„Az én igám édes, az én terhem könnyű.” Mindig mondták, hogy ha bármi nehézségem van, ha Istenben cselekszem, majd megsegít. Ennek igazságával nem is vitatkoznék, viszont sokáig kevés volt ez nekem, hogy igazán magaménak érezzem az igeszakaszt.
Pár héttel ezelőtt egy blogbejegyzés alatt az egyik olvasónk jelezte, hogy szívesen venné, ha leírnám, számomra mit jelent a szóban forgó igehely. Azóta motoszkál bennem a gondolat, de egyszerűen képtelen voltam bármelyik oldalról is megragadni a témát.
Gondolom, mindenkinek megvan az a tipikus, mázzal leöntött, karácsonyi életérzés, ami jobb helyeken csak adventben kezdődik, de a plázákban már konzekvensen októbertől megfigyelhető. Tulajdonképpen apró sikerélménynek is elkönyvelhetnénk azt, hogy olyankor még a legfelszínesebb és általunk egyszerűen csak „világinak” titulált társadalmi réteg (vagy mit réteg? Sajnos már ők a piskóta a tortában) is a szeretetről beszél megállás nélkül. Nem hiszem azt, hogy ez pusztán a fogyasztói berendezkedésünk vállalatainak ügyes húzása lenne. Valahol azt érzem, az embereket tényleg megérinti az, mit jelent szeretve lenni és képesek megtenni az áldozatos lépéseket egy mosoly, egy köszönöm, vagy egy jó nagy semmiért is cserébe.
Igazi isteni szeretet kerül előtérbe, amelynek fő jellemzője, hogy nem tud magában megmaradni. Nem magánügy.
Túlcsordul, ahogy az Atyának a Fiú iránt érzett szeretete is a Szentlélek valóságában csordul túl.
Gyónások utáni pár napban – bár nem mindig, de legtöbbször – megtapasztalom ennek az atyai házhoz való visszatérésnek az örömét. Mikor a tékozló fiúért annyira örülnek otthon, hogy összehívnak mindenkit mulatni. Kizárt dolognak tartom, hogy ez a fiú/lány/te/én le tudta volna törölni a vigyort az arcáról, mikor utána kiment az utcára. Ahogy azt is kizártnak tartom, hogy a benne megszületett öröm forrása ne arra indította volna, hogy ezt az örömet másokkal is megossza. Ha csak egy mosoly az, amit adhatsz, tedd meg. De még ilyen messzire sem kell menni, elesettebb társainktól sokszor már azért is hálás tekinteteket kap az ember, ha a szemükbe nézünk, észrevesszük őket, vagy csak feléjük biccentünk.
Tulajdonképpen itt kanyarodhatunk vissza az eredeti kérdésünkhöz. Igen, az embernek döntés felvenni a keresztjét. És igen, ez ilyen napi feladat, mint a fogmosás. (Egyébként nagyon jó kis imák vannak csokorba szedve itt a blogon erre minden reggelre 😉) Viszont nem úgy láttam, hogy miután valaki ezt az Istennek mindent betöltő szeretetét megtapasztalta volna, másként döntene, minthogy „Teérted Uram? Ma is, bármit.”
Varga Gergő Zoltán
Ui.: A múlt héten eljegyezvén kedvesem, már vártam az olyan megjegyzéseket, hogy „no, te is igába hajtod végül a fejed?” és hasonlók, de azt kell mondjam, igen. A legnagyobb örömmel.
hirdetés
