2017. 09. 20.

“Az igaz dolgokról nem beszélni kell, hanem aszerint élni” – interjú Hóvári János volt nagykövettel

Külszolgálata során volt, hogy rálőttek és többször került rázós helyzetekbe. De mi indít egy fiatal turkológust arra, hogy diplomata legyen, és mik számára a maradandó értékek? Interjú Hóvári János volt nagykövettel és a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tagjával.

Somogy megyében született, klasszikus vidéki mezőgazdasági családba: azonban a kommunizmus pont ezt a társadalmi réteget sújtotta leginkább. Gyerekként mennyire érezte a rendszernek a nyomását?

Beleszülettem a polgárosodó agrárius-paraszti világba, amelyet a magyar kommunizmus halálra ítélt. 6-7 éves gyermekként tanúja voltam a magyar vidék szétverésének: a földek elvételének, azaz a téeszesítésnek, a nagyapám és a frontot megjárt rokon és ismerős férfiak megalázásának, a lovak vágóhídra küldésének. Ezt sohasem lehet elfelejteni. Már gyermekként tudtam, hogy egy borzalmas rendszerben élünk. Persze, volt akkor is emberi boldogság és nevetés, no meg a természet tisztelete és Istenhit is. Kisgyermekként hallottam először a fatimai harmadik üzenetről: a kommunisták meg fognak bukni. Erről suttogtak azok a falusi nénik, akiknek tájszólásos-falusias imádkozása máig a fülemben van, és hittek is benne! Amikor az 1990-es években eljutottam Fatimába, értük imádkoztam. Abból a helyzetből, amiben voltunk, csak tanulással lehetett kitörni. Jött a gimnázium Kaposvárott, majd az egyetem Budapesten. A szüleim ma is Kiskorpádon élnek. A házunkba jó hazamenni, Kiskorpád világa mélyen velem él.

Végzettsége szerint történész és turkológus, azonban a külszolgálat révén, számos helyen, többségében a Közel-Keleten dolgozott. Ön szerint hogyan lehet kereszténységünket, magyar és európai identitásunkat felvállalni a jelenkorban?

Gyermekkorom óta a Kelet kutatója akartam lenni. Ez Kiskorpádról nézve sokáig lehetetlennek tűnt, de már gimnazistaként törökül tanultam. Az 1990-es évek elején a közép-ázsiai és transzkaukázusi országokkal való kapcsolatfelvételért feleltem. Ezzel megvalósult a gyermekkori álom: jártam a magyarság ősi földjén. 1994 és ’95-ben én voltam a csecsen-válság referense. 1997 tavaszán lettem nagykövet-helyettes Tel-Avivban, ettől kezdve foglalkoztam komolyan a Közel-Keleti ügyekkel. De ez a változás számomra az isteni kegyelem megnyilatkozása is volt: belekerültem a Szentföld életébe.

Újra élhettem a kereszténységemet, megismerhettem a szenthelyeket. Ekkor találkoztam a keleti keresztényekkel, akiknek a liturgiája, egyházi zenéje ámulatba ejtett. Nekik a kereszténységük sokkal természetesebb, annak ellenére, hogy gyakran ellenséges közegben élnek, nem úgy, mint mi európaiak.

Mi túl sokat filozofálunk és gondolkozunk dolgokról. A Jóisten nekem is olyan Szentföld-élményt adott, melyből eddig is sok erőt merítettem, és remélem, hogy ez a jövőben is segíteni fog.

Képtalálat a következőre: „janos hovari ban ki moon”
Hóvári János és Ban Ki-moon volt ENSZ-főtitkár (Fotó: UN Association of Hungary)

Volt olyan eset, amikor előfordult, hogy „rázósabb” helyzetbe került?

A diplomaták gyakran kerülnek „rázós helyzetbe”. A diplomáciában is van moralitás, ami sokkal több, mint a figyelmes protokoll, vagy a kedveskedő, udvariaskodó beszéd. A diktatúrát, a vad erőszakot, durvaságot, vagy akár a stílustalanságot egy diplomata sem feltétlenül szereti. De a legnagyobb felelőssége a diplomatáknak és a külügyi szakértőknek abban van, mernek-e szólni a politikusoknak, amikor azok a külpolitikai evidenciák figyelmen kívül hagyásával vezetnek egy országot, és kényszerítenek ki külpolitikai lépéseket. Mi a legjobb ilyenkor: nem szólni vagy kiáltani? De persze a legrázósabb, ha az embernek az élete van veszélyben. Diplomataként sokan kerültünk munkánk során ilyen helyzetbe.

Én kétszer könnyedén meghalhattam volna: rám lőttek, de a golyók nem találtak. Fried András barátom a zsidó húsvéti vacsorára hívott Netanyára, mondtam neki, hogy megyek, de aztán valami közbe jött. A barátom az egész családjával egy borzalmas terrorista merénylet áldozata lett. A Jóisten velem volt, még mindig élek.

Ön a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend lovagja is egyben. Ez nagy megtiszteltetés és hatalmas felelősség egyaránt.

Szentföldi életem során találkoztam a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrenddel. Diplomataként segítettem nekik, hogy pénz és egyéb adományaik eljussanak a szentföldi keresztényekhez. Megismertem a rend hosszú történetét és 2004-ben Jeruzsálemben avattak lovaggá. Jeruzsálemi Szent Sír lovagok a világban több mint húszezren vannak, a szentföldi keresztények legfontosabb lelki, politikai és pénzügyi támogatói. Örülök, hogy a Magyarországi Helytartóság nagyon aktív. Ezzel talán fellendülhet a szentföldi magyar aktivitás, amely a második világháború előtt évszázadokig példaértékű volt. Sajnos még a magyar katolikusok között is kevesen tudják, hogy a Getszemáni kertben, a Népek templomában ott ragyog a magyar címer, mert a Trianonban meggyalázott és elszegényített Magyarország a templomnak az 1920-as években egyik építője volt. A magyar keresztények, beleértve egyházi intézményeinket is, a rendszerváltás után nem tértek úgy vissza a Szentföldre, ahogyan ezt tehették volna. Számos lépés az elmúlt években arra enged következtetni, hogy ebben talán változás állt be.

Képtalálat a következőre: „hóvári jános”
Sakir Fakili, Törökország budapesti nagykövete, Hóvári János, korábbi magyar ankarai nagykövet, Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója és Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központjának igazgatója (b-j). (MTI Fotó: Koszticsák Szilárd) 

Diplomataként számtalan híres emberrel találkozhatott, akik a hitüket örömmel és büszkén vállalják fel, de összességében nem ez a jellemző. Sokan a hitüket tabuként kezelik, és nem beszélnek róla szívesen. Mit gondol erről? Ön szerint többen is felvállalhatnák a hitüket a közéleti szereplők közül?

Az én felfogásom szerint egy igazi keresztény senkit semmire nem kényszeríthet. A példának kell magával ragadónak lennie. Annak a közéleti szereplőnek, aki a keresztény moralitás talaján áll, annak nem kell kabátjára keresztet varrnia, mert a kereszt magától is megjelenik. A keresztény ember szerény is. Az emberek számára ez is érték.

Az igaz dolgokról nem beszélni kell, hanem aszerint élni. De vannak olyan helyzetek, amikor meg kell mutatnunk a szívünket is. De tudni kell mikor és kinek.

A 777 olvasótábora rendkívül színes és igyekszünk olyan kérdéseket feszegetni, amelyek sokunkat érintenek. A hit a keresztény ember egyik legnagyobb támasza. Ön szerint miért fontos beszélni erről és felvállalni ezt?

A hit fontos, de hogy az milyen – erős vagy kétkedő – az isteni kegyelem függvénye. Van, akinek a hitért küzdenie kell, van, akinek nem. Amit belülről élünk meg, nem biztos, hogy ki kell írnunk az arcunkra. De írók és költők ezt a belső küzdelmet remekül meg tudják ragadni. A küzdelem bennünk van: ez zajlik hitért, életért, boldogulásért és szerelemért egyaránt.

Számos olyan kihívás éri a fiatalabb generációt, amelyek jellegüknél fogva különböznek akárcsak a 15-20 évvel ezelőttiektől. Milyen útravalót adna ennek a korosztálynak, amit magukkal vihetnek és alkalomadtán felhasználhatják azt?

Jól ismerem a fiatalokat. 2014 óta történelmet tanítok a Károli Gáspár Református Egyetemen, de már az 1980-as években is egyetemi oktató voltam. Úgy látom, hogy az új nemzedék túlságosan egyénies, kissé individualista és kevés benne a megértés a többiek iránt. Ahogyan felteszik a lábukat cipőben bárhol, a székre is, azt jelzi: nem gondolják, hogy azt valakinek le kell takarítania. Ahogyan telefonoznak a tanórán, az sok mindent elmond. Szorgalmasabbaknak, szerényebbeknek és összetartóbbaknak kellene lenniük. De lehet, hogy én ezt nagyon a XX. századból gondolom így.

Képtalálat a következőre: „hóvári jános”
Hóvári János beszéde a 2017-es Zrínyi Napok záróünnepségén (Fotó: szigetvar-zrinyi1566.hu)

Mit gondol arról, hogy a hit nem magánügy?

Nem értek vele egyet, én a hitet magánügynek tartom. Különböző okai vannak annak, hogy a hitetlenség erős a keresztény kultúrkörben. Ez azoknak is köszönhető, akik a hittel a múltban visszaéltek. Így, amikorra a modern kommunikáció kialakult az ateista világ pozícióba került és azt kezdték hirdetni, hogy a hit nem egyeztethető össze a modernizmussal. De eljött az a korszak, hogy Heisenberg után egyre több nagy tudós kimondja, hogy a „Logosz/Ige” benne van világunkban.

Jó lenne abban bízni, hogy a jó keresztények példája magával ragadó lesz. De ehhez a világban és környezetünkben is olyan karizmatikus és szókimondó papokra, lelkészekre és egyszerű hívekre van szükség, mint amilyen Ferenc pápa.

Veszélyben van-e a keresztény Európa?

Európa, és az egész világ a szemléletváltás korát éli, amelynek fő formáló ereje a negyedik ipari forradalom. Új társadalom van születőben, új viselkedési és tanulási formákkal, s úgy tűnik, új etikákkal. Erre egyszerű azt mondani, hogy az új barbárság kora kezdődött el.

Inkább arra kellene törekednie mindenkinek, hogy a 21. századi jövőbe minél több múltbeli érték kerüljön át. A kereszténység az új világ egyik formálója, még ha ez nem is látszik. Lehet, hogy Európa számos országában a kereszténység lángja nem lobog, de ez Amerikáról nem mondható el. Az afrikai keresztényeknél is erős a hit, miként a Fülöp-szigeteki és indiai közösségekben is. Lehet, hogy idővel ezek a közösségek fognak erőt adni az európainak.

Úgy látom, hogy a keresztény Európa harcban van az ateista Európával. A küzdelmet még nem veszítette el. A kérdés: ki tud jobban megújulni? Az Európán kívüli világ ebben a keresztény Európát segíti.

Dallos Bence

Borítókép: Soós Lajos, MTI

Interjú
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás