Ismét elérkeztünk az adventi időszakhoz, ami nekünk, keresztényeknek sokkal többet jelent a hatalmas ajándékvadászatoknál. Jézus megtestesülésének ünnepére készülünk a szívünkben is. Várakozás, imádság, jó cselekedetek… Ez utóbbiról osztanék meg néhány gondolatot, tapasztalatot, amiket Teréz anya lelkiségén keresztül tanultam meg.
Mikulás és Karácsony idején sokunkban felerősödik a vágy, hogy valamit tudjunk ajándékozni a környezetünkben élő rászorulóknak, anyagi hiányt szenvedőknek. Jó érzés látni az örömet, amit egy forró teával vagy szendviccsel okozhatunk egy nélkülözőnek. Jól esnek azok a hálás tekintetek és az egyszerű tudat, hogy valakinek tudtunk adni. Bizonyára ismerjük azt a helyzetet, mikor valakinek adni akartunk, és a végén mi éreztük magunkat megajándékozva, mi gazdagodtunk belőle. De az adakozás, jótékonykodás nem merülhet ki ennyiben. Minket személyesen Jézus hívott és hív erre, Ő érte tesszük. “Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok … Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!” (Mt 25,35.40).
Tehát Jézus nem csak küld minket a világba, hanem minden egyes emberben ott vár ránk, egy Vele való különleges, személyes találkozásra hív!
Azonban gyakran fennáll a veszélye, hogy még a legbőkezűbb adakozásunk is egyfajta lelkiismeret elaltató pótcselekvéssé silányodik. Ha csak azért jótékonykodnánk, hogy magunknak és másoknak elmondhassuk, milyen jó emberek vagyunk, vagy hogy letudjunk egy feladatot, amit ilyenkor a prédikációkban is gyakran hallunk, akkor az egész lényegét, célját tévesztenénk el. A jótékonyság helyett a karitatív (vö. Caritas) szó sokkal jobban rámutat a középpontra, Isten irántunk való szeretetére – amit mi is feltétel nélkül kaptunk, és ezt befogadva továbbadhatjuk testvéreinknek is. Ez a megnevezés számomra mindig egy jó emlékeztető, hogy a végső cél sosem egy szendvics vagy szentkép (persze eszköznek nagyon beválnak), hanem hogy az Atya ránk vonatkozó legnagyszerűbb tervét megvalósítsuk: szeressünk és szeretve legyünk.
Sokszor a fenntartásaink jelentik a legnagyobb akadályt a szeretet továbbadásában. A saját hozott megtörtségeink miatt félünk, hogy nem sikerülnek majd jól a dolgok. “Mi lesz, ha elutasít, kinevet, leráz engem?” – Igen, mindez benne van a pakliban.
hirdetésA szeretet sebezhetővé tesz, de arra vagyunk hívva, hogy lépjünk ki a komfort zónánkból, és merjünk bátran szeretni úgy is, hogy akár visszautasításba ütközünk. Jézus ebben is előttünk járt, Ő előbb tapasztalta meg az elutasításokat is, és szavaival, tetteivel mutat nekünk példát az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlására.
Legyen egy bármennyire aprónak tűnő szívesség, egy bátorító szó, egy őszinte, kedves mosoly, ha Jézus iránti szeretetből fakad, azt közvetlenül Vele tesszük. Teréz anyát idézve: kis dolgokat, nagy szeretettel. Jézust szeretjük a társadalom által elutasítottakban, a méltóságuktól és vagyonuktól megfosztottakban, Őt szeretjük a magányos idősekben, Őt szeretjük a betegekben. Az adventi jó cselekedetek azért is értékes tapasztalatok, mert arra buzdíthatnak, hogy ne csak alkalmanként, ismeretlen, anyagiakban rászorulók között, hanem a közvetlen környezetünkben is megtaláljuk a módját, hogy Isten szeretetét továbbítsuk. Néha sokkal könnyebb észrevenni egy ismeretlen hajléktalan szegénységét, mint a mellettünk élőket, akik szintén szomjaznak a szeretetre, törődésre. Ezért nem feledkezhetünk meg arról, hogy szüntelenül lehetőségünk van Őt szeretni a közvetlen környezetünkben is: az ellenszenves osztálytársban, a türelmet megpróbáló kistestvérben, a stresszel küzdő munkatársban, a hangosan zenét hallgató szomszédban…
Jó hír, hogy semmit nem kell egyedül csinálnunk (nem is tudnánk amúgy). Nagyszerű útitársként itt van mellettünk a Szűzanya, aki nem csak az első és tökéletes adventi várakozó volt, hanem a szolgáló szeretetben is gyakorlatias példakép. Mária igent mondott Isten tervére, engedte, hogy betöltse a Szentlélek, ezután pedig Jézust hordozva sietve ment Erzsébetnek segíteni, és közben teljes szívéből Isten jósagát dicsőíti. Erzsébetnek ezáltal örömet visz, a Megváltó örömét. Mi is megkaptuk a Szentlelket, és magunkban hordozzuk Jézust. Nincs okunk a félelemre, aggodalomra, hiszen nem a saját fejünk után megyünk, minket is Jézus küld, úgy ahogy egykor az apostolokat, hogy elvigyük az Ő szeretetét és örömét a világnak.
És ahogy a tanítványok előtt ment Galileába, úgy jár előttünk is, és Ő már vár ránk abban a személyben, akivel találkozni fogunk.
Természetesen mindez nem csak az év egy adott hónapjára vonatkozik, hiszen éltünk minden egyes napjára szól ez a csodálatos küldetésünk. A jó cselekedetek célja pedig nem az, hogy megoldjuk az emberiség összes gondját. A tetteink középpontjában Jézus áll, nem mi. Ő a legnagyobb ajándék mindannyiunk számára, és erre emlékeztetjük a világot – kis dolgokkal, amit nagy szeretettel adunk.
Wang Qiang Zita
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás