Interjú

„Egy jól elhelyezett mondat többet ér, mintha Jézus nevét skandálnám az utcasarkon” – interjú Süveges Gergővel

Élő adásban kellett reagálnia az abortuszra; a tömegmédia megszólításában nem hisz, szerinte személyes kommunikációra van szükség, hogy közösségi egyházunk legyen. Ez a jövő, hiszen pap egyre kevesebb lesz. Süveges Gergővel, a Kossuth Rádió szerkesztő-műsorvezetőjével, az NCD közösségfejlesztő program egyik hazai képviselőjével beszélgettünk.

2000-ben volt az esküvőtök, és abban az esztendőben személyesen találkoztatok Szent II. János Pállal. Talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, az az év meghatározó volt életetekben, hitéletetekben.
Tényleg szép év volt. Egyébként éppen ma van a 22. évfordulója annak az estének, amelyiktől Margittal az együtt járásunkat számítjuk. 1995. december 19-én este az Erzsébet híd és a Szabadság híd közötti rakpartszakaszon fogtuk meg először egymás kezét.

Hogyan találkoztatok?
Egy gimnáziumba jártunk, de ott még nem igazán ismertük egymást, inkább a Szent Imre-plébánia jelentette a találkozási pontot számunkra. Később együtt jártunk egy kis közösségbe is. Mind a ketten a gitáros kórusban szolgáltunk, illetve többekkel együtt, közösen szerveztünk bérmálkozás előtt álló fiataloknak hétvégi bentlakásos lelkigyakorlatokat.

Köztudomású rólad, hogy a közösségi élet szervezésében nagy szerepet vállalsz, előadásokon beszélsz a keresztény életről, de ezek szerint ezt már korán elkezdted.
Gimnazista koromban ért az első közösségi élmény, amikor a Szent Imre-plébánián tagja lettem egy kiscsoportnak. Kamaszként ez döntő fontosságú volt. Abban az életszakaszban egy fiatalnak nagy igénye van arra, hogy tartozzon valahová, és egy valamiben biztos: már nem a szüleihez akar tartozni. Ez a közösség pont ezt az együvé tartozást adta számomra, ami akkortájt mindannyiunknak fontos volt. Megtapasztalhattuk az egyháznak egy közösség által adott összes áldását. Összetartoztunk, egyenpólót hordtunk, együtt jártunk vasárnaponként – és még péntekenként is – szentmisére. Hetente találkoztunk, felváltva beszélgetős és imaalkalmakon. Ez egy erős, intenzív, töltődő időszak volt, amit követően egyetemistaként kezdett el megfogalmazódni bennünk a gondolat, hogy az egyház nem csak ebből áll. Nemcsak arról szól, hogy kapok, hanem ezt vissza is lehet fordítani. Erős ifjúsági jelenlét jellemzi a plébániát, mi pedig úgy láttuk, hogy

ha a saját generációja szólítja meg a fiatalokat, az egy más típusú hang lehet.

Ekkor kezdtünk el lelkigyakorlatokat szervezni az Effeta közösséggel. Az a rendszer, hogy fiatalok tartanak lelkigyakorlatot bérmálkozás előtt álló fiataloknak, azóta is működik.

Az egyház és a kereszténység jövője szempontjából mennyire fontos az, hogy fiatalok vállaljanak ilyesfajta szerepet, hogy ők szólítsák meg az ifjú nemzedéket?
Az egyházunk vagy közösségi lesz, vagy nem lesz. A fiatalok nyilván akkor akarnak majd az egyházhoz tartozni, ha vonzó közösségekkel találkoznak.

Ha kiüresedett, kongó, unalmas állapotok lesznek, akkor természetes, hogy oda senki sem szeretne tartozni.

Elsősorban a vonzóerőtől függ a jövő – életkortól függetlenül vonzónak kell lennünk keresztényekként. Ha 20 évre előre tekintek, azon gondolkodom, vajon papként, szerzetesként hányan vállalnak majd hivatalos szolgálatot. És ez valószínűleg nem csak a katolikus egyház gondja lesz. A tendenciákat látva félő, hogy töredékére fog csökkenni a papi létszám. Előbb-utóbb kénytelenek leszünk belátni, hogy

akkor fog működni az egyház, ha személy szerint felelősséget tudunk benne vállalni. Ha ki-ki az Istentől kapott tehetségét és képességeit be tudja fektetni egy közösségbe, akkor az a közösség élni fog.

A következő évtizedekben egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy csak ebben az „adunk és kapunk” körforgásban működhetünk. Le kell szoknunk arról a mentalitásról, hogy várjuk, mit mond a pap – mert egyre kevesebben lesznek a papjaink. Hiszem azt, hogy a különböző felekezeteket a közösségi egyház modellje, a közösségi felelősségvállalás tudja megmenteni. És azt is hiszem, hogy Isten közösségbe hív bennünket.

A papi hivatásról Te magad korán letettél, és a családot választottad, később aztán mégis végeztél teológiát.
A teológiára azért mentem, mert többet szerettem volna tudni a hitemről. Nem lelkigyakorlatot vártam. Azért végeztem el, hogyha felmerül egy kérdés, akkor tudjam, hova kell nyúlni a könyvespolcon.

Családfőként viszont a közösségekért teszel sokat. Feleségeddel van egy missziótok, az NCD nemzetközi közösségfejlesztő program. Mit mértek, hogyan tudtok segíteni másoknak?
Mindannyiunkban él valamilyen kép arról az adott közösségről, ahová tartozunk. Érezzük, hogy mi működik jól, miért öröm oda tartozni és min lenne érdemes változtatni. Nyilván mindenkinek más és más érzései vannak ezzel kapcsolatban. Az NCD Állapotfelmérés ahhoz ad segítséget, hogy a sokféle tapasztalatot összevessük, és alkossunk belőlük egy közös képet. A közösség tapasztalatait egy kérdőív segítségével gyűjtjük össze. Nyolc minőségi jellemzőt mérünk (szenvedélyes lelkiség, szeretetteljes kapcsolatok, szükségletorientált evangelizáció, holisztikus kiscsoportok, hatékony struktúrák, megerősítő vezetés, inspiráló istentisztelet és ajándékalapú szolgálat), amelyek alapvetően meghatározzák egy közösség működését. A nyolc minőségi jellemző egymáshoz való viszonya teremti meg a közösség fejlődésének lehetőségét. A közösséget dézsához tudnám hasonlítani, amelynek 8 dongája van. Isten kegyelmét szeretnénk befogadni – ő tölti a „vizet” a dézsánkba, szüntelenül. Épp ezért előbb-utóbb ki fog csorogni, méghozzá legelőször a legalacsonyabb dongánál. Tehát meg kell találnunk, hogy a közösségi élet nyolc minőségi jellemzője közül melyik szorul leginkább fejlesztésre. Ezt hívjuk minimumfaktornak. Ha azonosítottuk a közösség minimumfaktorát, az NCD segít abban, hogy a közösség elinduljon az erősödés útján. A program 1-2 éves fejlődésnek lehet az elindítója. A legfontosabb szempont, hogy

a közösség nem attól fejlődik, ha egyszeri nagy dobásokra vállalkozik (majális, koncertek stb.), hanem attól, hogy a tagjai képesek változni.

Ez lassabb, de szisztematikus és hosszú távú fejlődést eredményezhet: nem gyorsan és sokat akarunk változni, hanem apránként, de tartósan. Több tucat magyarországi közösség belenézett már a tükörbe, elvégezte az NCD Állapotfelmérést. És szépen sokasodnak azok a közösségek is, amelyek belevágtak a fejlődés folyamatába.

Négy gyermek és munka mellett, mekkora energia jut erre a szolgálatra?
A feleségem az NCD International magyar nemzeti partnere. Ő fogja össze a folyamatokat, ő felel a kapcsolatokért. De együtt végezzük a szolgálatot: utazunk, közösségekkel találkozunk, képzéseket szervezünk, és én magam is kísérek egy fejlődni vágyó közösséget. Mind teológiai, mind ökumenikus szempontból helytálló a program, ráadásul olyan felismerésekre vezet, amelyek valóban képesek segíteni abban, hogy a jövőbeli egyház erősebb lábakon álljon.


Süveges Gergő: 1976-ban született Budapesten. Kezdetben a Duna TV, majd a Magyar Televízió munkatársa, a Híradó, Nap Kelte, Ma Reggel, Közbeszéd, Heti Hírmondó, Megoldások magazinja c. műsorok egykori házigazdája. Választási és ünnepi műsorfolyamok házigazdája. Jelenleg a Kossuth Rádió szerkesztő-műsorvezetője. Számos könyv és interjúkötet szerzője (Apa-kép-írás, Apaszem, Pál apostol, Csík zenekar). Pethő Tibor-emlékérmes; az MTV Nívódíjasa; sajtó kategóriában 2012-ben Prima Díjat kapott; 2017-ben Mindszenty Emlékéremmel tüntették ki, feleségével közösen pedig a Kopp-Skrabski-közönségdíjat vehette át. Házas, négy gyermek édesapja.


 Sokat adtok, emellett nyilván sokat is kaptok. Miből tudtok a leginkább táplálkozni?
Aktív közösségi tagok vagyunk, a Szent Imre-plébánián van egy hét családból álló házas közösségünk, ahol töltődni tudunk. Másrészt pedig egy lassan 80 családot számláló közösséghez, a Családok Jézusban Közösséghez is tartozunk, amely igazi erőforrás számunkra. A felmérések, de a mindennapi tapasztalat is azt mutatja számunkra, hogy

az tud igazán beágyazott tagja lenni egy közösségnek, aki szolgálatot is vállal benne.

Nem lehet kizárólag gyűjtögetni, muszáj továbbadni belőle.

Végső soron a munkahely is egyfajta közösség, főleg, ha az ember egy szerkesztőségben dolgozik. Hogyan próbálsz meg a média világában is önmagad lenni?
Sokat gondolkodom azon, hogyan tudom keresztényként betölteni a hivatásomat az életem különböző területein. Azt tapasztalom, ha egyszerűen jóindulatú vagyok másokkal, elismerem és tisztelem a másik embert, az olyan légkört teremt, amelyben mód nyílik a beszélgetésre. Azt hiszem,

az is az evangelizáció egyik formája, ha egyszerűen emberként tudok jelen lenni a munkatársaim számára.

Erre törekszem – változó sikerrel persze. Nemrég egy orvossal készítettem élő adásban interjút. A járulékos betegségekről beszélgettünk, és felvetődött, hogy egy magzat fejlődését döntően befolyásolja az anya cukorbetegsége. Az orvos azt mondta, ha ilyen helyzetben sérül a magzat, el kell vetetni. Ilyenkor sok minden átsuhan rajtam: hagyjam szó nélkül? Az nem fér össze az értékrendemmel. Foglaljak állást egyértelműen? Az ebben a műfajban nem fér össze a szakmaisággal. Végül úgy reagáltam: ez valóban komoly dilemma, de senkit nem biztatnék arra, hogy kioltsa a magzata életét. Az adás után jó néhány telefont és üzenetet kaptam: sokan megköszönték ezt a mondatot. Én is megköszöntem – Neki.

Lehet, hogy egy-egy jól elhelyezett mondat többet ér, mintha Jézus nevét skandálnám az utcasarkon.

Szakmádnak, a médiának milyen szerepet kell vállalnia, milyet tud egyáltalán a jövő egyházának építésében?
Kíváncsian és örömmel figyelem a különböző keresztény portálokat. De azt is hiszem, hogy az evangelizációban nem a tömegmédia játssza a főszerepet.

Embereket megszólítani személyesen lehet

– ezeket a találkozásokat nem lehet megspórolni, ha valóban szeretnénk másokat Jézus felé segíteni. Nemrég Ferenc pápa mondta: az evangelizáció nem térítés, hanem vonzás és tanúságtétel.

Feleségeddel kölcsönösen sokat tettetek egymásért az elmúlt 22 évben. Meg lehet azt fogalmazni, minek örültök a leginkább ezen az évfordulón?
Csodálatos visszanézni erre az útra, látni, hogy Isten mi mindent tett értünk. Szeretjük egymás számára is kifejezni, mennyire hálásak vagyunk egymásért, azért, hogy változhattunk, csiszolódhattunk. Ahogy múlnak az évek, azt érezzük, egyre jobban összeforrunk: egyre nehezebb a „varratokat” megtalálni. És ez óriási ajándék.

Farkas Márton

Fotó: Asszonyi Eszter

Még nem érkezett hozzászólás