmenni a karibi partra. Ugyan lemaradtunk a nyitó szentmiséről, de kihagyhatatlannak ígérkezett az ajánlat, így rábólintottam. Szuper volt látni a másik oldalt is. Ami érdekesség, többek között, az az, hogy Panamában a Karib-tenger nem olyan, mint például Miamiban. Ahhoz képest, amire számítottunk volna, általában nincs túl jó idő (25°C), minket is elkapott egy-egy kisebb zápor, nem sütött a nap. Ennek is köszönhetően Panama 4 milliós lakosságának csak kisebb része, 20-30%-a lakik az ország ezen oldalán. Átszeltünk egy trópusi erdőt, amelynek az összképe valami csodálatos volt, pálmafákkal és nagy, zöld növényzettel. Megnéztünk egy falut, Portobelot, itt eltöltöttünk egy kis időt, láttunk lila templomot és még a kókuszdiót is megkóstoltuk. Kihajóztunk egy szigetre kis csónakkal, ahol fürödhettünk a tengerben.
A következő napok során voltak a katekézisek. A miénk a román testvérekkel együtt zajlott, egy elég távoli templomban. A nagyváradi püspök atya tartotta és ő is prédikált mindkét nyelven. Ezeken a napokon volt lehetőség délutánonként, esténként részt venni koncerteken, hivatástisztázó műhelyre menni, avagy gyónni.
23-án, a katekézis után szerettem volna elmenni a ferences vezetők találkozójára, de úgy alakult, hogy a Szentatya akkor érkezett meg a reptérről és a ferences testvérekkel megvártuk őt, így pedig lekéstük a találkozót.
Ferenc pápa – kissé rendhagyó formában. Fotó: Némedi Rebeka
24-én gyűjtöttem be az első rossz élményt. Egyedül vágtam neki a bejutásnak a pápa köszöntésére a katekézis után. Magával sodort a tömeg, végül mozdulni sem bírtam. Nagy nehezen sikerült, de akkor már inkább kimentem volna. A tömeg mozdulatlan volt, az ajtók zárva. Nem tudtam mit tenni, csak sírtam. A kivetítőn ugyan láttam, ahogyan megérkezett a pápa, de azon gondolkodtam, hogy pont ugyanezt látnám egy parki kivetítőn, vagy a telefonomon tömeg nélkül is. Szerencsémre egy afrikai „kígyó” kimenekített, szárnyaik alá vettek.
25-én ebédelés nélkül indultam neki a katekézisről a keresztút helyszínére, ismételten egyedül, de jó korán, hogy ne kerüljek még egyszer olyan helyzetbe, mint előző nap. Így nyitás előtt 2 órával már ott voltam, beengedtek, foglaltam helyet, és még volt a program kezdetéig 4-5 óra. Megjegyzem, ezzel egyáltalán nem voltam egyedül. Gondoltam, hogy milyen jó lesz, végre lesz jó képem a pápáról! Hát nem lett… Később a vietnámi barátaim megtaláltak és velük töltöttem a délutánt, estét.
Másnap a virrasztás helyszínére kellett eljutnunk. A vietnámi és amerikai ismerőseimmel vettem részt a programon. A Szentatya érkezése után Szentségimádás és koncertek voltak. Soha nem aludtam még szabad ég alatt, egy szál hálózsákban, zuhanyzás nélkül, ennyi emberrel egy helyen, de meglehetősen izgalmas program volt.
27-én, az utolsó napon 8 órakor kezdődött a pápai szentmise. Ezt követően még volt egy kis időm eljutni a szállásra, összepakolni, rendbe tenni magamat, és várni a fuvaromat a reptérre. Eltolták a gépem indulásának idejét 2,5 órával, mivel a pápa gépe is akkor indult, mint az enyém indult volna. De szerencsésen megérkeztem 28-án este Budapestre. A tengerentúli járaton is volt még izgalom, de a légiutaskísérők nagyon segítőkészek voltak.
A hazaérkezésem óta több nap is eltelt, de intenzíven élnek bennem az élmények. Hálás vagyok!
Némedi Rebeka
A képek a szerző felvételei.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás