Külszolgálata során volt, hogy rálőttek és többször került rázós helyzetekbe. De mi indít egy fiatal turkológust arra, hogy diplomata legyen, és mik számára a maradandó értékek? Interjú Hóvári János volt nagykövettel és a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tagjával.
Somogy megyében született, klasszikus vidéki mezőgazdasági családba: azonban a kommunizmus pont ezt a társadalmi réteget sújtotta leginkább. Gyerekként mennyire érezte a rendszernek a nyomását?
Beleszülettem a polgárosodó agrárius-paraszti világba, amelyet a magyar kommunizmus halálra ítélt. 6-7 éves gyermekként tanúja voltam a magyar vidék szétverésének: a földek elvételének, azaz a téeszesítésnek, a nagyapám és a frontot megjárt rokon és ismerős férfiak megalázásának, a lovak vágóhídra küldésének. Ezt sohasem lehet elfelejteni. Már gyermekként tudtam, hogy egy borzalmas rendszerben élünk. Persze, volt akkor is emberi boldogság és nevetés, no meg a természet tisztelete és Istenhit is. Kisgyermekként hallottam először a fatimai harmadik üzenetről: a kommunisták meg fognak bukni. Erről suttogtak azok a falusi nénik, akiknek tájszólásos-falusias imádkozása máig a fülemben van, és hittek is benne! Amikor az 1990-es években eljutottam Fatimába, értük imádkoztam. Abból a helyzetből, amiben voltunk, csak tanulással lehetett kitörni. Jött a gimnázium Kaposvárott, majd az egyetem Budapesten. A szüleim ma is Kiskorpádon élnek. A házunkba jó hazamenni, Kiskorpád világa mélyen velem él.
hirdetésVégzettsége szerint történész és turkológus, azonban a külszolgálat révén, számos helyen, többségében a Közel-Keleten dolgozott. Ön szerint hogyan lehet kereszténységünket, magyar és európai identitásunkat felvállalni a jelenkorban?
Gyermekkorom óta a Kelet kutatója akartam lenni. Ez Kiskorpádról nézve sokáig lehetetlennek tűnt, de már gimnazistaként törökül tanultam. Az 1990-es évek elején a közép-ázsiai és transzkaukázusi országokkal való kapcsolatfelvételért feleltem. Ezzel megvalósult a gyermekkori álom: jártam a magyarság ősi földjén. 1994 és ’95-ben én voltam a csecsen-válság referense. 1997 tavaszán lettem nagykövet-helyettes Tel-Avivban, ettől kezdve foglalkoztam komolyan a Közel-Keleti ügyekkel. De ez a változás számomra az isteni kegyelem megnyilatkozása is volt: belekerültem a Szentföld életébe.
Újra élhettem a kereszténységemet, megismerhettem a szenthelyeket. Ekkor találkoztam a keleti keresztényekkel, akiknek a liturgiája, egyházi zenéje ámulatba ejtett. Nekik a kereszténységük sokkal természetesebb, annak ellenére, hogy gyakran ellenséges közegben élnek, nem úgy, mint mi európaiak.
Mi túl sokat filozofálunk és gondolkozunk dolgokról. A Jóisten nekem is olyan Szentföld-élményt adott, melyből eddig is sok erőt merítettem, és remélem, hogy ez a jövőben is segíteni fog.
Hóvári János és Ban Ki-moon volt ENSZ-főtitkár (Fotó: UN Association of Hungary)
Volt olyan eset, amikor előfordult, hogy „rázósabb” helyzetbe került?
A diplomaták gyakran kerülnek „rázós helyzetbe”. A diplomáciában is van moralitás, ami sokkal több, mint a figyelmes protokoll, vagy a kedveskedő, udvariaskodó beszéd. A diktatúrát, a vad erőszakot, durvaságot, vagy akár a stílustalanságot egy diplomata sem feltétlenül szereti. De a legnagyobb felelőssége a diplomatáknak és a külügyi szakértőknek abban van, mernek-e szólni a politikusoknak, amikor azok a külpolitikai evidenciák figyelmen kívül hagyásával vezetnek egy országot, és kényszerítenek ki külpolitikai lépéseket. Mi a legjobb ilyenkor: nem szólni vagy kiáltani? De persze a legrázósabb, ha az embernek az élete van veszélyben. Diplomataként sokan kerültünk munkánk során ilyen helyzetbe.
Én kétszer könnyedén meghalhattam volna: rám lőttek, de a golyók nem találtak. Fried András barátom a zsidó húsvéti vacsorára hívott Netanyára, mondtam neki, hogy megyek, de aztán valami közbe jött. A barátom az egész családjával egy borzalmas terrorista merénylet áldozata lett. A Jóisten velem volt, még mindig élek.
Ön a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend lovagja is egyben. Ez nagy megtiszteltetés és hatalmas felelősség egyaránt.
Szentföldi életem során találkoztam a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrenddel. Diplomataként segítettem nekik, hogy pénz és egyéb adományaik eljussanak a szentföldi keresztényekhez. Megismertem a rend hosszú történetét és 2004-ben Jeruzsálemben avattak lovaggá. Jeruzsálemi Szent Sír lovagok a világban több mint húszezren vannak, a szentföldi keresztények legfontosabb lelki, politikai és pénzügyi támogatói. Örülök, hogy a Magyarországi Helytartóság nagyon aktív. Ezzel talán fellendülhet a szentföldi magyar aktivitás, amely a második világháború előtt évszázadokig példaértékű volt. Sajnos még a magyar katolikusok között is kevesen tudják, hogy a Getszemáni kertben, a Népek templomában ott ragyog a magyar címer, mert a Trianonban meggyalázott és elszegényített Magyarország a templomnak az 1920-as években egyik építője volt. A magyar keresztények, beleértve egyházi intézményeinket is, a rendszerváltás után nem tértek úgy vissza a Szentföldre, ahogyan ezt tehették volna. Számos lépés az elmúlt években arra enged következtetni, hogy ebben talán változás állt be.
Sakir Fakili, Törökország budapesti nagykövete, Hóvári János, korábbi magyar ankarai nagykövet, Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója és Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központjának igazgatója (b-j). (MTI Fotó: Koszticsák Szilárd)
Diplomataként számtalan híres emberrel találkozhatott, akik a hitüket örömmel és büszkén vállalják fel, de összességében nem ez a jellemző. Sokan a hitüket tabuként kezelik, és nem beszélnek róla szívesen. Mit gondol erről? Ön szerint többen is felvállalhatnák a hitüket a közéleti szereplők közül?
Az én felfogásom szerint egy igazi keresztény senkit semmire nem kényszeríthet. A példának kell magával ragadónak lennie. Annak a közéleti szereplőnek, aki a keresztény moralitás talaján áll, annak nem kell kabátjára keresztet varrnia, mert a kereszt magától is megjelenik. A keresztény ember szerény is. Az emberek számára ez is érték.
Az igaz dolgokról nem beszélni kell, hanem aszerint élni. De vannak olyan helyzetek, amikor meg kell mutatnunk a szívünket is. De tudni kell mikor és kinek.
A 777 olvasótábora rendkívül színes és igyekszünk olyan kérdéseket feszegetni, amelyek sokunkat érintenek. A hit a keresztény ember egyik legnagyobb támasza. Ön szerint miért fontos beszélni erről és felvállalni ezt?
A hit fontos, de hogy az milyen – erős vagy kétkedő – az isteni kegyelem függvénye. Van, akinek a hitért küzdenie kell, van, akinek nem. Amit belülről élünk meg, nem biztos, hogy ki kell írnunk az arcunkra. De írók és költők ezt a belső küzdelmet remekül meg tudják ragadni. A küzdelem bennünk van: ez zajlik hitért, életért, boldogulásért és szerelemért egyaránt.
Számos olyan kihívás éri a fiatalabb generációt, amelyek jellegüknél fogva különböznek akárcsak a 15-20 évvel ezelőttiektől. Milyen útravalót adna ennek a korosztálynak, amit magukkal vihetnek és alkalomadtán felhasználhatják azt?
Jól ismerem a fiatalokat. 2014 óta történelmet tanítok a Károli Gáspár Református Egyetemen, de már az 1980-as években is egyetemi oktató voltam. Úgy látom, hogy az új nemzedék túlságosan egyénies, kissé individualista és kevés benne a megértés a többiek iránt. Ahogyan felteszik a lábukat cipőben bárhol, a székre is, azt jelzi: nem gondolják, hogy azt valakinek le kell takarítania. Ahogyan telefonoznak a tanórán, az sok mindent elmond. Szorgalmasabbaknak, szerényebbeknek és összetartóbbaknak kellene lenniük. De lehet, hogy én ezt nagyon a XX. századból gondolom így.
Hóvári János beszéde a 2017-es Zrínyi Napok záróünnepségén (Fotó: szigetvar-zrinyi1566.hu)
Mit gondol arról, hogy a hit nem magánügy?
Nem értek vele egyet, én a hitet magánügynek tartom. Különböző okai vannak annak, hogy a hitetlenség erős a keresztény kultúrkörben. Ez azoknak is köszönhető, akik a hittel a múltban visszaéltek. Így, amikorra a modern kommunikáció kialakult az ateista világ pozícióba került és azt kezdték hirdetni, hogy a hit nem egyeztethető össze a modernizmussal. De eljött az a korszak, hogy Heisenberg után egyre több nagy tudós kimondja, hogy a „Logosz/Ige” benne van világunkban.
Jó lenne abban bízni, hogy a jó keresztények példája magával ragadó lesz. De ehhez a világban és környezetünkben is olyan karizmatikus és szókimondó papokra, lelkészekre és egyszerű hívekre van szükség, mint amilyen Ferenc pápa.
Veszélyben van-e a keresztény Európa?
Európa, és az egész világ a szemléletváltás korát éli, amelynek fő formáló ereje a negyedik ipari forradalom. Új társadalom van születőben, új viselkedési és tanulási formákkal, s úgy tűnik, új etikákkal. Erre egyszerű azt mondani, hogy az új barbárság kora kezdődött el.
Inkább arra kellene törekednie mindenkinek, hogy a 21. századi jövőbe minél több múltbeli érték kerüljön át. A kereszténység az új világ egyik formálója, még ha ez nem is látszik. Lehet, hogy Európa számos országában a kereszténység lángja nem lobog, de ez Amerikáról nem mondható el. Az afrikai keresztényeknél is erős a hit, miként a Fülöp-szigeteki és indiai közösségekben is. Lehet, hogy idővel ezek a közösségek fognak erőt adni az európainak.
Úgy látom, hogy a keresztény Európa harcban van az ateista Európával. A küzdelmet még nem veszítette el. A kérdés: ki tud jobban megújulni? Az Európán kívüli világ ebben a keresztény Európát segíti.
Dallos Bence
Borítókép: Soós Lajos, MTI
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás