Egyéb

A társfüggőség nem egység

Sokan azt hiszik, hogy szerelmesek, de rá kell jönniük, hogy a “szeretetük” a szükségen alapul, annak szükségén, hogy akarva legyenek, hogy értékelve legyenek, hogy megerősítsék őket, hogy gondoskodjanak róluk és hogy biztonságot nyújtsanak nekik.

Ez a „szükségszeretet” hajt egy másik ember karjaiba a kétségbeesés, bizonytalanság és félelem által. Rászedi a kiüresedett embert, hogy azt gondolja, ez a kapcsolat fel tudja tölteni. De végül a beteljesedés soha nem jön el. Végül kétségbeesett szükségérzetük miatt egyre kimerültebbek és magányosabbak lesznek.

Tanácsot adtam egy fiatal nőnek, aki ilyen típusú házassági kapcsolatban küszködött. Annyira kétségbeesetten vágyott egy kapcsolatra, hogy beleugrott a házasságba jóval azelőtt, hogy érzelmileg vagy pszichológiailag készen állt volna rá. Érzelmileg és lelkileg üres volt, és tudat alatt azt remélte, hogy ez az ember lesz az, aki képes lesz betölteni az űrt. Mindketten keresztények voltak, és mindketten szerelmesek voltak – ez biztosan elég, ezzel győzte meg magát.

De bizonytalanságai és szükségérzetei napról napra növekedni kezdtek. Bármennyire is igyekezett a férje, úgy tűnt, nem tudja helyre billenteni. Kétségbeesetten vágyott egyre többre és többre, és abban a pillanatban ahogy a házasság nem töltötte be, kiábrándult és csalódott lett. Azt gondolta, a házassága kudarc. Istent okolta emiatt. De talán – csak talán – ő maga is kudarcot vallott.

Szükségszeretet vs. igazi szerelem

A „szükségszeretet” gyökeret ver a férfiak és nők szívében jóval a házasságkötés előtt. A tökéletlenség, a beteljesületlenség és az elégtelenség érzéseiből születik. Abban a hamis feltevésben gyökeredzik, hogy egy kapcsolat majd “betölt” és helyére teszi az élet hiányzó darabjait. Túl sok ember házasodik abban a reményben, hogy az majd egésszé teszi őket, de a végén súlyos csalódás vár rájuk.

Mert míg a házasság természetesen nagyon sokat tud hozzáadni az élethez, soha nem lesz képes teljesen feltölteni, betölteni azt. Csak annyira érezheti magát egésznek egy ember a házasságban, mint ahogy azt egyedülállóként tette.

A társfüggőség nem ugyanaz, mint az egység

A társfüggőség sokszor merül fel professzionális tanácsadói munkám során. Míg az eredeti kifejezést az alkoholisták házastársainak jellemzésére használták, a társfüggőség vonásait sok más összefüggésben is elkezdték megfigyelni. Erre példa, mikor az egyik házastárs egészségtelen módon támaszkodik a másikra.

Ezt végül “kapcsolati függőségnek” nevezték, mert olyan emberekben fedezték fel, akik mindent megtesznek a kapcsolat fenntartása érdekében függetlenül attól, hogy az milyen egészségtelen, mérgező, egyoldalú vagy visszaélő.

A társfüggő emberek jóváhagyást, megerősítést, bizonyságot várnak másoktól. Kényelmetlenül vagy tehetetlennek érzik magukat, amikor egyedül vannak, és messzemenőkig elmennek, hogy másoktól támogatást kapjanak, akkor is ha azért számukra kellemetlen dolgokat kell megtenniük. A szükségérzetük miatt lépnek be kapcsolatokba, és nem azért, amit adniuk kell. Az egyedüllét szinte lehetetlen számukra, mert emberekre van szükségük ahhoz, hogy elfogadottnak és értékesnek érezzék magukat.

A társfüggő emberek általában olyan háttérrel rendelkeznek, amelyben sok a fájdalom, a szenvedés, az elhanyagolás, az elutasítás, az elhagyás vagy a visszaélés, és valahol útközben elhitték azt a hazugságot, hogy bizonyítaniuk kell, hogy érdemesek a szeretetre. Amit a legérdekesebbnek tartok, hogy ezek közül a jellemvonások közül sok van jelen keresztény kapcsolatokban és keresztény házasságokban, de gyakran nem sikerül beazonosítani őket.

Ezek közül a sajátosságok közül néhány az Egyház falain belül is állandósult és akaratlanul is támogatásra talál.

Nemrégiben egy keresztény főiskolán tartottam előadást, mikor egy fiatal nő odajött hozzám a beszélgetés után. Meghökkenve hallgatta azt a koncepciót, miszerint egy kapcsolat nem képes teljessé tenni. Úgy nevelték, hogy elhiggye, hogy a házasságkötés az egyetlen módja annak, hogy eleget tegyen az Isten által adott célnak, és hogy a jövendőbeli férjével való egység teszi majd teljessé az életét. Ez a probléma. Túlságosan sok ember téveszti össze a társfüggőség és az egység fogalmát, pedig ezek teljesen ellentétesek egymással. A társfüggőség azt hirdeti, hogy nélküled kétségbeesett vagyok, míg az egység megerősít abban, hogy jobb vagyok veled. Az előbbi azon alapul, hogy megszerezzük, ami belőlünk hiányzik; az utóbbi az általunk adandó dolgokban gyökerezik.

Társfüggőségből az egység felé

Időnként mindannyian megküzdünk a társfüggőség negatív jellegzetességeivel. Jóváhagyásra vágyunk, megerősítést szeretnénk, gyakran törekszünk arra, hogy mások kedvében járjunk még saját hitünk és értékrendünk rovására is. Állandó küzdelem, hogy megbizonyosodjunk róla, az „egyszemélyes közönségért” (Istenért) élünk, ahelyett, hogy csak a körülöttünk levők kedvéért élnénk. Ennek része a természetes küzdelem, hogy emberek vagyunk és kapcsolatokra lettünk teremtve.

Valamilyen módon mindenkit a szükség hajt, mert mindannyiunknak szükségünk van egy Megváltóra. Egy Megváltóra, aki bekötözi sebeinket, értéket hoz az életünkbe, és túlcsordulásig tölt minket szeretetével. De ha nem vagyunk óvatosak, olyan helyzetben találhatjuk magunkat, ahol a másoknak való megfelelés elkezd magasabb prioritást kapni életünkben, mint hogy Isten előtt igazak legyünk.

Úgyhogy ne tévesszük össze a társfüggőséget az egységgel, mert az egyiket az motiválja, hogy elvegye másoktól, amiben ő hiányt szenved, a másik pedig arra összpontosít, hogy mindenét odaadja, amije csak van.

Ez a cikk egy adaptált részlet Debra Fileta legújabb könyvéből: Choosing Marriage: Why It Has To Start With We > Me (A házasság választása: Miért kell hogy Velünk > Velem kezdődjön)

Eredeti szöveg: relevantmagazine.com

Ezt a cikket Ward Henrietta önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha te is szívesen fordítanál, örömmel várjuk jelentkezésedet kapcsolat oldalunkon.

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás