Ha huszonéves vagy, keresztény neveltetésben részesültél, de igazából az egyház a különböző szertartásaival, szokásaival és elvárásaival számodra csak üres és merev forma, amit a szüleid hagytak rád, és ami ellen kamaszkorod óta lázadsz, mert a fejedben a kereszténység már csak egyfajta társadalmi és kulturális határozószó, vasárnapi ebéd, karácsonyi ajándék, húsvéti sonka és templomi esküvő, akkor ez a bejegyzés neked szól.
Hétköznap délután volt, tizennégy éves lehettem, a helyi plébániai hittanon vettem részt. Zsíros hajú, rosszul öltözött stréberek vettek körül, mindenki kitűnő bizonyítvánnyal és erős izzadtságszaggal rendelkezett. Szúrósan néztek rám, miközben éles hangvétellel kritizálták, hogy egy fociedzés miatt kihagytam az előző alkalmat. Miután az utolsó ember is kifejezte irántam érzett neheztelését, a vezetőnk sorolni kezdte, mit NEM SZABAD tennünk, Isten mit TILT (szerinte többek között azt, hogy az ellenkező nemre ránézzünk). Ekkor lett elegem: otthagytam őket, és kimentem a grundra focizni, mert az nem volt kötelező, és mert ott jól éreztem magam. Mellesleg elkönyveltem magamban, hogy Isten bigott, zsíros hajú, és mindent megtilt. Csak muszájból jártam templomba, a papokat ingyenélő, képmutató embereknek tartottam, a hívők közösségét pedig a Jófiúk és Jólányok Egyesületének. Tíz éven keresztül haragudtam az egyházra egy rossz élmény miatt.
Nekünk, akik keresztény családba születtünk, bizonyos szempontból nehezebb utat találnunk Istenhez, mint azoknak, akik felnőtten tértek meg.
Könnyen abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy mi megspórolhatjuk a megtérést, hogy nekünk nem kell szabad akaratunkból átsétálni a tűzön, hogy újjászülessünk. Tizenegynéhány évesen fellázadunk az egyház sarkalatos törvényei ellen, de ez a lázadás sokszor befagy: mivel nincs végső kimenetele egyik irányban sem, megdermedünk ebben a (kamaszkorban egyébként egészséges) helyzetben, ahogy az én esetemben akár tíz évig is. Elmentem misére, de nem gyóntam és nem áldoztam, pusztán mert az egyházat az Evilági Örömök Betiltó Intézetének tekintettem. Azt várják tőlem, hogy tökéletes legyek, gondoltam, és amíg ez nem teljesül, addig nem hajlandóak hozzám szólni.
hirdetésÉvekig nem jöttem rá, hogy az egyház nem ilyen. Rossz a csoport, ahova jársz? Keress másikat, millióféle van. Nem értesz egyet azzal, amit a pap mond, és egyébként is hiteltelen életet él? Az Evangélium ettől még nem lesz hiteltelen. Beszélgess el vele, vagy végső esetben keress másik lelki vezetőt. Úgy érzed, Isten mindent mindig csak tilt? Igazából bármit megtehetsz, csak Ő nem feltétlenül fog örülni a tetteidnek. Viszont annyira szeret, hogy szabad akaratot adott. Próbálj kapcsolatot kialakítani vele imádság és evangéliumi tettek révén, mert amíg nem érzed meg, mennyire szeret, úgysem fogod őszintén követni.
Ha pedig ráébredsz, milyen fontos vagy neki, ebből következik majd, hogy nem akarod megbántani Őt.
Élő istenkapcsolat révén a külső nyomás átalakul belső motivációvá: küldetésnek fogod látni azt, amit eddig „muszáj” volt, és bizonyos szempontból taszítani fog minden, ami eddig „tilos” volt. Az egyház pedig minden hibájával, hiteles és hiteltelen személyeivel együtt sem lesz utálatos, hiszen Ő alkotta, ráadásul egy bűnös embert tett meg vezetőnek, aki háromszor is megtagadta, hogy ismeri. Mégis bízott benne.
Ne meneküljünk az egyházról alkotott előítéleteink mögé, Jézus nem szabálykövető kisiskolás pirospontokkal a füzetében. Ellenkezőleg: nem létezik nála eredetibb és izgalmasabb személyiség. Keressük meg azt a közösséget, amelyik a legközelebb áll hozzánk, és ahol őszintén feltehetjük a kérdéseinket. Isten nem fog elfordulni tőlünk.
Véssey Miklós
Fotó: Foundation of Faith
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
1 Komment
Üdv!
Katolikus családba született huszonévesként ezt remekül meg tudom érteni. Az egy dolog, hogy fiatalként átéltem ezt a fajta dacosságot; az egy másik, hogy van bennem egy nagy rakás megfelelési kényszer is. Így a végén ott kötöttem ki – és ezt már hallottam több velem egykorútól is –, hogy szívesen nyitva a világ felé, megtanulna jógázni vagy elmenne egy diszkóba flörtölgetni, de olyan szinten a zsigereibe égtek a tiltások, hogy én adott esetben képes vagyok fizikailag is rosszul érezni magam, már az előtt, hogy kívül kerülnék az egyház által helyesnek ítélt dolgok szűkös kis dobozán.
No de. Mi van azokkal, akik minden sarok mögött démonokat és egyből a pokol tüzét sejtik? Sőt, meg vannak győződve róla, hogy hamarosan bekövetkezik a Világvége? Itt éppenséggel nem rólam van szó, hanem kedves édesszüleimről, akiket nagyon szeretek, és meg vagyok róla győződve, hogy remek szülők lettek volna, ha nem kapom meg tőlük a katolikus neveltetést. Mert én attól csak kóros megfelelési kényszert és az önbecsülésem teljes hiányát kaptam.
Egy fiúismerősöm panaszolta, hogy itt áll, a férfikor küszöbén, alapszakon végzős egyetemista, és soha ilyen gyöngének nem érezte még magát. Már azelőtt visszaretten a bűntől, hogy elkövetné – és ez által attól fél, hogy belekerül a zsíros hajú bigott-kategóriába. A szakon kinézik, mert a mértékletesség jegyében nem iszik „rendesen”. Eljár más közösségekbe, de a saját szakmáján belül nincsenek kapcsolatai, pont azért, mert ilyen szintű gátlásokat kapott, amiket nem tud levedleni.
És itt vagyok én, ugyanilyen gátlásokkal, mindezt megfejelve azzal, hogy a saját nememhez is vonzódom, gyakorta jobban, mint az ellenkezőhöz. Azt tanultam, hogy a homoszexualitás bűn. Azt tanultam, hogy a házasság előtti szex bűn. A mai társadalom furcsa, mert állítólag bármit megtehetek, mégis ferdén néznek rám, ha baráti társaságban egy pajzán viccre nem úgy reagálok, ahogy kellene, és hirtelen mindenki számára nyilvánvaló, hogy a húszas éveim közepén még szűz vagyok. Mindenki mondja, hogy igen, ez nagy erény, meg minden, de könyörgöm, a fogadalmat tett emberekre maximum úgy néznek, mint a vegánokra, hogy „Te jó ég, hús/szex nélkül élsz? Én biztos nem bírnám ki!” Most ezt a kategóriát húzzuk rá egy huszonéves, állítólag (rólam van szó, én nem tudom megítélni) csinos nőre, és dobjuk hozzá, hogy szűz. A társulat egyik fele disznó mód röhög, a másik fele meg azt hiszi, hogy a csillagjegyről van szó.
Most lehet mondani, hogy azért, mert rossz körökben mozgok. Oké. Katolikusoknál azzal borul meg a bili, hogy biszex vagyok. Merhogyazbűn. És mostantól leszek szíves kukoricán térdelni, ha megakad a szemem valakin, legfeljebb plátói érzelmeket táplálhatok irányába, sőt, még azt se, és menjek férjhez nagyon gyorsan, meg szüljek egy kupac gyereket, az majd jól helyretesz.
De ha Isten tökéletesnek teremtett és úgy szeret, ahogy vagyok, akkor így is szeret, nem? Akkor is szeret, ha a lányok jobban tetszenek, mint a fiúk. De azért egy kicsit fáj, ha azt mondják, hogy éppen ezzel vertem be az utolsó szöget Krisztus testébe. Én nem akartam, hogy a lányok tetsszenek. Elképzeltem, hogy majd megnövök, lesz egy kedves fiú, lesz majd egy esküvőnk, egy tucat gyerekünk és kész. Csak aztán telt-múlt az idő, és a kedves fiúk helyett a kedves lányokon akadt meg a pillantásom.
Néha úgy érzem magam miatta, mintha Káin pecsétét viselném a homlokomon. És a korábban említett mélyen katolikus családomnak ezt nem merem elmondani, mert félek, hogy mi történne.
Ja, és amúgy érezzem rosszul magam amiatt, hogy a szexuális irányultságom miatt félek az elkárhozás lehetőségétől, és emiatt a bűnbánatom nem tökéletes. Köszi.