Az egyik karácsonyi homíliában hallott gondolatfoszlányt osztanám meg veletek, – ugyan csak töredékesen, amennyire képes vagyok felidézni – melyben egy ferences testvér megragadó képekben beszélt a karácsonyfa hordozta szimbolikáról.
- Ezen az ünnepen karácsonyfát állítunk, mert ez a fa visszavezet minket az édenkertbe, ahol ez az élet fáját szimbolizálhatja nekünk, melyről ehetett az ember, hiszen az életre hívta őt meg az Isten.
- Abban a pillanatban, hogy az ember önmagát állította – Istent kiszorítva – a középpontba, az ember kitaszíttatott az édenből, és ez a fa elszáradt.
- De ez lett az a száraz fa, amelyre a mi Megváltónkat felszegezték azért, hogy bár nem úgy, ahogy azt Isten eredetileg eltervezte, mégis, az embert visszavezesse az életre.
Ez a gondolat mélyen belém nyilallt, hiszen a kultúránkban felszínesen megjelenő karácsonyi ünnepkör alappillére és egyik legnagyobb közhelye a karácsonyfa maga.
Szeretném magam mindig erre a szimbolikára emlékeztetni, hogy ne csak a szemem forgassam, mikor októberben megjelennek a plázákban az első fenyők, hanem csak tudjak örülni ezeknek a korai emlékeztetőknek is; hogy ne álljak be a hosszú sorba, amelyről így írnak: „a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.”
De jó, ha figyelmünknek ez a belsőbb rétegekben fekvő értékekre való nyitottsága más területeken is aktív marad. Hogy ne csak a másik cipőjének márkáját, a szedett szemöldökét, vagy a passzos öltönyét vegyük észre, vagy éppen taszító rongyosságát, ahogy névtelenül vacog egy aluljáró sötét sarkában (Jézus személyében sem a töredezett hajvég volt a mérvadó), hanem igyekezzünk látni mindig azt az istenit, ami az Ő Lelke nyomán lakozik bennünk.
hirdetésVarga Gergő Zoltán
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás