Az elmúlt napokban, hetekben elárasztotta a (közösségi) médiát az amerikai, majd hazai zaklatási ügyek keltette hír- és véleményáradat. A nép hallatja a hangját: az áldozathibáztatástól az ultrafeminista férfigyűlöletig széles skálán mozognak a hozzászólások. Vajon mi, keresztények, tudunk-e másként közelíteni a témához?
Meggyőződésem, hogy a kóros eseteket leszámítva hosszú és sötét út vezet ahhoz, hogy valakiből erőszaktevő váljék. Vajon látjuk-e az esendő és szeretetéhes embert az elkövetőben? Belegondoltunk-e abba, hogy vajon milyen múltbéli tapasztalat és háttér szükségeltetik ahhoz, hogy valaki a hatalmi helyzetével visszaélve, erő alkalmazásával próbáljon meg “szeretést” kicsikarni a másikból? Vajon mi képes annyira torzítani az elkövető személyiségét, hogy ehhez folyamodjék? És vajon meghúzódik-e a zaklató és bántalmazó cselekedetek mögött bármi más a puszta önzésen, a másik személy megalázásán és megsemmisítésének a vágyán túl?
Messzire mutató kérdések ezek, válaszra pedig aligha számíthatunk. De Krisztus követőiként kötelességünk elválasztani a bűnt a bűnöstől, nem maradhatunk a felszín szemlélésénél. Észrevesszük-e az elkövetőben a megváltásra váró embert? Azt, aki az önzésének a poklába zárva nagyon-nagyon távol él Istentől? Nem felejtjük-e el időnként, hogy az elkövető is Isten képmására alkotott személy, akinek legalább akkora — legfeljebb másmilyen — szeretetre, kegyelemre és imádságra van szüksége, mint az áldozatnak?
hirdetés„Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket” (Mt 9,13).
Félreértés ne essék, a bűn büntetésért kiált a világi törvények szerint is! Az áldozatok védelme és segítése pedig megkérdőjelezhetetlen evidencia, csupán nem tárgya a jelen írásnak!
Kép: pexels.com
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás