Csak az Isten tudja…

…de Ő nagyon! Rég volt ilyen konkrét Istenélményem, főleg ilyen váratlan helyzetben. Minden porcikámmal ellenálltam vagy legalábbis olyan semleges voltam, amennyire csak lehet.
Az Isten valahogy mégis áttörte a páncélt.

Szokásos vasárnap esti gitáros mise, a hozzáállásom viszont közel sem a szokásos volt. Általában nagyon várom a misét, feltöltenek a dicsőítő dalok, örülök a találkozásoknak: Istennel, másokkal, önmagammal. A prédikáció is mindig sokat ad.

De most egész hétvégén kedvetlen voltam, semmiben nem láttam a jót, mélyen voltam, baromira nem volt kedvem emberek közé menni. Ismerőssel találkozni sem, meg ismeretlenekkel egy levegőt szívni sem. Igazi antiszoc hangulat, amit senkinek nem szabad magára vennie. Egész nap bírtam volna az ágyban feküdni és a semmit nézni a TV-ben. Magamba is kellett volna néznem, mert nem éreztem tisztának a szívemet. Beültem a templomba, bambultam ki a fejemből, kin milyen ruha van, vajon ki mit csinált hétvégén, mikor lesz már vége a misének (még el sem kezdődött)…

hirdetés

Éreztem, hogy ez aztán nagyon nem fair az Istennel szemben. Becsuktam fél pillanatra a szemem, és az egyik fülem a dalok felé fordítottam. Ennél többet nem igazán bírtam megtenni… És ennyi elég is volt.

Nem szoktam képeket kapni, de most „letámadt” egy kisfilm a fejemben: az Isten (mint egy doktor) gondosan, szelíden törölgette le rólam a piszkot, ahogy én magzatpózban feküdtem. Enyhítette a fájó sebeket, törődött velem. Nagyon óvatos volt, csak rám figyelt, nagyon szeretett, és ez nagyon gyorsan hatott. Hirtelen „meggyógyultam”, a fejemben a kisfilm úgy folytatódott, mintha szinte felemelkedtem volna, és az angyalokkal dicsőítenék.
De azért még teljesen nem voltam jól: inkább visszakuporodtam még egy kicsit, eltávolodva a zengő dicsérettől. És az Isten pedig figyelt rám, lekövette minden mozdulatom, jött utánam, hagyott pihenni, simogatott, megnyugtatott, békét sugárzott. Ő tudta 100% pontossággal, hogy mi az, amire épp szükségem van.

Mindez egy versszak alatt zajlott le a fejemben a mise legelején, és megértettem: elég volt egy fél lépést tennem Felé, csak egy kicsit kizárni a kísértő, szétszórt, kusza gondolatokat. Egy picit kellett csak kizárni a külvilágot és a véleményemet (amit sokszor tök fölöslegesen alkotgatok), és Felé fordulni.

Nem mondom, hogy ezután egy csapásra elszállt a rossz kedvem, és minden tökéletes lett. De ez a mély érintés teljesen meggyőzött, hogy nem vagyok egyedül, van támaszom, gyógyulnak a sebek. És „véletlenül” jöttek a kedvenc dalaim, „véletlenül” volt a kivonuló ének után még kettő, amit nagyon szeretek, és „véletlenül” ezt a kis idézetes cetlit húztam:

„Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.” Jer 31,3

hirdetés