Lelkiség

Az elismerések rabságában

Rengeteg álmatlan éjszaka, átgörcsölt pillanat tanúskodik arról az életünkben, hogy túlságosan vágyunk mások elismerésére. Pedig csak egy Valakinek kell megfelelnünk.

 

A témavezetőm egy fapadhoz kísért a csarnokban.

–          Arra kérném, hogy itt várakozzon – mondta egy kedves, együtt érző mosollyal. Amikor felkészültünk, szólítjuk.

Miközben ott üldögéltem szófogadóan, a szemem körbepásztázott , hogy elfoglaljam magam valamivel, de semmi nem tudta lekötni a figyelmem. Az előadó- és gyakorlati termekben hűlt helye volt a hallgatóknak, már a tanárok nagy része is rég hazament. Mivel az unalomhoz túl ideges voltam és túl izgága az olvasgatáshoz, nekiláttam mélyrehatóan tanulmányozni a cipőimet, miközben nyirkos tenyereimmel görcsösen szorongattam a jegyzetlapokat.

hirdetés

A doktori fokozat felé vezető hosszú és rögös út állomásai közül a disszertációvédés semmihez sem hasonlítható tapasztalat. Az átfogó vizsgák, amik megelőzik, próbára teszik az állóképességed, az egyszer biztos. Maga a disszertáció – ami az én esetemben egy könyvhossznyi saját kutatást jelent – egy fáradságos szerelem, ami alkalmanként tébolyba csap át. A védés viszont egy végső fokozat elérésének végállomása, nem más, mint évek erőfeszítéseinek betetőzése. Hiába is láttad másokét, a Te disszertációvédésed semmihez sem hasonlítható, egészen más, egészen idegsorvasztó élmény. Éveken át kutatsz és írsz és átírsz. Aztán eljön a nap, hogy életed eddigi legnagyobb akadémiai munkáját nyilvánosság előtt bemutasd egy olyan bizottságnak, aminek az a feladata, hogy megkérdőjelezzen téged és az érveidet cafatokra szedje. Siker vagy bukás.

A megelőző egy órában négy professzorral –a bizottság tagjaival –, egy maréknyi meghívott vendéggel és számos egyéb megfigyelővel szemben álldogáltam, amíg az irományomról vitatkoztak, az ötleteimet boncolgatták vagy épp a módszereimről kérdezgettek. A szám kiszáradt, teljesen átizzadtam a vadiúj „Készen állok a Ph.D-re” ruhám, amit ez alkalomra szereztem be. Majd ezt követte az a rész, hogy egyedül maradtam egy előcsarnokban a gondolataimmal, várva a döntést. Fogalmam sincs, mennyi ideig ücsörögtem azon a kemény padon. Évtizedek..évszázadok…egész kortörténeti időszakok. Végül felbukkant a témavezetőm.

–          Készen vagyunk.

Próbáltam árulkodó jeleket keresni az arcán, de egy áthatolhatatlan, udvarias mosolyon kívül – semmi. A terembe visszatérve leültem és próbáltam a bizottság arckifejezését fürkészni, de ez sem volt eredményes. Egymásra néztek, majd rám. Aztán egy sugárzóan széles mosolyt kaptam a témavezetőmtől, ami minden idegességem kábult megkönnyebbüléssé bomlasztotta.

–          Gratulálok – mondta. Sikeres volt a disszertációvédése. A jövőm be lett biztosítva.

Bár az én esetem elég extrém, valójában az élet tele van olyan pillanatokkal, melyekben egy másik személy elismerése – vagy annak elmaradása – valóra válthatja vagy darabokra törheti álmainkat, reményeinket, terveinket. A diák a laptopja előtt gubbaszt, kávédózisokat gurít le epekedve egy jó vagy elég jó vizsgajegy után. Az alkalmazott belép az irodába és várja a pozitív visszajelzést egy táblázat, projekt, vagy költségvetési áttekintés jutalmául. A család szakácsmestere azért izgatja magát, vajon a vendégek elég finomnak találják-e a hálaadásra készített fogásokat, a minisztériumi vezetők pedig azon töprengenek, vajon a legutóbbi eseményen tanúsított csekély részvételi arány indokolja-e a további fennmaradást?

Tölts el tetemes mennyiségű időt ilyen hozzáállással és te is tökéletes elismerésfüggővé válhatsz.

Ami ártatlan törekvésként indul általános iskolában napocskás matricákért és büszke mosolyokért, később túlburjánzik, ahogy az oktatásunkban vagy hivatásbeli működésünkben előre haladunk. Sorsok születnek meg és pusztulnak el egy „sikeres” és egy „sikertelen” jelző miatt. Néha úgy tűnik, énképünket szakmabeliként, szülőként, házastársként, gyermekként, emberként kizárólagosan mások szavai és értékelése határozza meg. Minden erőfeszítést beleteszünk, keményen dolgozunk, a lehető legtöbbet adjuk magunkból, majd azokat a szavakat és gesztusokat várjuk, amelyek megerősítik fáradozásainkat és érdemessé teszik azokat.     

Viszont idővel dolgozóként és otthonunkban a „Jól csináltad!” típusú mondatok nyughatatlan hajszolása alattomos, követelőző bálvánnyá válhat. Lassan mindenféle helyen és társaságban a méltányolás bélyegzőjét akarjuk fellelni: utódainkban, szüleinkben, férjünkben, feleségünkben, főnökeinkben. Biztosítékot akarunk arra, hogy a megfelelő feladatokat hajtottuk végre; hogy elértük céljainkat; teljesítettük kihívásainkat. Jóváhagyásra és igenlésre vágyunk pozitív elismerés és dicséret formájában.

Ez lassan olyan emberekké tesz minket, akik jóváhagyás után kapkodnak – de ami a legsúlyosabb, olyanokká, akik ezer és millió formát öltő bűntudattal hadakoznak, ami azt mondja, hogy: Te nem vagy elég. No és amikor nem érkezik elismerés? Akkor az összeomlás fenyeget.

Gyakran viccelődöm a családomnak azzal, hogy nálam a kritika nem húzza ki a gyufát annyira, mint a dicséret elmaradása. Szeretném, akarom, sóvárgok rá, hogy azt mondják, jól csináltam, hogy elég vagyok. Ezt a vágyakozást éreztem a disszertációvédésem közepette, nagybetűvel és aláhúzva: mondd, hogy átmentem. Mondd, hogy szép munkát végeztem. Meggyőzöm magam arról a tévhitről, hogy akár a feletteseimtől, akár a szeretteimtől kapott elismerés az alapvető értékeim és létcélom megerősítése.

Ám ez egy fertőzött vágy: az az igazság, hogy legmélyebb szinten Isten elismerése az egyetlen dolog, aminek számítania kéne számomra, és az egyes-egyedüli dolog, ami után kutatnom kéne. Minden más onnan fog eredni.

Természetesen mindig a tőlünk telhető legjobbat kell nyújtanunk abban, amit épp csinálunk. Meggyőződésem, hogy a Teremtő dicséretének és a köszönetnyilvánításnak egyik leghelyénvalóbb módja a mindennapokban az, hogy bármit is teszünk, azt igyekezzünk a lehető legmegfelelőbben és legodaadóbban tenni. Dolgozzunk úgy – amint a Kolosszei levél 3,23-as verse megfogalmazza -, mintha az Úrnak dolgoznánk. Legyen az a munka nekiveselkedés egy disszertációvédés előkészületeinek, vacsora a családnak vagy kerti gyomlálás, nem számít. Isteni megbízatás az, hogy mindent beleadjuk. Ez a vers rejtve azonban valami másra is figyelmeztet: úgy dolgozzunk, mintha az Úrnak dolgoznánk, nem pedig embereknek.

Abban a pillanatban, amikor töredelmesen nekivetemedünk dolgainknak bármiféle, éppen csak nem Istentől áhított elismerésért, máris célt tévesztettünk.

A Galatákhoz írt levél 1,10-ben Pál ezt kérdezi: „Az emberek kedvét keresem ezzel vagy az Istenét? Talán embereknek akarok tetszeni? Ha még emberek tetszését keresném, nem volnék Krisztus szolgája.” A szöveg kontextusában Pál a hamis tanítások ellen inti a galatákat és saját Krisztustól eredő felismerését igazolja, ám úgy érzem, hogy ez a részlet ugyancsak egy nagyon hasznos önvizsgálat is számomra, ha a bókokra, elismerésre és jóváhagyásra való törekvésemről van szó: Embertársaim vagy az Isten tetszését próbálom megnyerni? Mi ösztönöz? Mit várok el a munkámtól, a küzdelmeimtől?

A tőlünk telhető legőszintébb fáradozásunk mindig felajánlás kell, hogy legyen a Mindenhatónak. Ugyanakkor a megerősítés vagy a dicséret, amit talán kapunk érte, talán nem, soha nem szabadna célként szolgáljon. A többi ember elismerésén függve ingoványos talajra sodródunk, ami bármely percben elnyelhet minket álmainkkal és az önbecsülésünkkel együtt.

Semmit sem kell kiérdemelnünk. Hiszen már mélységesen szeretettek és egyénileg kiválasztottak vagyunk. „Megmondták neked, ó ember, mi a jó” Mikeás 6,8 emlékeztet rá, „és mit kíván tőled az Úr: Semmi mást, mint hogy váltsd tettekre az igazságot, szeresd hűségesen, és járj alázatosan a te Isteneddel”.

A többi – csak részlet.

 

 

 

 

Írta: Brandy Bagar

Fordította: Nagy-M. Kamilla

 

forrás: relevantmagazine.com

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

1 Komment

  • Válasz Filipánics Tibor 2018. 11. 06. 17:27

    Üdv!
    Jó cikk,de már megint belekeverték a belekeverhetetlent. “az az igazság, hogy legmélyebb szinten Isten elismerése az egyetlen dolog, aminek számítania kéne számomra,” Mekkora tévedés! Mért? Ezért: kik vesznek körül?Kikkel tartod a fizikai kapcsolatot? Kik azok akiktől függsz? stb. Majd ha ott állsz Isten mellett,akkor fog számítani az elismerése.Persze,Isten nem dobálózik elismeréssel ez megint a mi emberi okoskodásunk és érzetünk. Képtelenek vagyunk felfogni,hogy Isten nem ember.Számomra a legbosszantóbb az ilyenekben,hogy rettentő módon ledegradáljuk (csúnyán kifejezve:hülyének nézzük) Istent. Nem ez a szándékunk természetesen de ez lesz az eredménye.Rémes!
    “a Teremtő dicséretének és a köszönetnyilvánításnak egyik leghelyénvalóbb módja a mindennapokban az, hogy bármit is teszünk, azt igyekezzünk a lehető legmegfelelőbben és legodaadóbban tenni. ” Hoppá!Gratulálok!Rájöttél! (persze a Teremtőt nem kell dicsőíteni és köszönetet nyilvánítani sem).De erre majd később fogsz rájönni,hajrá hát.
    “úgy dolgozzunk, mintha az Úrnak dolgoznánk, nem pedig embereknek.” Nincs mit szépítenem,ez teljesen hibás gondolat.
    A probléma az,hogy képtelenek vagyunk megtalálni a helyes arányokat.Lehet vágyakozni a dicséretre de nem ész nélkül.Mivel ezt nem tudjuk megoldani,Istent hívjuk segítségül,hogy neki tetsző dolgokat csináljunk.De vegyük észre,ezek mind BUJTOTT kifogások és magyarázatok.VEGYÜK MÁR ÉSZRE!
    (én ezt a “disszertációt” visszaadnám,pár évtizedre.)