Több ismerősöm elképedve kérdez vissza, amikor megtudja, hogy hétköznap is rendszeresen járok szentmisére. „Nem elég vasárnap? Neked még erre is van időd? Egyáltalán minek?‟ — hangzik sokszor az értetlenkedésük.
„Nem annyira időm van rá, mint inkább szükségem.‟ — gondolom ilyenkor. Több évnek kellett ugyanis eltelnie ahhoz, hogy bizonyosságot szerezzek arról, hogy a napi elmélyült belső ima elengedhetetlen a hitem megtartásához. Sőt, ha csak megtartom azt, de nem növekszem a szeretetben és az erények gyakorlásában, a hitem könnyen meddővé, az Istennel való kapcsolatom pedig üressé válik. Személyesen tapasztaltam meg Avilai Nagy Szent Teréz mondását, hogy
„aki nem növekszik, az csökken, mert lehetetlennek tartom, hogy a szeretetet kielégítse, hogy valakiben ugyanott maradjon.”
A mi plébániánkon hétköznap csend van, nem szól sem az orgona, sem a gitár, nem zeng az énekszó. Az atya rövid, de velős szentbeszédet mond, 25-30 perc az egész, és végzünk is. A hívek csak szellősen töltik ki a padsorokat, ki-ki távolságot tart a többiektől, hogy teret engedjen a személyes elmélyülésnek, a befelé fordulásnak. Bár nem vagyunk sokan, szinte kitapintható az értő figyelem, az együtt dobbanó szív. Akik a hétköznapot választják, tényleg Istenért és önmagukért jönnek: nincs elvárás, családi nyomás, öncélú hagyománytisztelet, megszokás. Csak a vágy az Istennel való személyes találkozásra.
Próbáld ki te is! Jézus a barátainak nevez minket, miért ne ugornánk hát be hozzá minden nap? Vagy talán nem beszélgetsz és csetelsz a barátaiddal naponta?
hirdetésRostási-Szabó Csilla
Kép: pexels.com
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás