Melyik út a leghosszabb?

„Fiatal volt még, mégis sokat látott már. Dicsekedett is ezzel jó néhányszor. Egy napon találkozott egy öreg emberrel. Mint mindenki, ő is figyelmesen hallgatta a sokat utazott férfit. Azután csöndesen megkérdezte:

– Mit gondolsz, melyik a leghosszabb út, amelyet valaha is megtettél?

A fiatalember gyorsan végigszámolta a több ezer kilométert. Amikor végül fölényesen mosolyogva válaszolni akart, az öreg egy gyors kézmozdulattal szakította félbe:

– Látom, nem tudod!

hirdetés

A fiatalember sietve ellent akart mondani, ám amikor az öreg jóságos szemébe tekintett, elnémult.

– A leghosszabb út – folytatta az öreg ember – mindegy negyven centiméter. Ez a fej távolsága a szívtől.

 Mindennap rálépünk erre azútra. Némelyek naponta többször is megteszik – úgy tűnik, fáradság nélkül. Mások ezzel szemben újra meg újra megakadnak az első centimétereknél, megfordulnak, újra kezdik, vagy rezignáltan feladják.

Sokaknak miért nem sikerül egy életen át, hogy a felülről lefelé vezető út vándoraivá váljanak? Félnek a kiszámíthatatlantól, ami útközben történhet. (Csak kevesen nem érzik távolságnak ezt a negyven centimétert, olyan szoros összeköttetésben áll egymással a fejük és a szívük.)

„A szívét kérdezze, ne a fejét” – tanácsolta nekem valaki, amikor egy nehéz döntés előtt álltam. – A szívben rejlenek az érzések? Minden ott található, ami szeretetre, szenvedésre, sírásra, örömre késztet bennünket? Akkor minden információnak, amit agyunk felfog, megszűr, tárol, feltétlenül végig kellene mennie azon a negyven centiméteren, mert a száraz, józan agyag csak a véréramba karöltve telik meg élettel. De mi van akkor, ha a fentről lefelé áramló folyam megszakad, a szív csupán működik, de nem határozza meg és nem irányítja többé az életet?

Hogyan jut a szív azokhoz a rezgésekhez, amelyek ujjongásra és ugrálásra késztetik, ha örül, és amelyek miatt kalimpál, és kihagy, ha fél, izgatott vagy túl van terhelve?

Ezt olvassuk az ószövetségi Példabeszédek könyvében: „Bízzál az Úrban teljes szívből” (3,5). Mi azonban olyan világban élünk, amely az értelemhez igazodik. Jelmondatunk, agy hangzik: „Megéri?” – „Te vagy az életed középpontja” – diktálják nekünk. „Az érzelem: puszta időpocsékolás. Csak akkor fektess be, ha a nyereség biztos.”

A Biblia a szív iránt érdeklődik. Egyszerű halászok voltak, akiknek Jézus Krisztus először hirdette Isten igéjét, a szeretet üzenetét. Nem egyetemi professzorok, akiknek iskolázott értelmük miatt gyakran nehezükre esik rálépni a „fentről lefelé” vezető útra.

Aki azonban hallja, amit Jézus Krisztus mond, de fejéből nem viszi magával a szívébe, az sohasem fogja megtapasztalni, hogy az ige az egész embert megváltoztatja. Az értelem mindig kételkedni fog: „Valóban lehetséges ez?” A szív, a vér szivattyúja azonban bizonyítékokkal szolgál. Mozgásba hozza az információt, mígnem kiderül, hogy igaz, amit az Úr Jézus megígért, és kompromisszumok nélkül ő maga elénk élt. Ezért követték kétezer éven keresztül újra meg újra emberek a nagy vándorúton – azon a negyven centiméteres úton – a fejtől a szívig.”

(Részlet Irmhild Barend Kimerem a tengert című könyvéből)

hirdetés