Lelkiség

Az első gyertya körül

Amint azt sokan tudják: Szent András ünnepéhez (november 30.) legközelebb eső vasárnappal veszi kezdetét a keresztény kultúrkör karácsonyt megelőző adventi időszaka. Ez a négy vasárnapot magába ölelő periódus és az adventi koszorú 4 gyertyája is azt a 4000 évet jelképezi, mely a Messiás megígérése és Krisztus születése között eltelt. A ma emberének azonban mást is jelenthet.

Advent első vasárnapján ha felkeressük Lukács evangéliumának egy vonatkozó szakaszát (Lk 21,25-28. 34-36) sokféle értelemben is aktuális mondanivalót hallhatunk. Felszólítást kapunk arra, hogy várakozás közben – nem megfeledkezve kötelességünkről – azt az „Úrjövetet” is éberen kell várnunk, melyre földi életünk végén mindannyian számíthatunk. A rendelkezésünkre adott időt ennek fényében helyesen kell tudnunk felhasználni!

Érdemes ezért végiggondolnunk, hogy kinek-kinek mit jelképez az adventi koszorún világító első gyertya. Ezt a legkönnyebben úgy tehetjük meg, ha ezelőtt a gyertya előtt magunkban a világ zajától kicsit félrevonulva, röviden átelmélkedjük, hogy mire vagyunk képesek pusztán egyedül, önerőből, önmagunkban.

Akarunk-e, tudunk-e egyáltalán úgy „világítani a sötétben”, mint ez a mai napon meggyújtott egyetlen gyertya?!

Ezzel egy időben már a maga erejével képes rávilágítani ez az egyetlen láng is arra, hogy mik azok az igazán fontos dolgok, amikre érdemes időt és energiát fordítanunk. Ha át tudjuk élni és újragondolni Szent Pál Szeretethimnuszának ideillő részét, a választ jó eséllyel magunktól is felismerhetjük: „…A szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik…”(1Kor 12,30–13,13)

Ezen utóbbi minden bizonnyal értékes, ámde mulandó dolgok – amikre sokan sokszor nagyobb jelentőséget fordítanak, mint amennyit valójában kellene – végül úgy múlnak el, hogy később fájdalmasan tudatosul az emberben eltékozolt lehetőségek, kihasználatlan alkalmak, át nem érzett élmények formájában, amik mellett életünk során csak úgy elmentünk a „magasabb cél” elérése érdekében.

Lukács evangéliumában egy ideillő történetről olvashatunk, mikor Jézus a tanítványaival Mária és Márta házában vendégeskedik. A világ gondjaival küzdő Márta sürög-forog, míg Mária az értékes és múló időt felismerve hallgatja Jézust.

„Uram – méltatlankodott –, nem törődöl vele, hogy nővérem egyedül hagy szolgálni? Szólj neki, hogy segítsen nekem.” Az Úr azonban így válaszolt: „Márta, Márta, te sok mindennel törődöl, és téged sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha.” (Lk 10,38-42)

A magunk életére vonatkoztatva gondoljuk el, hányszor viseltetünk saját feladatainkat túlértékelve, majd ezt felhánytorgatva és másokra mutogatva, mint Márta is… és mikor tudunk odafordulni és meghallgatni a másikat, esetleg egy jó szóval még bátorítani is, mint Mária.

Mennyit ér valójában, ha valaki számtalan nyelven képes megszólalni, de nem ért a szeretet nyelvén? Ha valaki minden tudásával azt fürkészi, hogy hogyan hajthatja uralma alá a saját maga által elgondolt „világát”, de közben a lelkét elveszíti?

Az első gyertya fénye világosítsa meg számunkra, hogy kötelességeink teljesítése közben hol lapulnak azok a valódi, igazán fontos dolgok és alkalmak, amikkel magunk és mások örömét is tudjuk szolgálni. Így nem csak tettekben, de lelkiekben is felkészülhet az ember saját „karácsonyának” eljövetelére.

 

Gyöngy Ádám

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás