Egy fiatal lány megrázó tanúságtétele a szívműtétét követő érzelmi gyógyulásról

Súlyos szívproblémákkal születtem. Azért, hogy életben maradhassak, négy hónaposan átestem az első nyitott szívműtétemen. Négy és tizenhárom évesen újból megműtöttek, hogy a betegségem a lehető legkevésbé korlátozzon a normális életben.

Gyerekként tökéletesen illet rám a „furcsa” definíciója: félszeg, könyvfaló katolikus lány sebhelyekkel az arcán. A középiskolában úgy ismertek mint a „furcsa gyerek, aki kihagyta az első évet a nyitott szívműtéte miatt.”

A szívproblémáim ma alig hatnak ki a mindennapjaimra. Tudok járni, beszélni, látok és hallok. A betegségem legnyilvánvalóbb jelei a sebhelyek. Egy hosszú műtéti heg húzódik végig a mellkasomon és egy másik a hátamon. Ha mindez nem volna elég, a harmadik műtétem utáni gyógyszeres kezelés miatt kiütések jelentek meg az egész testemen. Legnagyobb rémületemre a kiütések maradandó hegekké alakultak. A betegségemre és a hegekre egyre inkább súlyos fogyatékosságként tekintettem, gyűlöltem Istent, mert ezt tette velem.

A mélypontom után elkezdtem beszélni Istenhez, és Ő meglepő módon válaszolt. Ezt mondta nekem:

hirdetés

Nézz vissza, hogy előre tekinthess!

Az első dolog, amit Isten tanított nekem az, hogy előrelépéshez szembe kell nézni a múlttal. Legszívesebben eltemetjük a fájdalmunkat azt mondogatva magunknak, hogy „éppen most” nem tudunk vele foglalkozni. A baj az, hogy ez az „éppen most” állandósul.

Ahelyett, hogy a fájdalmamat Isten elé vittem volna rálépve a gyógyulás útjára, eltaszítottam az Urat. Ahhoz, hogy előre léphessünk, vissza kell tekintenünk, és beszélnünk kell Istennel a gyengeségeinkről. Elárulok egy titkot: Ő már mindent tud. Lát téged, tisztában van a hiányosságaiddal. Tudja, mikor érzed magad ostobának, mikor vagy ingerült, milyen függőségekkel küzdesz. Az első lépés az, hogy beismerjük a gyengeségeinket, de ehhez őszintének kell lennünk magunkkal és Istennel. Miután visszatekintettünk, előre léphetünk Istennel és Istenért.

A hit nem számolja fel a kérdéseinket, de megmutatja, mihez kezdjünk velük.

Félelmetes lehet Isten kezébe helyezni a jövőnket főleg, ha irányításmániásak vagyunk. Mind azt kívánjuk, bárcsak láthatnánk, Isten mit tartogat a számunkra. Mint a legtöbb emberben, bennem is sok kérdés vetődött fel a jövőmmel kapcsolatosan:

Ki alkalmaz majd engem a rám váró rendszeres műtétek mellett? Találok olyan fiút, aki a sebhelyeim és a szívproblémáim ellenére össze akar házasodni velem? Hogyan tudok majd gondoskodni a gyerekeimről, amikor egy újabb nyitott szívműtéten kell átesnem?

Bennem ezek a kérdések fogalmazódtak meg, tudom neked is megvannak a sajátjaid. A sátán a kérdéseinkből fakadó félelmeket arra használja fel, hogy magával ragadjon a sötétségbe. Nagyon hosszú ideig nem kerestem állást, mert úgy gondoltam, a szívproblémáim miatt nem lehet olyan karrierem, amilyet szeretnék. Ami a fiúkat illeti, teljesen elzárkóztam, még a barátság sem jöhetett szóba. Úgy gondoltam, a betegségem miatt nem lehetnek barátaim, nem ismerhetem meg az igazi szerelmet, nem lehet jövőm.

Emlékszem, gyerekként majd tinédzserként azért imádkoztam, hogy az Úr tegyen csodát velem, gyógyítson meg a betegségemből. Azt mondtam: „Istenem, ha megszünteted a szívproblémáimat, ha eltünteted a műtéti heget és az arcomon levő sebhelyeket, én leszek a legjobb gyerek, akit valaha teremtettél. Szerzetesnővér leszek, bejárom a világot és mindenkinek elbeszélem, mit tettél értem. A Te dicsőségedet fogom hirdetni.”

Semmi sem változott.

Tinédzserként így imádkoztam: „Istenem, nem baj, ha nem gyógyítasz meg a betegségemből, de legalább az arcomon levő hegeket vedd el, ígérem mindenkinek elmondom hogy te tettél gyönyörűvé. Én leszek a Te élő csodád.”

Semmi sem változott.

Huszonkét évesen haraggal és nehezteléssel teli szívvel azt mondtam: „Mivel te adtad az undorító hegeket és a betegséget, megmondanád mihez kezdjek velük?”

Másnap reggel épp az imanaplómba írtam, mikor Isten a következő igeversre irányította a figyelmemet:

Örömest dicsekszem tehát gyöngeségeimmel, hogy Krisztus ereje lakjék bennem.
(2Kor 12,9)

Mi lenne, ha én is dicsekednék a gyengeségemmel? Ahelyett, hogy tovább keseregtem volna a betegségem és a sebhelyeim miatt, arra használtam őket, hogy elvigyem Isten szeretetét másokhoz. Emberi értelmünkkel gyakran nem vesszük észre, hogy Isten nem úgy tesz csodát, ahogyan mi elképzeltük. Lehet, hogy nem adja meg az állást, a kapcsolatot, vagy a gyönyörű külsőt, amire vágytunk. Ha nem kapjuk meg a csodát, lehet, hogy nekünk kell azzá válnunk. Így ahelyett, hogy tovább könyörögtem volna, megtanultam hogyan lehetek én magam a csoda.

Persze, a betegségem és a sebhelyeim miatt továbbra sem vagyok népszerű a fiúknál, és gyakran esem át műtéteken. De ennek köszönhetően erős köteléket tudok teremteni a fogyatékkal élőkkel és azokkal, akik hegeket viselnek. Isten végül az önkéntesség felé irányított, rákos gyerekekkel dolgozom. Ezek a gyerekek megérintik az arcomon levő sebhelyeket és a műtéti hegeket. A sok kicsi, gyönyörű szempár felnéz rám, és önmagát látja bennem. Így a fogyatékosságom, a hegeim által segíthetek a hozzám hasonló gyerekeken.

Nem könnyű megváltoztatni a látásmódunkat és csodává válni. Hosszú, embert próbáló utazás, mely során teljesen átadjuk magunkat Istennek, és megtanuljuk szeretni a gyengeségeinket. A fogyatékosságaiddal együtt jelentheted a csodát másoknak, nem kell előbb tökéletessé válnod. Indulj el a csoda felé vezető úton! Tekints vissza a múltra Istennel, majd nézz előre! Vidd az Úr elé a kérdéseidet! Ha engeded, hogy átalakítsa a szívedet, te magad lehetsz a csoda.

Forrás: Catholic Link

hirdetés