Blog

Mit adott nekem mindszent? – Gondolatok egy alig 20 éves lánytól

Remek stílussal megírt vendégírás érkezett a postaládánkba: Csenge november elsején született, így neki ez a nap furcsa kettős érzéssel telik el évről-évre. Egyszerre ünnepel és emlékezik, ezt az érzelmi hullámvasutat pedig egy kiváló blogbejegyzésben mutatja be!

Az én kis falumban,- mint gondolom sok más helyen is, az elseje lévén munkaszüneti nap- a mindszent és a hallottak napja erősen összekapcsolódott, és már elsején „eljárjuk” a temetőt. Pozitívan állunk a dolgokhoz, na: bízunk benne, hogy minden elhunyt szerettünk a szentek között pihen.

Számomra november elseje más okokból is különleges: 20 évvel ezelőtt ezen a napon sírtam fel először. Ami még önmagában nem lenne gond, de ezáltal ez a nap lett a születésnapom… És mifelénk ilyen apróság, mit egy születésnap, nem írhatja felül a mindszent hagyományait.

Sokáig bosszantott a dolog: nem ünnepelhettem a barátaimmal, mert ezen a napon még csak felhívni se volt nagyon illő egymást. Ez a családé. Aztán meg milyen dolog már azután leülni szülinapozni, hogy az ember éppen hogy csak hazaesett a temetőből? Vagy otthagyni az új játékokat, amíg körbemasírozunk még három környékbeli temetőt? Gondolom, mondanom sem kell: erősen reklamáltam.

hirdetés

Mindig azzal vigasztaltam magamat, hogy legalább sok a gyertya a szülinapomon.

Szerettem este visszasétálni a temetőhöz (akkor már barátnőt is hívhattam), és nézni a sötétben a sok kis remény-lángot, pedig akkor még nem is éreztem át, hogy minden kis fénypont egy-egy lélekért az égbe szökő ima.

Aztán a 19. szülinapomon hirtelen szerencse ért. Azon az őszön kerültem el kollégiumba, és az elseje pont szerdára esett: nem hosszúhétvége, csak egy nap pihenés a hét kellős közepén, ráadásul az egyik oktatónk úgy döntött, hogy a munkaszüneti nap ellenére is tart előadást, így mit volt mit tenni: nem tudtam hazamenni. Meg abban az időben amúgy sem vakaróztam nagyon, hogy hazaérhessek: kamaszkorom éppen utolsó erejéből próbálkozott még egy végső lázadással, mielőtt elkergeti a felnőtté válás.

Szóval lelkesen Budapesten maradtam, és odacsődítettem a kollégiumba a régi barátaimat, hogy közösen süssünk egy nagy kupac palacsintát strucctojásból, és ünnepeljünk. Végre engem ünnepeljünk, és ne mindenféle szenteket meg halottakat!

Életem egyik legszebb születésnapja volt, végre teljesült a vágyam: a barátaimmal lehettem. De alig, hogy eltelt, rájöttem, hogy hiányzik valami. Idén kezemet-lábamat törve rohantam haza, hogy kinyomozhassam: mi az, amit elvesztettem az előző évben?

Ez a mindszent mégsem egészen szokványosan alakult: végkimerülés határán, egy megterhelő egyetemi hét után értem haza, elsején kora délután. Nagyim addigra már letudta a temetőzést, és nem volt elég jól ahhoz, hogy még egyszer elinduljon. (Pedig felénk nagyon adtak az ilyesmire. Még a születésem napján is kint volt, idegesen rendezgette a gyertyákat a síron, míg az egyik rokon néni gyanakodva rá nem kérdezett, hogy mitől van ennyire felspannolva.) Így csak anyával ketten indultunk útnak. Meggyújtottam a gyertyákat, elmondtam egy-egy imát a régen kijelölt síroknál. Már óvodásként is tudtam, hogy hol kell. Akkor még egy hosszú bottal jártam, a végére volt kötve egy kis gyertya, és azzal lopkodtam a tüzet a már égő mécsekből, hogy meggyújthassam az én kis gyertyáimat is. Kértem az Urat, hogy vegye magához… de kiket is? Végigpásztáztam a sírkövet Ott volt egy csomó név, semelyikükhöz sem kapcsolódott arc a fejemben. Aztán, ahogy jobban nézetem a követ, felsejlettek bennem nagymamám szavai, hogy milyen tisztelettel beszélt az apjáról, vagy miképp jellemzett egy kiállhatatlan nagynénit.

És akkor jöttem rá, hogy én az ünnep nélkül mennyivel kevesebb lennék.

Nagymamám több száz év felgyülemlett bölcsességét passzírozta be a fejembe ezeken a temető-túrákon. A korok változnak, de vannak olyan alapvető emberi mintázatok, amik nem, vagy csak nagyon lassan, és nagyim, akarva-akaratlanul olyan történeteket adott át nekem, melyekből meglepően precíz mintázatok születtek az én kis gyermeki buksimban. Azóta is ezeket használom, amikor gyorsan át akarok látni egy-egy emberi helyzetet: és még nem csalódtam bennük!

Alig mondtam el a Miatyánkot a sosem látott, mégis olyan jól ismert őseimért, emberek keveredtek körém. Nem ismertem fel őket először, csak miután édesanyám szívélyesen üdvözölte őket, aztán kezdtem el keresni az ismerős vonásokat az arcukban. Rég nem látott unokatestvérem volt a családjával. Alig kezdtünk el velük beszélgetni, bérmaanyum keveredtek oda, aztán keresztanyum családostól. Mintha csak egy jobb fajta házibuliban lennék… Na jó, nem. A beszélgetések kicsivel minőségibbek voltak.

Hazatérve végre visszatérhettem saját magam ünnepléséhez, és annak a számolgatásához, hogy hányan köszöntöttek meg Facebookon, és az az ismerőseim számához arányítva mégis mit jelent. De a kicsinyes matekozás közepette mégis csak eszembe ötlött egy értelmes gondolat is: 12 évesen összeírtam az összes még visszakövethető ágon a családfát az ükszüleimig, és kipostáztam minden érintettnek, akiknek még megvolt az elérhetősége. (Ahhoz képest, hogy harmadunokatesókról volt szó, meglepően soknak.) Aztán hisztiztem két évet otthon, míg anya be nem adta a derekát, hogy összehívhassuk az egyik családfán szereplő összes embert egy kis összejövetelre, ahol én, 14 évesen kiálltam, és régi fotókból összeállított diasorral prezentáltam ezeket a kis történeteket, amik a temető túrákon rám ragadtak az évek során. És a közös gyökerekben még mindig teremtő erő volt: azon a napon hatalmas egymásra találások, barátságok születtek, olyan rokonok között, akik addig talán még hallomásból sem ismerték egymást. Emlékszem, a családfa összeírásának az ötlete is novemberben született: amikor már a 10. sírnál magyarázta el nagymamám, hogy ott kinek a kije nyugszik, aki nekem micsodám. Kicsit megelégeltem, hogy a másodiknál elvesztettem a fonalat, és gondoltam segít egybe látni az egészet. Segített, és nem csak nekem okozott csodás pillanatokat.

Szeretnék biztatni mindenkit, akinek van módja bármi módon visszanyúlni a gyökereihez, hogy éljen ezzel a lehetőséggel!

Évszázadok tapasztalata rejlik benne, és egy olyan erő, ami még mindig össze tud kapcsolni embereket.

Támpontot tud nyújtani az élet labirintusában. Tudom, divat magunk alatt vágni a fát, hisz ebben a rohanó világban kinek van ideje locsolni? De talán, még ha racionálisan nem is tűnnek olyan nélkülözhetetlennek, az ünnepek mégis segítenek kicsit megállni. Elég jó tematikában lettek kidolgozva, hogy mikor mire próbálják irányítani a figyelmet. Amihez hasonló rendszert persze az ember megpróbálhat teremteni magának az életében individuálisan… de nem biztos, hogy ehhez elég egy élet hossza.

G. Csenge

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás