Életbevágó

Hazug szerelem

Huszonhárom éves voltam, jól fizető állással, barátokkal, a nagy betűs Férfival…

A volt párommal, Krisztiánnal, akkor voltunk 1,5 éve együtt és ebből 7 hónapig együtt is éltünk. Nagyon harmonikus, kiegyensúlyozott párkapcsolat volt, probléma nélkül. Ha volt is, azt Krisztián anyukája, Mónika generálta. Nagyon erős akaratú nő, úgy kezelt minket mintha gyerekek lennénk.

Várandós lettem. Nem terveztük, de én nagyon boldog voltam. Napokig nézegettem a pozitív terhességi tesztet, kiszámoltam mikor fog megszületni a baba és elképzeltem, hogyan fog kinézni.

A boldogságomat csupán egyetlen dolog árnyékolta be: tudtam, hogy párom szülei nem fogják jól fogadni. Arra azonban nem számítottam, hogy a nagyszülők a saját unokájuk érkezését egy tragédiaként fogják fel, és pár nap gondolkodási időt adnak majd nekünk, hogy eldöntsük mi legyen.

Nekem nem volt mit eldöntenem, de a párom elbizonytalanodott. Elmondtam neki, hogy én nem tudnám bántani a babánkat, és lelkileg sem tudnám túltenni magam, ha ezt mégis meg kellene tennem.  Úgy döntöttünk, megtartjuk.

hirdetés

A szülei szerint ez hiba volt, számomra pedig innentől kezdődött maga a pokol.

Szerelmes voltam. Krisztián háromszor nyugtatott meg, hogy minden rendben lesz, hogy megtartjuk a babát. Anyukája azonban többször elmondta, hogy én nem is vagyok anyának való, és egyébként is ők más jövőt szántak Krisztiánnak. Határozottan állította, hogy a szívhang, amit hallottunk, csak hatáskeltés volt a doki részéről és a pocakomban fejlődő élet, csak egy szövetdarab, szinte semmi. Teljesen fölösleges ragaszkodni hozzá. Krisztián sajnos hitt neki, így mindig sikerült az anyukájának lebeszélnie a nagy betűs Férfit…

A szememben már nem is olyan nagy betűs, már nem is olyan Férfi.

Mikor sikerült Krisztiánt véglegesen lebeszélni a babáról már csak a szüleim maradtak. Mindent elmondtam nekik és ők biztosítottak, hogy mellettem állnak és támogatni fognak mindenben. Nagyon nehéz helyzetbe kerültem. Nem akartam elveszíteni a szerelmem, ezért megpróbáltam hatni rá, de sehogyan sem sikerült …. Mónika már intézkedett, mindenhová kaptunk időpontot … Ekkorra már lelkileg és fizikailag is összeroppantam.

Gyáva voltam kiállni magunkért, hagytam, hogy sodródjak tovább ezen az úton.

Egy magán orvos fogadott soron kívül minket.

Nem tudtam elmondani miért jöttünk, csak zokogtam. Sebaj, mert a párom helyettem intézett mindent. Összetörve feküdtem a nőgyógyászati asztalon, miközben megállapították a terhességi kort.

Ekkor már nagyon erős rosszulléteim voltak. Se enni, se aludni nem tudtam, a munkában pedig hasznavehetetlen voltam. A Családsegítőbe is kaptunk időpontot. Zokogva, néma segélykéréssel bámultam a családsegítő hölgyre. Azt vártam, hogy valaki meglát, meghall, felkarol.

A három nap gondolkodási idő alatt éltem át életem legnehezebb napjait. Mégis sikerült valahogy erőt vennem magamon, és egy kis ellenállást mutatni, melynek következménye Krisztián alábbi mondata lett: “Ha megtartod, elhagylak!”

Már egyáltalán nem is volt Férfi számomra, mégis szerettem, ezért aláírtam a papírt.

Nem esett meg a szíve rajtam, bár butaság volt ilyesmire várni. Lelkileg és fizikailag is kimerültem. Még a puszta lét is oly sok erőfeszítést igényelt. Volt egy utolsó próbálkozásom, amivel hatni próbáltam rá. Elmondtam, hogy ha van bármiféle Istenség, akkor nem fog hagyni felébredni a műtőasztalról.

Üres tekintettel nézett rám.

Már nem a szerelme, hanem a legnagyobb problémája voltam.

Kezemben a csekk.

“Helyesen döntöttél. Nem fog fájni. Lelkileg annyit sem érzel, mint mikor a kutyád meghalt. SEMMI ERŐSZAK NINCS EBBEN! – mondta Krisztián.

És ekkor valami megváltozott. Láttam magam, ahogyan ott fekszem, miután kitépték a szívem, mert igenis lehet ragaszkodni egy 8 hetes apró kis magzathoz, hiszen a szíve az enyémmel együtt dobogott, és már akkor az anyukája voltam. Nem élhettem az életem hátralévő részében lelki nyomorékként csak azért, mert “nem így terveztük”. Itt éreztem először azt, hogy ezt a babát senki nem bánthatja, és amíg erőm engedi védelmezni fogom!!!

Vállaltam a következményeit. Közöltem, hogy ennyi, megtartom! Azt hiszem nem volt 15 perc, ami alatt az összes cuccom össze lett dobálva és 2 hónapos terhesen ki lettem dobva. De már nem kellett, ami eddig volt. Úgy éreztem nincs szükségem senkire, nem kell az a boldognak hitt jövő, nem kell az a hazug szerelem! Egyetlen dolgot akarok csak: a kisbabámat! Azt a kis csöppséget, akinek olyan gyönyörű dallamként dobogott a szíve a 7. héten. Ha Ő az enyém, akkor semmi más nem kell!

A terhesség alatt sokat vitatkoztunk még Krisztiánnal. Csak akkor akarta a picit, ha visszaköltözök és bocsánatot kérek mindenkitől a kellemetlenségek miatt. Mondanom sem kell, hogy többször már nem engedtem, hogy irányítsanak és nem mentem vissza.

Dániel koraszülött lett. Vélhetőleg a sok stressz miatt, de minden rendben volt és most gyönyörű, egészséges, 8 hónapos nagy fiú.

A családom vett egy nagyobb lakást, hogy bőven legyen hely egy babának és külön szoba a későbbiekben Daninak is, ha még velük maradnánk. Nagyon szeretik és minden nap úgy gyönyörködnek benne, mint a legelső pillanatban, mikor megszületett!

Krisztián sokáig nem érdeklődött, persze ez mostanra megváltozott. Bevallása szerint elszakítottam tőle a fiát, ezért bíróságra járunk a láthatás miatt. Természetesen nem hajlandó feljönni a szüleim lakásába, csak akkor találkozunk, ha leviszem Danit sétálni. Összesen 30 percet sem látta még a fiát. Krisztián szülei nem érdeklődnek és nem is jönnek.

Soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg a döntésem. Nagyon nehéz volt. Nem fogok hazudni, pokolian nehéz volt végigcsinálni a 8 hónapot és egyedül járni a vizsgálatokra, látni, ahogyan Krisztián a közösségi oldalakon más nőknek bókol. De addigra már iszonyatosan erős volt a kötelék a kis magzatom és köztem. Most pedig itt van, már senki nem érdekel, senkivel nem cserélnék!!!

Sosem voltam ennyire boldog, ennyire erős, ennyire önálló és ennyire büszke!

Nagyon sok kedvenc történetem van, a legkedvesebb mégis talán az, mikor hazajöttünk a kórházból. Az első éjszaka nagyon rosszul voltam, még a császármetszés és a nehezen tisztuló altató miatt, mégsem tudtam aludni. Néztem a kisfiamat és gyönyörködtem benne, aztán mélységes bűntudatom támadt, hogy egyáltalán eljutottunk a családsegítőbe, és már a csekket is megkaptuk. Elkezdtem sírni. Dani felébredt és a picike kezecskéjével megfogta az ujjam, amivel simiztem a kezét, majd visszaaludt.

Mintha azt mondta volna: – Semmi baj. Már itt vagyunk egymásnak.

Persze azóta egy hihetetlenül okos nagyfiú lett és minden nap hatalmas boldogságban telik, főleg az esti fürdetések, vízcseppek és buborékok repkednek mindenfelé és a nevetése betölti az egész lakást.

 

 

A képeket rajzolta: Vigovszky Rita

További ABORTUSZ HELYETT AZ ÉLETET VÁLASZTOTTUK történet olvasható: abortuszhelyettelet.hu oldalon

Ha Ön, vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a
116-123
ingyenes lelki elsősegély számot!

Támogasd Te is a 777 evangelizációját!

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás