Élet a válás árnyékában

Manapság, ha elváltak a szüleid és csonka családban nősz fel, arra a körülötted lévők csak legyintenek, hiszen ez szinte teljesen természetessé vált. Néhányan még talán nógatják a fejüket, azonban az emberek nem fordítanak akkora figyelmet erre a jelenségre,mint amekkorát kellene.

Egy ilyen énközpontú világban, mint a mai, a házasság teljesen értékét vesztette, hiszen a középpontban nem állhat más, mint az ÉN, és ezt az ÉN-t nem válthatja fel a MI, mert akkor nekem fel kell adnom önmagamat és a függetlenségemet. Na azt már nem! Mindemellett, ma már az sem baj, ha az ember már házasságban él, mert opcióként mindig ott lebeghet a szeme előtt a válás. A keretek annyira meglazultak, hogy senki nem fogja megvetni ezért.

De álljunk meg egy pillanatra…Vajon látjuk-e mi azt, hogy ez milyen súlyos következményekkel jár? Látjuk-e, hogy mi az ára a “függetlenségnek”? Észrevesszük-e, hogy milyen példát mutatunk a környezetünkben élőknek? A legfontosabb kérdés pedig, amiről ez a bejegyzés szól: milyen hatással van a gyermekemre / gyermekeimre, ha feladom a harcot és elválok?

Aki most azt gondolja magában, hogy tudja, vagy legalábbis el tudja képzelni, hatalmasat téved. Hála a Jóistennek, ezt csak akkor tudhatja meg az ember, ha átéli. Természetesen nagyon sok múlik a hozzáálláson egy ilyen helyzetben és az okos embernek a “tapasztalat” valamiféle módon még hasznára is válhat, bár sajnos a mérleg nem erre az oldalra dől, ha a másik oldalra a károkat pakoljuk fel, és én most az utóbbiról szeretnék mesélni.

Mióta az eszemet tudom – tehát nagyjából óvoda után, iskolába menet – nem volt számomra szimpatikus jelenség a házasság. Természetes volt, de szimpatikus nem, mert bár keresztény környezetben nőttem fel, és papíron saját és a barátaim szülei is keresztények voltak, nem láttam túl sok jó példát. Ami azt illeti, a jó példákat egy kezemen meg tudnám számolni. Sem az iskolai, sem az otthoni állapotok nem festettek jó képet a házasságról.

hirdetés

Talán sosem fogom megérteni miért,de mindig volt bennem egy félelem az férjektől / apukáktól, beleértve a sajátomat is. Emlékszem,hogy amíg el nem váltak a szüleim és már felsőtagozatos voltam, hazafelé menet ha láttam édesapám autóját a ház előtt parkolni, elfogott a rossz érzés.

Hogy miért?

Mert a gyerek ha kicsi, ha nagy, ha okos, ha keveset is tud, akkor is érzi, ha gond van a szülei között.

Számomra elképesztő ez a tény, de a saját bőrömön tapasztaltam. Mindig érezni lehetett a feszültséget a levegőben és bár nagyon nem helyes, de a nagyobb veszekedések, összetűzések után, többször gondoltam, hogy könnyebb lenne ha elválnának. Természetesen mindezt még úgy gondoltam, hogy sejtésem sem volt arról, hogy ez mivel jár és hogy a Jóistennek mindenre elég a kegyelme. Tehát, ha lehetőségem volt, elmentem otthonról, mert bár semmi konkrét “katasztrófa” nem történt, egyszerűen rosszul éreztem magam a környezetemben.

A veszekedések megsokszorozódtak, és egyre gyakoribbá vált, hogy édesanyámat sírni láttam. Azt hiszem, azt, hogy ez milyen érzést kelt egy gyerekben, senkinek nem kell különösebben magyarázni. Szívfacsaró érzés, főleg hogy teljesen tehetetlen vagy gyerekként. Minden amit meg tudsz tenni az, hogy elmormolsz egy rövid imát és kéred a Jóistent, hogy vegye el a fájdalmát, bármi is az- hiszen ezt nem kötik egy gyerek orrára. Világ életemben kíváncsi voltam – talán túlságosan is – ezért nem egyszer fordult elő, hogy hallgatóztam a veszekedések/hevesebb szóváltások alatt. Egyszerűen nem értettem, nem tudtam, mi folyik körülöttem és az ingatag környezet engem is megingatott.

Már nem tudtam magam erősnek érezni, nagyon sokszor sírtam az iskolában, mert itthon a szüleim előtt nem mertem, félve, hogy meglátják, hogy nekem ez mennyire fáj.

A legrosszabb amire gondolni tudtam 12-13 éves fejjel az, hogy apukám félrelépett. Akkor is és ma is főbenjáró bűnként tekintek a hűtlenségre és számomra ebben az esetben kifejezetten nehéz elválasztani a bűntől az embert.

A gondolat, hogy ez velünk is megtörténhet, egyrészt irreálisnak tűnt, másrészt megőrjített. Azt gondoltam, hogy akkor kész, vége, én meggyűlölöm őt és nem vagyok hajlandó egy levegőt sem szívni vele. Minden ilyen gondolatomat a Sátán táplálta és erősítette, mindaddig amíg kiderült: a sejtésem valós. Minden undorító gondolat és düh üvöltés, káromkodás, szitkozódás formájában jött ki belőlem édesapám felé, amikor megtudtam az igazat. Nem tudtam, hogy ez válással fog-e végződni a szüleim között, de bennem hosszú időre a gyűlölet vert tanyát.

Mindezt a szokásos forgatókönyv követte. Hangosabb veszekedések, hevesebb viták, romboló, leépítő légkör, kínos étkezések. Én részemről úgy mutattam ki a véleményemet, hogy ha szóltam is édesapámhoz, provokálni akartam, vagy bántani őt, bár úgy gondoltam sosem fogja megtudni mekkora fájdalmat okozott. Annyira gyűlöltem őt, hogy azt kívántam, bár elköltözne, akkor a veszekedéseket sem kellene hallgatni, amik egyébként napról-napra roncsoltak szét belülről.

Mivel a Jóistent nem engedtük be eléggé az életünkbe, valóban válás lett a vége, és most 10 év távlatából sokkal több dolgot értek, megbocsájtottam az édesapámnak és igyekszem a lehető legtöbb tanulságot levonni a történtekből.

De a válás nem egy olyan műfaj, ami lehetne happy end, nem csak azért mert amit az Úr egybeköt, azt az ember nem választhatja szét, hanem azért is, mert ennek a súlyos következményeit magammal hordozom minden áldott nap.

A magabiztosságomat hosszú-hosszú évekre elveszítettem és most is azon dolgozom – szakember segítségével – hogy valahogy újra felépítsem. Nap mint nap érzem a teljes család hiányát, amikor látom, hogy édesanyám meggebed a munka alatt. A kapcsolatomban újra és újra azzal szembesülök/szembesülünk, hogy nem tudok megbízni a másikban. Egy hamis kép épült fel bennem a férfiakról, ami arról árulkodik, hogy nem lehet bennük megbízni. Amit pedig a legsúlyosabb kárnak érzek, hogy elveszítettem a hitemet abban, hogy a házasság az egy Úrtól kapott csodálatos szentség, amiben két ember jóban-ROSSZBAN egymás mellett áll, mindaddig amíg a halál el nem választ.

Senkit nem szeretnék bírálni vagy elítélni, de nagyon fontosnak tartom, hogy vegyük észre mi van a szemünk előtt, milyen képet látnak a gyermekeink, akiknek elvileg egy jobb világot szeretnénk itt hagyni! Lássuk meg, hogy az Úr kegyelme és ajándékai sokkal nagyobbak mint amit mi magunknak össze tudunk kaparni keserves munkával. Örüljünk egymásnak, párunknak, és ha szükséges, változtassunk a hozzáállásunkon – jelenleg én is ezen dolgozom és nap mint nap segít a Jóisten a fejlődésben!

hirdetés