Meg kell vetnünk hiányosságainkat, de az aggodalmaskodás helyett más úton kell járni.
Szeretek gyónásról kijönni. Persze bemenni is szeretek, de túl frissen tartani lelkiismeret-vizsgálatot számomra olyannyira nehéz, hogy inkább mentségeket keresek a szentség magamhoz vétele helyett. Hajlamos vagyok az aggályoskodásra, és a nemrég elkövetett bűneim felidézése megnyitja a lelkiismeret-furdalás és az önmarcangolás sodró áradatát, ami ilyenkor teljesen ellep.
„Hogyan hagyhattam ezt megtörténni? Hogyan is mondhattam ilyet? Mégis mire gondoltam?” Azt mondják, az ördög a legjobb vádló, de én rendszerint megelőzöm a saját játékában. Részben azért, mert nagyon is érzek bűntudatot. Igazán szeretnék jobb lenni, és a saját elméletem szerint talán sikerül annyira megrónom magam, hogy a legközelebbi alkalommal féljek megbotlani ugyanabban a gyengeségben.
Úgy hiszem, hogy sokunk számára – skrupulózus vagy sem – csábító az a gondolkodás, miszerint a megbánásunk mélységét az mutatja, hogy miután vétettünk, mennyire sanyargatjuk lelkünket. Végül is, erre való a bűntudat: jelzi, ha valamit elrontottunk. Bánkódnunk is kéne, hiszen valószínűleg közülünk a legérzékenyebb teremtésnek sincs pontos elképzelése arról, hogy a bűn teljes valójában mennyire rossz. Nem tudunk Isten szemszögéből látni.
Ugyanakkor mindez az önként vállalt rettegés és önmagunk felé irányított düh csak távol tart Istentől és az ő kegyelmétől, ami lássuk be, nem épp a megfelelő stratégia.
Pio atya, a sokakat gyóntató pap szerint az ehhez hasonló nyugtalankodás nemcsak szükségtelen, de nem is kívánatos:
„Próbáljátok meg a tőletek telhető legtöbbet, túlzó aggodalmaskodás nélkül. Tökéletességgel kíséreljétek meg amit meg kell és amit meg szeretnétek tenni. Ám ha tettetek valamit, ne gondoljatok rá többé. Ehelyett csak arra összpontosítsatok, ami még előttetek áll, ami szükséges vagy óhajtott teendőtök, vagy amit épp csináltok.
Egyszerűséggel járjatok az Úr útjain, és ne gyötörjétek magatokat. Meg kell vetnetek gyöngeségeiteket, de sokkal inkább higgadtsággal, mint nyughatatlan aggódással. Ezért hát viseljétek türelemmel hiányosságaitokat és tanuljatok meg gazdagodni általuk szent megalázkodással.”
Ebből a nagyszerű idézetből néhány fontos következtetésre jutottam, melyek segítettek gyakrabban és alaposabban a lelkem mélyére tekinteni.
Az igazi bűnbánat nem kell, hogy hosszas szenvedés legyen. Lehet egyszerű. Lehet nyugodt. Ettől még valódi.
Nem kell többször megbánnod ugyanazt a ballépést.
Isten nem fukarkodik a megbocsátással. Ő sokkal jobban szeretne megbocsátani nekünk, mint mi megbocsátást nyerni. Bánd meg a bűnödet, de azután foglalkozz jelenlegi kötelességeiddel ahelyett, hogy arra pazarolnád az időt, hogy a lehetetlenen változtass. Egyedül a Mindenható megbocsátása képes a múltat megérinteni, és ő ezt már megtette.
Szeresd a bűnöst, utáld a bűnt – ez saját magunkra is vonatkozik.
A hibáink megvetése nem azt jelenti, hogy magunkat gyűlöljük, ahogy Isten sem teszi azt.
Mindezek felett mégis a legfontosabb: Észrevenni és mégis türelemmel viselni tökéletlenségeinket nehezebb, mint az önmarcangolást választani.
Megfigyeltem magamon, hogy akkor bántanak rossz cselekedeteim leginkább, amikor váratlanul érnek. Mikor kezdem úgy érezni, hogy egész tisztességes és jámbor ember voltam mostanság. Pedig nem kéne meglepjen a saját vétkességem. Itt válik lényegessé Pio atya üzenete a szent megalázkodásról. Kitartó igyekezetem mellett türelem és szerénység szükségeltetik ahhoz, hogy elfogadjam állandó gyöngeségem és visszatérő botlásaim. Ez az elfogadás arra bátorít, hogy odalépjek az én irgalmas Teremtőmhöz ahelyett a meddő próbálkozás helyett, hogy elkerüljem őt. Pontosan ez az, amit mindennél jobban akar a mi Istenünk.
Fordította: Nagy-M. Kamilla
forrás: aleteia.org