Blog

Bocsánatot kérni és megbocsátani – avagy egymás tisztelete

Nagyobbik fiunk lassan 4 éves lesz. Sok mindent tud már, és még több mindent kell megtanulnia. Kitől? Tőlünk, a szüleitől. Ezért is tartom nagyon szép és fontos hivatásnak a szülőséget.

 

A bocsánatkérés is egy olyan képzeletbeli listán van nálunk, amin olyan dolgok szerepelnek, amiket már tudhatna, néha gyakorol is, de szeretnénk, ha természetes lenne neki. Ha kiabál, vagy csúnyán bánik a testvérével, akkor utána bocsánatot kell kérnie – persze csak miután megnyugodott, és tisztáztuk a helyzetet. Ha velünk viselkedik csúnyán, ugyanez a helyzet.

De hogyan tudja ezt teljesen elsajátítani, hogy ne essen nehezére és természetes legyen neki?

Úgy, hogy példát mutatunk neki, mi is bocsánatot kérünk egymástól, sőt, ha őt bántottuk meg valahogyan, akkor tőle is bocsánatot kérünk. Ez gyakran eléggé nehezünkre esik. Talán mert mi sem gyakoroltuk elégszer, vagy nem volt előttünk elég példa.
Hiszek abban, hogy nekünk felnőtteknek tisztelnünk kell annyira az Istentől nekünk ajándékozott gyerekeket, hogy úgy viselkedünk velük, ahogy szeretnénk, hogy ők is viselkedjenek velünk.

Ők nem a mi tulajdonunk, és nem az alattvalóink. A mi feladatunk, hogy megtanítsuk őket arra is, hogyan viselkedjenek másokkal; leginkább úgy, hogy mi is így viselkedünk velük.

Sokan hangoztatják – én is sokat hallottam gyerekkoromban – , hogy a gyerek tisztelje a felnőtteket, a szüleit. Ezt hogyan tanulja meg, honnan vegye a példát? Természetesen a szüleitől. Ha a felnőttek tisztelik egymást, a szüleiket, egymás szüleit, és igen, a gyereket is!

Nem véletlenül mondta ezt Jézus is:

“Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” (Mt 7, 12)

Szerintem ezt az aranyszabályt nyugodtan vonatkoztathatjuk kicsikre és nagyokra egyaránt.

Erre a saját figyelmemet is újra, és újra fel kell hívnom. Néha sokkal nehezebb, mint gondolnánk, de meghozza a gyümölcsét!

 

 

Írta: Szücs Szonja

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás